Bizonyos homályos üzleti szempontokból biztosan jó biznisz, hogy elindult a Max, és az egykori HBO-presztízssorozatok mellé odatódult a Három hónap jegyesség összes évada, a pattanásnyomogató Dr. Pimple Popper, a bőrgyógyász jó értelemben vett borzadálya és egy csomó megkérdőjelezhető minőségű, kétes alapossággal készített, botrányosnak szánt dokumentumsorozat. Bizonyos szempontokból pedig egészen biztosan rossz. Itt az utóbbinak az ékes példája, a Reneszánsz fesztivál Texasban (eredeti címén: Ren Fair) ugyanis minden jel szerint olyannak tűnik, amit az ember elindít mosogatáshoz, krumplipucoláshoz, otthoni létezéshez ambient sorozatnézésnek (ami soha semmilyen mozgóképnek nem ideális).
Az összes jel azonban csal, a Ren Faire ugyanis egy egészen elképesztő stílusban elkészített, erős művészi koncepciójú, bizarr dokumentumfilm, valahol félúton a pandémia elején szenzációnak számító Tiger King témaválasztása, Az átok megvalósítása és az Utódlás mondanivalója között, egy álomszerű, furcsa, mégis egészen emberközeli és szerencsére egészen rövid dokumentumfilm-sorozat. Egy középkori fesztiválról.
A Texas Renaissance Faire-t, rövidítve Ren Faire-t úgy kell elképzelni, mintha a Visegrádi Palotajátékokat beolvasztották volna a Disney-konglomerátumba – több tízezer ember fordul meg minden évben egy kisvárosban, amit direkt a fesztivál kedvéért hoztak létre. A reneszánszozás amúgy is egy egészen extrém formája a nosztalgiának, a fesztiválon minden dolgozónak kötelező kalapot hordania, úgy beszélni a vendégekkel, mint a Gyalog-galopp háttérszereplői, miközben azok mennek a következő lovagi tornát megnézni, vagy sorban állnak a nem annyira korban passzoló gíroszosnál. Ez egy fantáziavilág, mondják el sokszor, sokféleképpen a sorozat közben, de hogy pontosan minek a fantáziája, és hogyan elégíti ki azt, az nem teljesen világos.
Kivéve a tulajdonos George Coulam esetében. A művész végzettségű Coulam még San Franciscóban volt a szemtanúja egy ilyen fesztiválnak, és saját bevallása szerint elolvasta Walt Disney könyvét a vidámparkok alapításáról, és hopp, már ki is nőtt a földből a Texas Renaissance Fair, ami rengeteg boldogságot okozott rengeteg embernek, de még több pénzt hozott az alapítónak, aki nemcsak üzletember, hanem a fesztivál mellé alapított kisváros, Todd Mission polgármestere is. Ja igen, és Coulam már majdnem kilencvenéves. Társa nincs, rokonaival nemigen tartja a kapcsolatot, de amióta a fesztivál létezik, ő George király. Mármint szó szerint ő a király, így hivatkoznak rá, hintón viszik körbe, amikor szétnéz a birodalmán, és az alattvalóit is nagyjából olyan szeszélyesen válogatja, mint ahogy a mesékben elképzeljük a zsarnokokat.
Ami azért probléma, mert Coulam érzi, hogy már túl nehéz neki a korona és túl kényelmetlen a trón. Van egy furcsa elképzelése arról, hogy még hány évet fog élni, és ezt már nem a fesztivál uraként szeretné tenni. Szeretne egy társat találni magának, aki megérti őt, igaz szerelem van közöttük, és aki miatt megéri hetente egyszer tesztoszteroninjekciókat kapni és Viagrát szedni. Caloum asszisztense szerint a férfi legalább tizenhat különböző társkereső oldalon, többek között sugar daddyket kiszolgáló altípusokon is regisztrált, és létezik egy külön naptára csak a randikra. Az egyik ilyenen találkozik egy huszonéves lánnyal. Az első kérdése az, hogy eredetiek-e a mellei. Utána egyébként nagyon kedvesen elbeszélgetnek egy tál tészta felett.
Coulam már nem akar király lenni, de nem igazán akar utódot sem választani magának. (Ez az egész sorozat Utódlás-része.) Pedig jelentkezők vannak: ott van a jó szándékú igenember, Jeff, aki évtizedek óta a fesztiválnak dolgozik, sokáig művészeti vezetőként, de nemrég már ügyvezető is lett belőle. Sajnos nem teljesen alkalmatlan. Jeff tipikusan az az ember, akit belülről szétfeszít valami, de ezt egyáltalán nem akarja kimutatni, annak pedig főleg nem, akitől a parancsokat kapja. Nincsen más ambíciója, mint neki a lehető legjobban megfelelni – egészen szívszorító a telefonhívása egy német reneszánsz fesztivál forgatagából, ahol hívja Coulamot, hogy részletesen beszámoljon arról, amit lát. Csak az üzenetrögzítőnek mondja.
Ott van Louie, aki Jeff teljes ellentéte, kontyos frizurával, elektromos cigivel és a folyamatos energiaital-fogyasztással. A sorozat elején végignézhetjük, ahogy a középkori kupájába Red Bullt tölt, ami gyakorlatilag össze is foglalja az embert magát. Louie a fesztiválon eredetileg csak pattogatott kukoricát kezdett el árulni, aztán annyira nagy pénzt látott benne, hogy terjeszkedni kezdett. Ő nemcsak a pozíciót akarja magának, hanem az egész fesztivált, kivásárolná Coulam részét, mert érzi, hogy a Ren Faire egy kész aranybánya.
