Kedden, 70 éves korában meghalt Tarr Béla, az utóbbi évtizedek legismertebb magyar filmrendezője, aki olyan nemzetközi elismertséget tudhatott maga mögött, mint kevés pályatársa. Bő harmincéves filmrendezői pályafutása alatt összesen kilenc nagyjátékfilmet és maroknyi rövidfilmet készített, de azoknak, akik még semmit nem láttak tőle, ezeknek a filmeknek a hírneve elrettentő lehet. Fekete-fehérek, hosszúak, vontatottak, alkoholista emberek óbégatnak bennük, kilátástalanságról, világvégéről, sőt egyenesen kozmikus dolgokról beszélnek. Ez tényleg igaz az alkotások jelentős részére, viszont sokkal többek is annál: néha keserűen humorosak, néha pedig minden olyan elvontságot nélkülöznek, ami egy zöldfülű nézőnek elrettentő lehet.
A nagy múltú brit filmes magazin, a Sight & Sound már hosszú évek óta rendszeresen ír útmutatókat filmesekhez, műfajokhoz, hogy ha valaki szeretne egy életműbe fejest ugrani, pontosan hol kezdje, és hogyan menjen tovább. Ezek mintájára most mi is megírtuk, hogyan érdemes nekifogni a Tarr-életműnek, és miért pont azzal. A britek Tarr Béláról is írtak egy ilyen cikket még 2018-ban, ezt itt lehet elolvasni.
Tarr filmjeit kisebb budapesti mozikban – Cirko-Gejzír, Bem – rendszeresen műsorra tűzték eddig is, de ha valamikor, most megérdemelné, hogy a lehető legnagyobb vásznakon, a legjobb minőségben is lehessen látni őket, akár digitális vetítéseken, akár filmszalagról. Tarr filmjei korábban megjelentek magyar kiadású DVD-ken is, a Magyar Filmarchívum pedig több alkotását is felújította az utóbbi években, készült restaurált digitális kópia a Szabadgyalogból és a Panelkapcsolatból is, amik szintén mentek néha mozikban. Ha viszont ezeket az újonnan felújított filmeket szeretnénk birtokolni, ahhoz külföldről kell rendelni díszdobozokat. A brit Curzon például ilyen szép nyolclemezes kiadványt szentelt a komplett életműnek. Magyarországon a Filmio felületén lehet több filmjét is megnézni, a Werckmeister harmóniák előfizetés nélkül is elérhető ott.
Ezzel kezdd: Werckmeister harmóniák
Avagy az utolsó előtti előttivel. A Werckmeister harmóniákat nemcsak azért érdemes elsőnek venni, mert nagyjából harmadolyan hosszú, mint a hasonló témákat feszegető Sátántangó, hanem azért is, mert olyan nyitójelenete van, ami után nehéz abbahagyni: Valuska (Lars Rudolph) egy csapat klasszikus magyar kocsmatöltelék segítségével illusztrálja, hogyan is működik a Naprendszer, és mi történik napfogyatkozáskor. A tíz percnél hosszabb, vágás nélkül felvett jelenet először komikumnak hat, hiszen valószínűleg mindenki próbált már részeg embereket valami olyasmire rávenni, amit nem szeretnének, de pár perc után beúszik Víg Mihály zenéje, amitől szívszorítóan szép és igazából felejthetetlen lesz.
A Werckmeister harmóniák persze nem arról szól, hogy a kocsmában előadást tartanak az univerzumról, hanem többek között egy vándorló, kitömött bálnáról, a vele érkező kiskirályról és arról, hogyan lehet a tömegek fülébe suttogni olyanokat, amitől megindulnak törni-zúzni. A suttogó propagandára vevő, könnyen befolyásolható közösség Tarr visszatérő témája volt, és ebben a filmjében ezt közérthető, lenyűgöző formában tudta közvetíteni – szintén egy Krasznahorkai-mű adaptációjaként.
Érdemes látni: Családi tűzfészek
Tarr Béla 22 évesen, a Balázs Béla Stúdióban készítette el első játékfilmjét a Családi tűzfészek című dokumentarista drámát, ami kinézetre és érzésre fényévekre van attól a formától, amivel őt leginkább azonosítjuk. Első filmje tulajdonképpen egy amatőr szereplők által improvizált kamaradráma egy olyan családról, ahol több generáció él egy fedél alatt, és emiatt egymás agyára mennek. A lakásprobléma elől nincsen menekülés, de az előző generáció elől sem nagyon, ezért nincsen más választás a film főszereplőinek, mint hogy ebben a lehangoló senyvedésben éljenek.
