Sosem szabad elfelejteni, hogyan viszonyul a művészet és a propaganda a fasizmushoz

Kicsit több mint száz évvel ezelőtt Gabriele D’Annunzio egy csapat katonával elfoglalta Rijekát, azaz akkori nevén Fiumét. A költő, író, életművész, pernahajder protofasiszta D’Annunzio tizennyolc hónapon keresztül sajátos kormányzás alatt tartotta a horvát kikötővárost, majd amikor már terhes lett az olasz vezetésnek, egyszerűen hadat üzent a hazájának. A költő-diktátor egészen a Garda-tó partjáig menekült, ahol haláláig kényelmes életet élt. A fiumei tartózkodása megágyazott a későbbi olasz fasizmusnak is a római karlendítéssel és nagyszabású, érzelmes beszédeivel. Emlékét Olaszországban múzeum őrzi, utcákat, tereket neveztek el róla, munkássága iskolai tananyag.

Nem így Horvátországban, ahol a megszállást és D’Annunziót is inkább elfelejtették, mint hogy iskolában tanítsák. Igor Bezinović horvát rendező is meglepődött, amikor erről először egy könyvben hallott, annak ellenére, hogy Rijekában született. Bezinović nekikezdett egy dokumentumfilmnek, de azt tudta, hogy nem elég egyszerűen elmondani Gabriele D’Annunzio megszállását, abba bele kell venni a rijekai embereket és a város jelenlegi állapotát is.

Így született meg a Fiume vagy halál! (eredeti címén Fiume o morte!), amiben helyi emberek játsszák és narrálják a történelmet, ami a saját utcájukon száz évvel ezelőtt, korabeli fotók, mozgóképek és rengeteg történelmi forrás felhasználásával elevenedik meg. Bezinović ráadásul szokatlan humorral állt hozzá a projekthez – D’Annunziót a filmben összesen hét amatőr alakítja, köztük egy helyi kukás, illetve egy nyugalmazott carabinieri is.

A Fiume vagy halál! a bemutatója óta sorra nyeri a díjakat, tavaly a BIFF-en is bemutatták Budapesten, ahol elnyerte a közönségdíjat. Január 15-től pedig a magyar mozik műsorára is felkerül, ennek alkalmából volt lehetőségünk interjúzni a film rendezőjével, Igor Bezinovićcsal.

Minden, ami a filmben szerepel, tényen alapul. Ez az információ Federico Carlo Simonelli kutatásán alapul, abban szerepel, hogy komolyan fogyasztotta a szert. Vannak különböző értelmezések arról, hogy miért is kapott stroke-ot az élete végén, az egyik lehetséges magyarázat a szifilisz, a másik a túlzott kokainozás, a harmadik csak az, hogy nem volt különösebb oka. Ez akkoriban nem volt annyira botrányos dolog, a kokaint akkor még gyógyszertárakban árulták. Nem volt ugyanolyan, mintha a mai politikusok kokóznának, bár biztos vagyok benne, hogy köztük is van egy csomó.

Azért néhányról most is tudjuk már.

Nem tudom, jártál-e már a Garda-tónál a Vittoriale degli Italiani nevű helyen. Ez egy emlékmúzeum D’Annunziónak, ahol az életét és a munkásságát nagyon pozitív színben tüntetik fel. Tisztában voltam azzal, hogy könyvek százai születtek kiadók százainál arról, hogy micsoda poéta volt, azzal már foglalkozott eleget a történelem. Azért szerepel a filmben a legfontosabb verse, mert azért fel akartam villantani. Igaz, hogy D’Annunzio költőként volt ismert, de a fiumei megszállás idején egy verset sem publikált. Az én véleményem az, hogy a megszállásra tekintett úgy, mint egy drámára, egy műalkotásra. Azért nem érezte úgy, hogy írnia kell, mert azt gondolhatta, ő maga a hőse egy színdarabnak. Ez azért sokkal intenzívebb érzés lehetett, mint írni egy verset. Aki persze a költeményeire kíváncsi, van elég lehetősége arra, hogy utánajárjon, de nem ez érdekelt engem.