Louie egy igazi csibész, akinek a vérében a grindolás és a taurin mozog egyszerre, akinek folyton ott a fülében a headset, és aki még akkor sem teszi el a mobilját egy üzleti beszélgetés miatt, amikor elvileg jelmezben járja a fesztivál főutcáját. Ott áll a díszletek között, és arról beszél, milyen szép a kapitalizmus. Viszonylag későn lép be aztán a harmadik kihívó, Darla, aki az árusok koordinátora, és akiben Coulam is megbízik. Már ami a saját területét illeti, mert amint azon kívül kap felelősséget, a király szemében csak egy újabb szekálható alattvaló lesz. Mindegyik szereplő emberi, mindegyik csak egy bábu a főnök szemében.
A főnök, akinek a legfontosabb jellemzőjéről még nem is beszéltem, és igen, van fontosabb jellemzője annál, mint hogy egy reneszánsz fesztivál 86 éves királya. George Coulam egy iszonyatosan giccses, szemkápráztató, felfoghatatlan díszítésű birtokon lakik, ahol saját bevallása szerint az amerikai rokokó stílus uralkodik, de szerintem a rokokó nagyjai is azt mondanák a fürdőszobája látták, hogy George, vissza kell fognod magad. Mindenhol aranyborítások, puttók, angyalok, ízléstelen szobrok, tükröződő felületek. És szinte mindig, reggeltől estig, a tulajdonos kérésére Enya szól, ébredéstől alvásig.
Mintha a camp-ikon Liberace házát akarta volna valaki túlszárnyalni. Az a valaki George Coulam, aki saját maga álmodja meg, hogy milyen oszlopokat tegyenek a melósok a fürdőszobájába. Elképesztő kontraszt azzal, amilyen stílussal a megélhetését keresi, és érdekes módon egy évszázaddal későbbi, mint a világ, amit a fesztiválon megteremtett magának. (Ez a sorozat Tiger King-része, bár muszáj hozzátenni, hogy a Ren Faire-ben egy bűntény sem történik.)
A kontraszt és bizarrság pedig olyasmi, amibe Lance Oppenheim rendező derékig belemászik, mint valami esztétikai mocsárba. A Ren Faire szinte minden képe valószínűtlen, akár a tartalma, akár a színvilága miatt. Oppenheim ráadásul nagyon könnyedén megy át dokumentumfilmből fikcióba, majd vissza – nekem hirtelen nem jut eszembe olyan másik hasonló sorozat, amiben a valódi szereplőknek néha látomásai lennének. Mondanám, hogy kizökkentőek, de a reneszánsz világ önmagában annyira furcsa, hogy ezek ki sem tűnnek a szemüveges várőrök, az akcentusos királyi sarjak, és a középkori signature koktélok között. Oppenheim pedig nagyon sokszor kifejezetten filmszerű megoldásokhoz nyúl, már az HBO-logó is olyan szélesvászonban van, ami a 16:9-es tévéken is fekete csíkokat eredményez alul és felül, de a kameramozgásai, a hosszan kitartott totáljai, zoomolásai, és a tökéletes ritmusú montázsai mind csak erősítik a tényt, hogy nem egy klasszikus beszélő fejes true crime sorozatot nézünk. (Ez a sorozat Az átok-része, a producerek között itt is ott vannak a Safdie testvérek.)
Bár ugye megint muszáj hozzátenni, hogy a Ren Faire három részében nem történik semmi, ami törvénybe ütközik, még kábítószert sem fogyaszt senki, pedig én anélkül el sem tudnám képzelni, hogy kibírnék egy többnapos, reneszánsz maszkabált. De Oppenheim nem is annyira a bizarrságot látja meg benne, hanem azt a fajta önmegvalósítást, ami a Wild Wild Country című Netflix-sorozatot is vitte előre: hogy valaki kiharap egy szeletet az Egyesült Államokból magának, amit egyszerűen nem hajlandó kiengedni a kezéből, még akkor sem, amikor már sem a logika, sem a gazdaság, sem az egészség nem diktálja úgy, hogy tovább kellene ragaszkodni hozzá. George Coulam megteremtett magának egy furcsa tükörvilágot, ami csak az övé, és azt nem veheti el tőle senki.
Felmerülhet a kérdés, hogy Oppenheim (több) kamerája mennyire csinál viccet az eseményből magából, vagy azokból az emberekből, akiket ezt a pár napos reneszánszozást ennyire komolyan veszik. Tényleg van a stílusában egy ironikus távolságtartás, amitől úgy tűnhet, hogy nem veszi őket teljesen komolyan, és a fikciós betétek is olyan elemeknek tűnhetnek, amik azt a benyomást keltik, mintha az igazi, hús-vér emberek élete olyasmi lenne, aminek a realitását bárki kénye-kedve szerint torzíthatná. Nem mintha a dokumentumfilmezés alapvetően nem torzítaná a valóságot, de Oppenheim tényleg rátesz még néhány lapáttal a vizuális világával. De annyi minden valószínűtlen a Ren Faire történetében, miért pont a valóság ne lenne az.
A Reneszánsz fesztivál Texasban a Max műsorán látható.
