Nem tehetjük el a koronavírus-járványt egy fiókba

„Rengeteg embert érintett a betegség, a bezártság, a szorongás, a megváltozott mentális állapot, szóval bizonytalanságot hozott, ráadásul rengetegen elveszítettek hozzátartozókat. Ez egy olyan komplex probléma, amivel az irodalomnak kötelessége foglalkozni. Nem hiszem, hogy megtanultunk beszélni erről, pedig fontos lenne” – véli Szöllősi Mátyás. Az író Fóbia című regényének második része nemrég került a boltokba, ennek apropóján beszélgettünk vele a két kötet kapcsolatáról, a pár éve lezajlott járványról, családi titkokról és arról, milyen fontos kommunikációs csatorna a testünk.
Az első bemutató a Jedermann kávézóban volt, Szabó Imola Julianna beszélgetett velem és Pitz Melinda színművésszel, aki részleteket is olvasott fel a könyvből. Jól sikerült: hatvan-hetven ember eljött, megtöltöttük a helyet. A másik pedig Fehérváron volt, a Könyvek Boltjában, ahol Schneider Beáta kérdezett. A bemutatókra sokan hozták a könyvet magukkal, ez mindig egy jó jel. Jó néhányan már olvasták is, és többen újra elővették az első kötetet. Ez különösen fontos visszajelzés számomra, főleg hogy a két könyv alkot egy teljes regényt. A második kötet végére érve más megvilágításba kerülhetnek az első rész eseményei, és az is láthatóvá válik, hogyan rendeződnek el a szálak.
A két könyv írása nem lineárisan zajlott, tehát nem úgy történt, hogy megírtam az első kötetet, és aztán belekezdtem a másodikba. A második kötet végén olvasható nagy monológot már 2018-ban megírtam. Ez bizonyos értelemben feloldja a történetet, másfelől visszavezet ahhoz az állapothoz, amelyből az egész elindul: a pszichiátriai jelenethez.
A szöveg azóta sokat változott. Kezdetben még nem egyes szám első személyben, hanem inkább kívülről, objektív nézőpontból képzeltem el a történet elbeszélését. Később azonban ráéreztem arra, hogy egy nő hangján, az ő látásmódján keresztül tudom igazán megírni mindazt, ami foglalkoztat. Amikor az első kötet megjelent, a másodiknak már több mint a fele készen volt. A munka későbbi szakaszában elsősorban azon kellett dolgozni, hogyan kerüljenek egyensúlyba a különböző történetszálak.
Igen, tekinthető. Voltak olyanok, akik nehezen tudtak újra szembenézni ezzel egy könyv formájában, és sokaknak nem esett jól erről olvasni. De sok olyan dolog van az irodalomban, ami nem esik jól, mégis foglalkozunk vele, mert rájövünk, hogy fontos, van értelme és célja újra elővenni. Ez mindenképpen motivált, mert szerintem társadalmilag nem dolgoztuk fel ezt a két és fél évig tartó traumát. Rengeteg embert érintett a betegség, a bezártság, a szorongás, a megváltozott mentális állapot, szóval bizonytalanságot hozott, ráadásul rengetegen elveszítettek hozzátartozókat. Ez egy olyan komplex probléma, amivel az irodalomnak, úgymond, kötelessége foglalkozni. Nem hiszem, hogy megtanultunk beszélni erről, pedig fontos lenne.
Garaczi Lászlónak van egy könyve, a Weszteg, ami ezzel foglalkozik, és Paolo Giordano is megjelentetett egy kötetet még a járványhelyzet alatt, de azt gondoltam, beszélni kell még erről, és úgy éreztem hitelesnek, hogy egy belső nézőpontból, egy személyes, szubjektív elbeszélői nézőponton keresztül láttassam az eseményeket. Nem valamiféle példázatot akartam írni, mert ezt könnyen el lehetett volna követni ezzel a témával kapcsolatban, hanem a személyes átélést és az ehhez kapcsolódó problémákat szerettem volna egy család helyzetén keresztül láttatni.
Camus régóta nagyon inspirál, például A bukás című műve, de inkább a nyelvhasználat, a gondolkodásmód, a nyelvhez való hozzáállás szempontjából. Ez egyébként személyes beszélgetésekben is elhangzott, amikor arról volt szó, hogy mennyit olvastam ebben az időszakban, és szerintem sokkal kevesebbet, mint egyébként. Tudatosan törekedtem arra, hogy bizonyos beszédmódok ne telepedjenek rá arra, amit írok.

