Kern András: Ehhez nem voltam elég rendes gyerek, bár azt hiszem, nem voltam nagy gazember sem

Két színészlegendát is eljátszott legutóbb, az egyiket Spiró György Az imposztor című darabjában a Pesti Színházban, a másikat a Ma este gyilkolunk című filmben. Kern András szerint a rendszerváltás előtt a színészeket jobban megbecsülte a magyar társadalom, és ez bizonyos előnyökkel járt a hentestől az SZTK-ig, de állítja, ő „olyan sok tejfölt azért nem vett le az egészről”. Ezt az interjút tavaly karácsonyra terveztük, akkor ez váratlanul meghiúsult, de erről Kern András már nem szeretne beszélni. Arról viszont szívesen mesélt:

• kinek a hangján hallja a fejében Woody Allent és melyik a kedvenc filmje az életműből;
• miért fogott kezet Kádár Jánossal és meglepte-e Novák Katalin születésnapi köszöntése;
• miért csak 2007-ben kapta meg a Kossuth-díjat;
• miért ragaszkodik a mostani sportkocsijához, és mit gondol azokról, akik a tilosban parkolókat feljelentik?

Az ember ezt így nem gondolja végig, de emlékszem, mikor megkaptam a szerepet, Spiró, akivel olyan régóta ismerjük egymást, hogy egy általános iskolába és egy gimnáziumba jártunk, azt kérdezte, „na, félsz már?”. Igen, ez olyan szerep, amitől lehet félni, mert egyszerre van benne Moliére és a 19. század eleji Lengyelország, Rudolf Péter pedig egy nagyon mának szóló előadást szeretett volna.

A legfrusztráltabb állapotban még korábban, harmincévesen, Raszkolnyikov szerepe miatt voltam. A bűn és bűnhődést az orosz Jurij Petrovics Ljubimov rendezte meg a Vígszínházban, aki akkoriban körülbelül a világ legjobb rendezőjének számított. Ez volt az első igazán nagy szerepem, és hogy ezt a magas, jó kiállású, szép vonású fiatalembert én is eljátszhatom, soha nem jutott volna eszembe. Aztán kiderült, őt a Dosztojevszkij-regényből főleg a politikai rész érdekelte, a sztálinizmus és brezsnyevizmus, a mindenféle diktátorok és elnyomó személyiségek iránt érzett utálat. Hiszen Raszkolnyikov bár ellenzéki elveket vall, mégis felsőbbrendűnek érzi magát és gyilkol. De míg Dosztojevszkijnél csendesen, éjszaka és titokban öl, Ljubimovnál ordítva, nagy fényben, baltával a kézben. És akkor elkezdtem szorongani, hogy én ezt hogyan fogom eljátszani,

idegen volt tőlem nemcsak a szépfiúság, de ez a fasizmusra hajló, őrült pasas is.

A mi akkori színészetünkhöz képest elég vad és avantgárd volt az előadás, és bár Ljubimov orosz szelleme nehezen találkozott a miénkkel – Ruttkai Éva össze is veszett vele, Darvas Ivánnal is sértegették egymást, én is akadékoskodtam, állati balhék voltak közben –, mégis nagyon érdekes lett, azt hiszem.

A Richárddal az volt a fő bajom, hogy ne hasonlítsak más színészre, se Laurence Olivier-re a filmadaptációból, se Gábor Miklósra a Madách Színház híres előadásából, és előtte az ötvenes években még Major Tamás is eljátszotta. Bennem van egy kis parodista készség, aminek az a hátránya, hogy észre se veszem, hogy időnként mások alakításai beszivárognak az enyémbe, ez akkoriban különösen jellemző volt. Aztán a bemutatón kimentem a színpadra, elkezdtem mondani, hogy „York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át”, és nagy csönd lett a nézőtéren. Rájöttem, hogy itt ül 1200 ember, akik egy történetet akarnak hallani valami Richárdról, aki királlyá koronáztatta magát, és egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy Major Tamás milyen volt harmincöt éve. És ettől megnyugodtam.

De, ott is fölmerült egy picit. Mindig mindenféle probléma fölmerül, a színészet egy igen bonyolult játék, a magamfajta színész pedig direkt keres magának felesleges akadályokat, amiket aztán le kell győznie.

Kicsit igen. Aki nagyon öreg és nem játszik, annak néha visznek virágot a születésnapjára, de ez már nem érdekes. Molnár Ferenc írta azt a Liliomban, hogy az ember csak akkor hal meg, amikor elfelejtik, és ez nagyon szép, de a színészetnél kicsit másképp van, mert a színész akkor hal meg, amikor lejön a színpadról. Sokan ezért is hagyják ott nehezen a pályát.

