A boldogtalanság az emberi létezés lényege, meg kell tanulnunk együtt élni vele – harmincon túl meg pláne

Szeretem a mottók intézményét. Az egy mellékkörülmény, hogy egy jól megválasztott mottó gyöngysorként díszíti a kötet hattyúnyakát. Ennél fontosabb, hogy olyan, mint egy utcai bolt bejárata fölött a cégtábla: orientálja az olvasót, előrevetíti, mivel is fog találkozni odabenn, kik azok az irodalmi előképek, akikkel közösséget vállal, melyek azok a gondolatok, amelyekkel a továbbiakban szeretne eljátszadozni. Ughy Szabina elbeszéléskötete rögtön három idézettel nyit. Az egyik egy klasszikus Huxley Szép új világából – a passzus, amelyben a Vadember kinyilvánítja jogát a boldogtalansághoz. A második egy József Attila sor, mert József Attilával nem nagyon lehet mellényúlni: „az igazat mond, ne csak a valódit”. A harmadik pedig egy Szabó Magda: Harmincon túl az arc elszabadul. Ebből – ha akarunk – kiolvashatunk egy írói programot:
- a boldogtalanság az emberi létezés elidegeníthetetlen lényege, meg kell tanulnunk, együtt élni vele, épülni általa
- harmincon túl meg pláne
- és ezt nem is fogom elmismásolni.
Az első írás sem igazán cáfolja meg ezt az előfeltevést. Egy anyát látunk, a változatosság kedvéért jól működő házasságban (ezt meg kell említeni, mert a magyar kortárs irodalomban a jól működő házasság kuriózumnak számít), kamasz gyerekkel, némi szabadidővel, és a kelleténél nagyobb hajlammal a rajongásra. Ennek a rajongásnak tárgya is van, mégpedig egy Keresztes Johanna nevezetű szerző, akinek önsegítő könyvei lenyűgözik az elbeszélőt. Mert Keresztes Johanna látszólag pontosan érti, hogy mit jelent a minőségi élet, és hogyan kell megélni, az elbeszélőt pedig az a hihetetlen szerencse éri, hogy közel is kerül hozzá, olyan közel, hogy megbízást kap a szerző közösségi oldalának szerkesztésére. Nem spoilerezek nagyot, ha elárulom: ez a közelség aztán arra kényszeríti a szerzőt, hogy szembesüljön a bálványok sajátos optikai jellemzőjével, miszerint minél közelebbről nézzük őket, annál kevéssé tűnnek bálványnak. Mindemellé kapunk egy finoman beleszerkesztett bírálatot az internet valóságtorzító hatásáról – nem tolakodóan, csak épp az íze kedvéért.
Aztán itt van a második elbeszélés, amelynek idősödő, egyedül élő elbeszélője a ChatGPT-ben találja meg azt a támogató barátot, ami hiányzik az életéből – egy finoman kivitelezett reflexió a társadalmi elmagányosodásról, a női láthatatlanságról, ami szemmel láthatóan Ughy nagyon kedves témája. De nem áll szándékomban végigballagni az egész köteten, mert azt hiszem, ennyiből is látszik a kötet egyik fontos alapvetése: Ughy nem arra apellál, hogy a megfelelően nagy trauma akkor is elviszi a hátán az egészet, ha amúgy a szöveg irodalmilag nem annyira működik. Neki megfelelnek az apró anomáliák, azok a súrlódások, amelyek az egyén és a megváltozott világ között kialakulnak. Még csak azt se feltétlenül igényli, hogy valami drámai csúcspontra hegyezze ki a prózát – gyakran megelégszik azzal, hogy dokumentálja, hogyan simulnak bele a szereplők a helyzetbe.
Ez a fajta emberléptékűség számomra erénye a kötetnek. Hogy egy olyan piszlicsáré dolog, mint a befőzni való barack hiánya gondoskodik a feszültségről. Ugyanakkor Ughy nem kapaszkodik mindenáron ebbe a szabályba – így utólag azt mondanám, sajnos. Mert amikor kilép a komfortzónából, akkor a szöveg nem egyszer botlani látszik. Itt van például a leghosszabb elbeszélés, a Jelenés című szöveg, amiben a szerző egy Mária-jelenést jár körül, ami teljesen felforgatja a falu életét. Nagy élethazugságok, elhallgatott traumák rétegződnek itt egymásra, miközben az egész szöveg kacérkodik azzal, hogy egyben egyfajta politikai szatírává is váljon. Ez a sokfajta írói cél mintha elcsúszna egymáson. A politikai machinációval operáló szál kiszámítható, nem erősíti az egyéni sérülésekkel kapcsolatos részeket, hanem inkább elnyomja azokat: Ágnes valóban tárgyalásra érdemes sorstragédiája elveszik a közhelyesen NER-kompatibilis polgármester ronda kis machinációi alatt. Talán túl sok minden akart lenni ez az írás, azért nem lett annyi, mint amennyi lehetett volna.
És van itt még valami, amit hajlamos vagyok ugyan értéknek tekinteni, de néha bizony árt a szövegek minőségének. Ez pedig az egyértelműségre való törekvés. A pontosság, a szikárság olyan jelzők, amelyeket pozitív jelentéstartalommal szoktunk a szövegek elé passzintani – olyan ez, mint az olasz konyha: kevés hozzávaló, de az a legmagasabb minőségben, annál jobbat kitalálni amúgy sem lehet. Túl sok próza csúszik el azon, hogy a szerző a szereplők amúgy valid érzelmei belefulladnak a hektikus belső monológokba meg a túlhabzó költői képekbe. Az emberben az ilyesmitől felébred a gyanú, hogy a sok felesleges szó nem az eredeti mondanivaló hiányát akarja-e elleplezni. Ughynál ilyesmiről szó sincs, törekszik arra, hogy egyértelműen ábrázolja az elbeszélés központi problémáját, és bukkanók nélkül vigyen el minket a végkifejletig. Ugyanakkor ez a fajta lekerekítettség egyben le is szűkítheti az értelmezési lehetőségeket, félreérthetetlenné teszi azt az irodalmat, holott az irodalomnak nem árt, ha alkalomadtán félreérthető, és akadnak benne titkos sarkok, amelyeket a szerző elhallgatásból és kétértelműségből épít.
Ennek veszélye leglátványosabban a Ki kell bírni című novellában manifesztálódik, amiben Ughy durva traumát, egy családon belüli erőszakot dolgoz fel. Szépen el is potyogtatja a szövegben azokat a jeleket, amelyektől az olvasóban körvonalazódik, mi is az a csontváz, ami a szekrényben rejtőzik. Aztán sajnos az utolsó oldalakon szépen, világosan el is mondja, miről is volt szó végig. Mintha nem bízna az olvasói kompetenciámban, abban, hogy töredékes információkból is össze tudok rakni egy kellően erős állítást. Az ilyen dolgok miatt maradt bennem hiányérzet a kötet kapcsán. Szépen van kivitelezve, jól olvasható, fontos dolgokat tárgyal, de túl kevés olvasata van ahhoz, hogy igazán sokáig az emberben maradjon.