Tarr ehhez a témához még többször visszatér, a Panelkapcsolatban a hasonló társadalmi kilátástalanságot már profi színészekkel (Koltai Róbert, Pogány Judit) improvizálja, a Szabadgyalogban hasonlóan a tengődéssel foglalkozik, az Őszi almanachban pedig visszatér a lakásprobléma, sokkal stilizáltabb formában. De a Családi tűzfészekkel már elsőre megmutatta, hogy a világvége először nem kintről jön, hanem belülről, az emberek szívéből és lelkéből, és nem kellenek hozzá bravúros hosszú beállítások, elég egy-egy amatőr szereplő arca, hogy átérezzük. A nagyközönség annyira nem volt rá vevő, nagyjából húszezren nézték meg moziban a bemutatásakor, összehasonlításképpen a Kojak Budapesten című blődli hatszázezernél is több nézőt hozott be. De a Családi tűzfészek az, amiről még évtizedekkel is később beszélünk.
Megfelelő tréning után: Sátántangó
A film, amivel valószínűleg sokkal több ember viccelt, mint ahány látta. A Sátántangó a hétórás játékidejével mindig is az egyetemes filmművészet hosszútávfutása lesz, és ahogy a hosszú távok lefutása után, Tarr filmje után is úgy érezheti magát az ember, hogy valami elképesztő dolgot művelt. Azért, mert a Sátántangó egy elképesztő dolog, egy gyönyörű, taszító, fárasztó, humoros, agysorvasztásig repetitív, maximálisan lehangoló főmű arról, hogy az emberek hajlamosak néha tök hülyék lenni, és akkor is hallgatni egy önjelölt messiásra, amikor például Víg Mihály játssza őt.
Csábító lehet rögtön a Sátántangóval kezdeni az ismerkedést, de jó, ha addigra már tudjuk, hogy mire számíthatunk egy Tarr Béla-filmtől, legyen az egy korai dokumentarista vagy egy későbbi apokaliptikus eposz. A feléje vezető út, azaz a Kárhozat című filmje sem képes igazán felkészíteni arra, amit ideális esetben moziban élünk át: az idő rugalmas, gumiszerű, nyúlékony lesz, a belső óránk teljesen megbolondul valamikor a felénél, órák telnek el egy szempillantásra. Máshogy tulajdonképpen nem is lehet elképzelni a Sátántangót, mint moziban, összezárva lenni vele, hogy kétóránként kimerészkedjünk a sötétből levegőt venni, aztán vissza a piszkos szürkeségbe és a koromfekete éjszakába.
Ha szeretnénk megbolondítani az élményt, akkor melegen ajánlom az Utazás az Alföldön című rövidfilmjét, amit a Sátántangó forgatási helyszínein készített, színesben. Hirtelen minden táj, ami borzasztóan lehangoló volt a filmben, már sokkal hívogatóbb, a nyári hangulathoz pedig sokat ad az, hogy Víg Mihály Petőfi-verseket szaval közben, illetve egy libabőröztető jelenetben egy teherautó platóján, a naplementében csodálatosat szintizik.
A vég: A torinói ló
Tarr Béla kimondta, hogy A torinói ló lesz az utolsó játékfilmje, és ehhez tartotta is magát. És micsoda utolsó film lett, amiben a világvége nem valami messziről jövő fenyegetés, hanem a lehetősége annak, hogy a Földön egyszer csak kialszik a fény, nem gyullad meg a tűz, sőt a napfény is már csak örök emlék marad. A 2010-es évekre Tarr mindent elmondott, amit valaha mondani szeretett volna, A torinói ló pedig emlékeztet arra, hogy már tényleg nem volt hova menni ezek után, nincsen kiút. Kész az egész. A torinói ló hasonlít arra a belga Jeanne Dielmanra, amit a Sight & Sound listáján a valaha készült legjobb filmnek választottak, a főszereplő ott is hosszan végzi a motorikus, mindennapi mozdulatait, amíg valami egyszer ki nem zökkenti. A torinói ló főhősei akkor sem zökkennek ki, amikor a világ éppen összezuhan körülöttük. Érkezhet agitátor a szomszédból, elérkezhet a teljes sötétség, lehet az a krumpli nyers vagy talán már pimpós is, a végsőkig kitartanak. A FreeSZFE ezzel a sztorival emlékezett rá a Facebookon:
„Egyszer egy elnökségi ülésen felmerült, hogy nem bírjuk tovább, adjuk fel, fejezzük be, nem lehet a végtelenségig küzdeni. Ránk kiabált, dobbantott a botjával, azt kiabálta, szégyelljétek magatokat, aki fel akarja adni, az menjen most el innen, soha nem adhatjuk meg magunkat”
– írták. Tarr Béla sosem adta meg magát, és ez volt az utolsó gondolat, amit filmrendezőként a nézőire hagyott, hogy ha feladjuk, akkor a világnak is vége.