Azt nem tudom, hogy kell velük bánni, hogy milyen az a méltón. Nem vagyunk kiszórva az út szélére, nem rúgnak belénk, így társadalmilag tulajdonképpen megbecsült helyzetben vagyunk. Az is igaz, hogy abban az ezerszer elátkozott szocializmusban éppen olyan világ volt, ami nagyobb megbecsülést adott a művészeknek. De az egy különleges helyzet volt, sok előnnyel és hátránnyal, többek között azzal, hogy olcsón lehetett kapni a dolgokat, nem volt viszont szabadság. Bár lehet, hogy ez is csak néhány értelmiséginek és forradalmárnak fontos már. Sose tudom, hogy a szabadság-e a fontosabb, vagy a jólét.

Igen, főleg a televízió és a tévéjátékok miatt voltunk ennyire láthatók. Sokan erre is azt mondják, hogy ez is csak a szocializmus hülye velejárója volt, hogy a tévé kultúrát adott, mert a televíziónak nem az a dolga, hogy Németh László- meg Örkény-tévéjátékokat vetítsen, hanem hogy sportműsorokat meg vetélkedőket adjon, vagyis szórakoztasson és ne neveljen. Én jobban szerettem a televíziónak azt a korszakát, de nem biztos, hogy igazam van.

Ez nem zavart engem. Inkább tetszett, hogy akkoriban előre voltunk tolva kicsit. Volt benne valami protekcionizmus – ahogy közhelyszerűen mondani szokták, szebb húst adtak a közértben. Mondjuk én sosem voltam közértben, mert nem vásároltam, de ha például nagyon fájt a fogam, akkor bementem az SZTK-ba, ahol azt mondták, engedjék előre a művész urat. És akkor tizenkét embert meg lehetett előzni, ami elég disznó dolog volt, de én nem ellenkeztem, mert borzasztóan fájt a fogam. Az éttermekben szebb asztalhoz ültettek, jobb ételt adtak, udvariasabbak voltak. Ilyen előnyök voltak, és az egészben volt valami tisztelet, egy kis hajbókolás. Ez nekem mind tetszett, ahelyett, hogy az igazságérzetem azt mondta volna, hogy ne kivételezzenek velem. Ezt sose mondtam, ehhez nem voltam elég rendes gyerek. Bár azt hiszem, hogy nem voltam nagy gazember sem,

olyan sok tejfölt azért nem vettem le az egészről.

Persze, hogy szeretem.

Egy város változik, ezt meg kell szokni, mindezzel együtt szeretem Budapestet, csak tényleg nem lehet szalontüdőt kapni. Kicsit a megszokások rabja vagyok, megszoktam és megszerettem, hogy bizonyos boltok ott vannak, ahol. Hogy az anyámékkal a Marx tér mögötti cipőboltba jártunk cipőért, aztán jött a kapitalizmus, a cipőboltból lett egy gyrosos, amit lebontottak, és épült a helyén egy áruház. Régen mintha időtállóbbak lettek volna a dolgok, most azt mondják a boltban egy nadrágra, hogy szét fog menni pár év múlva, mert fast fashion. 1968-ban meg azt mondták, jó lesz az még harminc év múlva is, igaz, a Vörös Október Ruhagyár nadrágjai elsőre se voltak nagy számok.

A Savoy egy kávéház volt az Oktogonon, már az apáink is oda jártak. Nekem azért volt fontos, mert amatőrfilmes korunkban egyszer ott forgattunk az Edelényi nevű barátommal, akivel kamaszkorunkban mindketten filmrendezők akartunk lenni. Ő most is az, néha hazalátogat Izraelből. De sokat jártunk a Szent István körúti Sziget cukrászdába is, ami aztán Európa lett, most meg pizzát árulnak benne.

Egyáltalán nincs. Nem is járok el olyan sokat. Amíg fiatal voltam és nőtlen, folyton mászkáltam, és mindenféle új éttermeket és presszókat fedeztem fel a városban. Ezek mostanra vagy megszűntek, vagy ha megvannak még, már nem olyan jók.

A biciklisek.

Igen, mert én szeretem Karácsony Gergelyt, de ilyen marhaságot kitalálni, hogy biciklisávok legyenek a körúton, és az autókkal csak egy sávban lehessen menni? Az nagyon egészséges gondolat, hogy mindenki biciklizzen, de ez nem egy ilyen város, nem egy ilyen ország, ezt nem lehet hirtelen átalakítani. Karácsony Gergely erre biztosan azt mondaná, dehogynem lehet, én viszont megfigyeltem, hogy míg mi centinkként vánszorgunk az egy sávunkban, mellettünk egy teljesen üres sávban félóránként elmegy egy pasas egy biciklivel. Hogy biciklire váltsanak az emberek, azt valószínűleg 100-150 év alatt meg lehet csinálni, de most még esze ágában nincs mindenkinek sportosnak és egészségesnek lenni.