Hosszú folyamat volt, míg eljutottam odáig, hogy egy női elbeszélőn keresztül meséljek el egy történetet. A Váltóáramra tudok visszacsatolni, ahol van kilenc elbeszélés, és nincsen női elbeszélő. Többen felvetették, hogy miért nincs, a kiadómmal is beszélgettünk erről, és elkezdett ez foglalkoztatni. Bár a magyar irodalomban vannak olyan kötetek, amelyekben férfi írók női elbeszélővel dolgoznak, úgy éreztem, hogy ezen a téren még lehet újat mondani. Nagyon izgalmasnak és egyben komoly kihívásnak éreztem, hogy a két kötet elbeszélője egy, a tudománnyal foglalkozó nő legyen. Meg kellett találnom a saját nyelvét, de ennél sokkal többről volt szó: az érzelmi világot, az önmagához való viszonyt, a kérdésfeltevéseket, sőt magát a gondolkodásmódot is másképp kellett megközelítenem, mint korábban. Ez komoly fejtörést okozott, és talán nem véletlen, hogy nyolc évig tartott a két kötet megírása.
Nagy kihívás volt tehát ez a munka, de annak külön örülök, hogy az első kötetről szóló visszajelzésekben tulajdonképpen fel sem merült kérdésként, hogy az elbeszélő valóban lehet-e nő. Azt gondolom, hogy mind a női, mind a férfi olvasók rá tudtak hangolódni erre a karakterre, és hitelesnek, önazonosnak érezték.
Nem tudom, hogy mennyiben kell legyőznie ezeket a körülményeket, de értem, mire gondolsz a kérdéssel. Azt hiszem, inkább egyfajta metamorfózisról van szó. A főhős racionális énje, illetve a racionalitásra való törekvése egyrészt nyilvánvalóan a neveltetéséből is fakad. Az apjához való viszonya nagyon fontos a könyvben: az apja szintén tudományos területen dolgozik, matematikus. Ez egyszerre jelent számára megfelelési kényszert és egyfajta versenyhelyzetet is, amelyből már elege van. Végső soron tehát le is akarja küzdeni ezt a meghatározottságot, és ez valóban része az útjának.
Ugyanakkor a főhős egy mély érzésű ember, és ez a történet során egyre inkább megmutatkozik. Sőt, olyan kérdésekkel is szembesül önmagával kapcsolatban, amelyek korábban benne föl sem merültek. A könyv többek között éppen arról is szól, hogy a dolgok nem fekete-fehérek.
Ez a kettősség a főhős tudományos munkájában is megjelenik. Elméleti fizikusként két, egymástól nagyon távolinak és egymással ellentétesnek látszó világot próbál egyesíteni: Einstein általános relativitáselméletét és a kvantummechanikát. A két elmélet összeegyeztetésének kísérlete, illetve az egymáshoz való közelítés igénye a regény egészében fontos szerepet játszik. A fizikában megfigyelhető kettősség és az egyesítésre irányuló törekvés leképeződik a családi kapcsolataiban, de a bűnügyi szálban is. Egy idő után világossá válik számára, hogy nem minden kérdés írható le egyértelműen matematikai vagy fizikai eszközökkel. Felismeri, hogy másképpen kell viszonyulnia önmagához, és másképpen kell kérdeznie is.
A testünk nagyon erős kommunikációs csatorna, és szerintem nem igazán figyelünk arra, hogyan reagál a testünk a lelki folyamatainkra. Crohn-betegként magam is foglalkozom ezzel a kérdéssel, és írok is róla. A betegség ugyanis még mindig tabu, és a Covid-járvány után is azt érezzük, hogy nem igazán beszélünk ezekről a problémákról. Ezzel vissza is kanyarodhatunk az első vagy a második kérdéshez: az ember sokszor igyekszik eltávolítani magától azt, amit problémának érez. A betegséggel valahogy különösen nehéz mit kezdenünk, az eltolás, a tagadás és az elrejtés ezért meghatározóvá válik. A regényen keresztül részben ezt szerettem volna felszabadítani: hogy legyünk képesek beszélni a betegségről, és ne kelljen elhallgatnunk azt, ami a testünkkel történik.