Kétféle fotóst használtak dokumentációra. Az egyik csoport helyi fotográfusokból állt, akiket felbéreltek. Az ő családneveik ott vannak a képeken. A másik pedig az oda érkező külföldi újságok fotósai voltak. Nagyon sok fotós jött D’Annunzio kifejezett meghívására. A városba érkezett Luca Comerio operatőr, aki az első világháború alatt is készített már felvételeket. Comerio azért jött Fiumébe, hogy elkészüljön egy játékfilm a megszállásról. A címe az lett volna, hogy Il paradiso all’ombra delle spade, azaz Paradicsom a kardok árnyékában. Sosem készült el, de a fennmaradt részei bekerültek a mi filmünkbe. A filmünkben látszik az első rögzített római karlendítés is, ezt a British Pathé stábja készítette. A fotóknak csak egy nagyon-nagyon kevés részét tudtuk felhasználni, borzasztó folyamat volt, ahogy ki kellett szórnunk jobbnál jobb felvételeket.

Comerio filmjét, ami végül nem készült el, Olaszországból finanszírozták. A producert úgy hívták, hogy Senatore Borletti, Milánóból. Ő volt D’Annunzio egyik legfőbb pénzelője, az úgynevezett „pénzügyi légió” legfontosabb tagja. Azokhoz a mai politikusokhoz tudnám hasonlítani, akik az audiovizuális algoritmusok fejlesztését pénzelik, hogy még hatékonyabban jusson el a tartalmuk a felhasználókhoz. Száz éve ez ugyanolyan nyíltan zajlott, mint ma – médiamogulok hatalmas pénzeket költenek arra, hogy háborúkból meggazdagodjanak.

Az biztos, hogy szükségük volt egymásra. D’Annunziónak kellett az ő pénzük, nekik pedig az ő propagandája, az ő nagy történetei és szándékai. D’Annunzio nem volt gazdag, de volt bőven kulturális tőkéje. Ez a tőke a mai napig megmaradt. Hadüzenetet küldött a saját hazájának, és mégis utcákat neveznek el ott róla.

Mindig attól függ, hogy kivel beszélsz Olaszországban D’Annunzióról. Az olaszok között is vannak kritikusai. De van egy konkrét pont, ahonnan kezdve többen is utópiaként emlegetik a fiumei időszakot, ez pedig a kétezres évek eleje, amikor Claudia Salaris történész megjelentetett egy könyvet róla. A címe az volt, hogy Alla festa della rivoluzione, azaz a forradalom ünnepségén. Salaris ebben a könyvben úgy beszél a megszállásról, mintha a ‘68-as Párizs előszele lenne, mintha valami progresszív eseményről lenne szó, és megpróbálja leválasztani a protofasizmusról. Szerintem ez kifejezetten veszélyes hozzáállás, főleg a mai világban. Nem szabad elfelejteni, hogyan viszonyul a művészet és a propaganda a fasizmushoz. A filmemben Gabriele D’Annunzio egy karakter, de sosem hagyom ki a kontextusból a várost. És sosem felejtem el a társadalmi elitet, a kor oligarcháit, akik finanszírozták őt és a megszállást. Ezt mindig elmondom, mert könnyű megfeledkezni róla: finanszírozás nélkül sosem tudta volna megszállni Fiumét.

Rájöttem, hogy akkor leszek a legőszintébb, ha az elejétől tisztázom: ez egy szubjektív film. Ezért kezdődik a hangommal és a szövegemmel. Amikor erre rájöttem, onnantól kezdve megkönnyebbültem, és a megközelítés is egyszerűbb lett. Furcsa kombináció, mert csupa szubjektív dologgal kezdem a filmet, elmondom, hol volt az iskolám Rijekában, és így tovább. Miközben minden történelmi tényeken alapul. Megszállottan szeretek történészekkel együtt dolgozni, kutatni, de fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ezeket a tényeket az én szemszögemen, értékeimen, etikai normáimon keresztül mutatom be. Amikor elkezdtem együtt dolgozni Simonellivel a filmen, először még csak tapogatózva közelítettünk egymáshoz.