Kevés is a parkolóhely.

Igen, az elvonások miatt nyilván kell a bevétel a városnak. De a parkolásról, speciel az én parkolásomról nem szabad beszélni, mert a bulvárlapok nagyon szeretik ezt a témát. Innen is ki lesz ez emelve holnap. Nekem amúgy is olyan furcsa, hogy az emberek lefényképezik a tilosban mások autóját. Mintha azt mondanánk, hogy mostantól jelentsük föl egymást. Mint mikor kérdezték a házmestertől a nyilasok, hogy tessék mondani, kik a zsidók a házban, és a házmester megmondta. Ezt persze egyáltalán nem akarom összehasonlítani az én parkolásommal, csak nem szeretem a följelentőket. Három percig valóban rossz helyen parkoltam, valóban észrevették, valóban följelentettek, de nem lehet rendes parkolóhelyet találni a városban.

Mert egy különös, kék sportautó.

Mindig is szerettem vezetni. És kifejezetten szerettem a szép autókat. Nem volt pénzem soha nagyon drágákra, de nagyon tetszettek a jóképű járgányok. Az az autó egy Dacia volt, a mostani egy Toyota GR86 sportkocsi. Azért is olyan kedves nekem, mert a fiatalságomat juttatja eszembe, bár a feleségem azt mondja, hogy az én koromban már nem lehet ilyen sportkocsikkal rohangászni. Ezzel én egyáltalán nem értek egyet,

én szeretek a városban sportkocsikkal rohangászni.

Kicsit igen, szeretek vagánykodni az autóval, de nem túllépve a sebességet. Csak már nem nagyon lehet ezt, mert rettenetesen sok lett az autó.

Nem, inkább az Annie Hall, a Manhattannek viszont gyönyörű a plakátja. Finom, egyszerű, okos filmplakát. Persze a film is nagyon jó.

Nem tudom, valószínűleg magyarul, mert már nem tudok olyan jól angolul. Fiatal koromban még nagyon jól tudtam, mert angol szakra jártam a Bolyai Gimnáziumban, ahol a szocializmus közepén dr. Bíró Lajos Pál, egy igazi nyugatias, anglomán tanár tanította nekünk a nyelvet. A nagyon jó tanárokat az ilyen-olyan '56-os bűneik miatt kiszórták a város külső gimnáziumaiba, így került ő is a Bolyaiba, és nagyon jól megtanított minket angolul, de sajnos én az egészet elfelejtettem, mert csak akkor használtam, amikor hatévente találkoztam valami amerikai rokonommal vagy egy itt forgató amerikai filmstábbal. Tehát valószínűleg magyarul menne a Manhattan a fejemben, de nem megy, mert negyven évvel ezelőtt szinkronizáltuk, azokat a mondatokat már elfelejtettem. Hallom, most lett a Woody Allen 90 éves. Innen is kívánom, hogy Isten éltesse sokáig!

A Futni mentemet láttam. Az nagyon kedves volt.

Igen, most ez megy, csomóan nem kapnak támogatást. De ez politika, arról meg nem szívesen beszélek.

Emlékszem, Várkonyi Zoltán – akit imádtam és aki az osztályfőnököm és a Vígszínház igazgatója volt –, egyszer odaadott nekem egy angol vígjátékot, hogy rendezzem meg. Valamikor szilveszter környékén volt a premierje, amire eljött Kádár elvtárs meg Aczél elvtárs. Az előadás után engem is bevittek a páholyukba, és Várkonyi bemutatott nekik mint egy fiatal srácot, aki most végzett a főiskolán, színész lesz vagy rendező, ő csinálta ezt a darabot. Mire Kádár azt mondta (Kern itt Kádár János hangjára vált):

„Nagyon jó, Kern elvtárs, gratulálunk, nagyon sokat nevettünk, és jól éreztük magunkat.”

Nekem ekkor nem az jutott eszembe, hogy nem fogok kezet Kádár Jánossal, Nagy Imre gyilkosával, vagy hogy azt mondjam, hogy pusztuljanak az oroszok, hanem nyújtottam a kezem a párt első titkárának meg a kultúra első emberének. Nem voltam valami nagy ellenálló, igaz, pártszimpatizáns se.