Nem, ilyesmiről szó sem volt. Mindkettőnket az érdekelt, hogy az elmesélt történetet ugyanúgy elfogadják a jobboldaliak és a baloldaliak, a konzervatívok és azok, akik társadalmi változásokat szeretnének. Ez mindkettőnknek nagyon fontos volt. Mindketten demokraták vagyunk, és mindketten ellenezzük a totalitárius berendezkedést, és kritikusak vagyunk az arisztokráciával. Ez egy jó kiindulási alap volt.

Ha arra vagy kíváncsi, hogy meg akarták-e változtatni a forgatókönyvet, akkor a válaszom nem. De úgy választottam ki őket a szerepekre, hogy passzoljanak a forgatókönyvhöz. Amikor a casting elindult, már nagyjából tisztában voltam a film szerkezetével és az időrendjével. Azt nem tudtam, hogy hét színész fogja majd eljátszani D’Annunziót. Azt sem, hogy hét narrátora lesz a filmnek. Ez mind úgy alakult ki, hogy találkoztam az emberekkel, akiket felkértem erre a feladatra. A folyamat még 2020-ban kezdődött el, és először is azt akartam megérteni, mit gondolnak ők D’Annunzióról. Legtöbben magasról tettek rá, mert semmit sem tudtak róla. Néhánynak személyes kötődése volt a megszálláshoz, mert mondjuk egy családtagnak volt egy története az időszakról. Több mint háromszáz ember vett részt a filmben. Mindenkinek teljesen egyedi története volt arra, hogy miért szerepel benne. De a legfontosabb az volt, hogy a város szelleme megjelenjen, hiszen az volt a célom, hogy a múlt érkezzen meg a jelenbe, és ne fordítva. Szerintem ezért is működik. Mivel a szereplők is a városhoz tartoznak, ezért mindig meghallgattam, hogy volt-e bármi javaslatuk. Mert a Fiume vagy halál! alapötlete az, hogy a film mögött ott az egész város. Erre vagyok a legbüszkébb.

Szerintem sokan akkor értették meg a teljes koncepciót, amikor meglátták a kész filmet. Valamennyit értettek belőle, volt egy halvány elképzelésük a forgatás közben, de nem lehettek benne biztosak, hogy milyen film is lesz. Nem voltak korhű díszletek és jelmezek, a forgatás alatt a mai forgalom látszódott, nagyon furcsa élmény volt sokaknak.

Igen, ez volt a legnagyobb félelmem. Tudtam, hogy mik az előképeim, tudtam, hogy nagyon erős lábakon áll a történelmi kutatások miatt, de nem tudtam, hogy összeáll-e. Az utolsó pillanatig, az utómunka alatt is féltem attól, hogy nem fog összeállni, és nem fog tetszeni senkinek, akár azoknak sem, akik szerepelnek benne.

Dehogyis. Nem is része az iskolai tananyagnak. Annyira furcsa sztori, hogy a horvát iskolákban egyáltalán nem foglalkoznak vele. Az első rijekai vetítés a rotterdami fesztiváldíjam másnapján volt. Az egész város a magáénak érezte ezt a díjat, és ennek nagyon örültem. Volt egy érzésem, hogy jól fog elsülni a vetítés. A belvárosban egy háromszáz férőhelyes moziban tartottuk a premiert, két vetítés volt belőle, hogy a stáb és a szereplők meg tudják nézni. Csodálatos volt, nem is tudtam volna jobbat elképzelni. Az elejétől a végéig nevettek, még azokon a részeken is, amik nem viccesek. A szereplők folyton a vászonra mutogattak, amikor észrevették egymást vagy magukat. Inkább hasonlított egy cirkuszra mint egy mozira. A film pedig majdnem egy éve műsoron van, eddig majdnem százszor vetítették. A századikra bulit szervezünk. Közben pedig Horvátország történetének legnézettebb dokumentumfilmje lett, majdnem negyvenezer nézője volt, ami egy ilyen kis országnál hatalmas szó.

A Fiume vagy halál! január 15-től látható a magyar mozikban.