Egyszer betiltották egy rendezésemet, az Oroszlánszáj című tévéjátékot. Elmentem az akkori tévéelnökhöz, Szinetár Miklóshoz, kérdeztem, hogy miért tiltják be. Kiderült, hogy az egyik szereplő, Andorai Péter kiment kicsit Amerikába, nem jött időre vissza, és ezt úgy vették, hogy disszidált. Szinetár azt javasolta, menjek el Aczélhoz. Fölhívtam Aczél titkárságát, ott azt mondták, holnapután reggel 6-ra menjek be az Országházba. Bementem, mondtam Aczélnak, hogy Andorai Péter kollégám Amerikában van, lehet, hogy nem jön vissza, de az is lehet, hogy visszajön, ő játszik a televíziójátékomban, amit most nem lehet levetíteni. „Ezért jött?”, kérdezte. Ezért. Felvette a telefont, „Marikám, ez az Oroszlánszáj a tévében, nyugodtan menjen!” Aztán azt kérdezte: „Mi van még? Mi van a kuplerájban?” Mondom, milyen kupleráj? „Hát a színházban. Várkonyi jól csinálja a Vígszínházat?” Hát, mondom, szerintem igen.

És akkor így elintéződött minden, így csináltuk a dolgokat akkoriban.

Csikorgott a cipője, ahogy járkált, erre emlékszem a leginkább.

Sándor Pali valamikor a ’80-as évek elején megrendezte a Ragyogj, ragyogj csillagom! című szovjet film színházi adaptációját, ami egy szép történet egy pasasról, aki az 1917-es orosz forradalom után járja az országot, és mindenhol színházat akar csinálni. Ebben szó volt olyasmiről, hogy milyen szép temetése volt az előző pártfőtitkárnak és a következőnek, amiről azt hitték, hogy mi a Brezsnyev meg az Andropov halálán gúnyolódunk, pedig nem gúnyolódtunk, véletlenül ért össze a szöveg az akkori történésekkel. Mivel ezeket a mondatokat Reviczky mondta, máig állítja, hogy emiatt nem kapott akkor Jászai-díjat. Nálunk ennél súlyosabb eset azt hiszem, nem volt, már ahogy én tudom.

Akkor kerültem sorra. Mindig van, akinek inkább kell adni, aki beteg, vagy halni készül. De a Kossuth-díjról is van az a vita, hogy nem ér semmit, mert az állam adja és mert a szocializmusban találták ki, és most is lojalitás alapján osztják: aki fideszes, az kap, aki nem fideszes, az nem kap. Amikor én kijöttem a Kossuth-díj átadásáról, ahol egyébként elsírtam magam, amikor a himnuszt játszották, egy tévéstáb riportere azt mondta, művész úr, ön ezt biztos politikai okokból, a Heti Hetes miatt kapta meg. Ezzel azért eléggé elveszik az ember kedvét az egésztől.

Meg, mert nem tudtam, hogy ott van. Aznap A vád tanúja előadását nézte, és előtte megmondták neki, hogy nekem éppen születésnapom van, mire mondta, hogy akkor szeretne felköszönteni. Ez is elromlott azóta, mert valahogy... hát, a Novák Katalin mostanra nem komilfó (illendő, kifogástalan). De ne politizáljunk, nem nagyon értek hozzá.

Azt mondta, hogy a legérdekesebb az volt, hogy sokkal jobban focizott mindenkinél. Kérdeztem tőle, hogy tudtátok, hogy ő egy nagy költő lesz? Dehogy tudtuk, mondta, tizenhárom évesek voltunk és rúgtuk a labdát.

Én ritkábban fociztam, nem tudtam jól focizni. Apám inkább. Ő is színész akart lenni, vagy író, dramaturg, vagy rendező, de a származása és a numerus clausus miatt nem mehetett színiskolába, ezért bankban dolgozott, aztán könyvelő lett, majd osztályvezető a gumigyárban, végül az Egyesült Gyógyszergyárból ment nyugdíjba. Azért írt közben egy ifjúsági regényt, Csata a hóban a címe, ki is adták. Hatéves voltam, amikor A Pál utcai fiúkat felolvasta nekem, és nyolc, amikor már én olvastam fel neki. „De ne ilyen monotonon olvasd”, mondta, „ne egyformán az összes szereplőt, legyen élet benne”, és elkezdett engem rendezni ott a Füst Sándor, a Hollán Ernő utcai lakásukban. Időnként átmentünk a szomszédba is, ahol volt egy lemezjátszó, nekünk meg voltak Beethoven-lemezeink, és mintegy 42-szer meghallgattuk a D-dúr hegedűversenyt, ami a Sztracsatella filmembe is bekerült. Azt jól tudom kívülről.

Ezt nem tudtam. Azt viszont igen, hogy a hegedűversenyt még vezényeltem is a Müpában, zenekarral, Szenthelyi Miklós játszotta gyönyörűen a szólót, még tévéműsor is készült belőle. Ez kb. tizenöt éve volt. Hát kell ennél több emlékfoszlány tőlem, így karácsony előtt?