A második kötet elejéről annyit elárulhatunk, hogy a főhős beteg lesz, és végigmegy ezen a folyamaton. Megpróbálja nyelvileg is megragadni azt, amit átél, és azt gondolom, hogy ez a regény egyik legbizonytalanabb része. Nehéz feladat volt megtalálni azt a nyelvet, amely képes közvetíteni ezeket a testi és egyben lelki tapasztalatokat. Mindannyian produkálunk testi tüneteket, és valamilyen módon lereagáljuk a minket érő hatásokat. A történetben azonban különösen kitett helyzetekről van szó. Például a főhős mentális nehézségei is fontos szerepet játszanak. Ezek időről időre felszínre kerülnek, akár hallucinációs vagy látomásos állapotok formájában.
Itt fontos lehet, hogy alapvetően költőként indultam, és ezeknek az állapotoknak a megjelenítésében is igyekeztem egy emelkedettebb, költőibb nyelvet kialakítani. Amikor a főhős transzszerű állapotba kerül, mintha egyszerre tisztábban és összetettebben látná a körülötte lévő világot. Közben viszont mintha egy kicsit magába is záródna: másokkal kapcsolatot teremteni, érintkezni ezekben a helyzetekben sokkal nehezebb számára.
Nagyon sok ilyen jellegű visszajelzést kaptam a köteteimmel kapcsolatban: az olvasók látják maguk előtt mindazt, ami történik. Azt gondolom, hogy ebben a fotóriporteri munkámnak valóban komoly szerepe van, mindazoknak a tapasztalatoknak, amiket az elmúlt másfél évtizedben itthon, Kárpátalján, Erdélyben vagy épp Indonéziában szereztem. Ezek igazán különböző világok, nagyon különféle látásmódokkal, testi és lelki tapasztalatokkal. A vizualitás, a képalkotás számomra elengedhetetlen, így a szövegeimben is igazán fontos szerepet játszik.
Talán ezzel is összefügg, hogy a regényeim általában viszonylag szűk időkeretben játszódnak. Az első és a második kötet is egy rövid időszakot ölel fel, amelyet a történet nagyon intenzíven jár körül. Azt hiszem, ennek a szűk időkeretnek éppen az adja az erejét, hogy – például a költészet jelenléte és a fotós látásmód miatt – közben mégis kitágul az idő és a világ érzete.

Én inkább a kimondás híve vagyok, bár nyilván minden helyzet más. Lehet, hogy kollektív értelemben, az egész család szintjén nem következik be katarzis, személyes szinten azonban igen. Már az is katartikus élmény, amikor valaki képessé válik a beszédre, és le tudja küzdeni a megszólalást akadályozó belső gátakat.
Az első kötetben a főszereplő még sokszor képtelen kifejezni magát, például a rendőrökkel folytatott beszélgetés során. Ez a második kötetre jelentősen megváltozik. Ráadásul rájön, hogy nem kell mindenáron mindent megértenie; néha elég elfogadni azt, ami érkezik, és elég egyszerűen meghallgatni a másikat. Nem mond le arról, hogy választ találjon bizonyos kérdésekre, de megtanul másként közelíteni hozzájuk. Felismeri, hogy ő maga is képes változni, és ez a felismerés a személyes felszabadulás felé vezető út fontos állomása.
Korábban túlságosan ítélkező volt, és igyekezett kivonni magát a családot érintő kérdésekből. Idővel azonban megérti, hogy ő maga is része ennek a családi rendszernek: nem vonhatja ki magát belőle, ahogyan ítélkezni sem szabad fölötte. Talán ettől is válik igazán árnyalttá a karakter.
A kettő egyszerre is igaz lehet. Nehéz helyzetekben néha fölhívjuk a figyelmet arra, hogy segítségre van szükségünk, de nem mindig a megfelelő módon tesszük ezt. A Covid alatt és azóta is törékenyebbé váltunk, és azt sem zárhatjuk ki, hogy a jövőben újra hasonló helyzettel kell szembenéznünk. Éppen ezért fontos, hogy ne tekintsünk a járványra lezárt fejezetként, amelyet egyszerűen eltehetünk egy fiókba.
A Covid sok mindent kiélezett, átalakította a kommunikációnkat, és megszilárdította az online felületek szerepét a mindennapjainkban. Ma sokszor nehezebb rávenni magunkat arra, hogy kimozduljunk, találkozzunk másokkal, és hajlamosabbak vagyunk elhalasztani a személyes találkozásokat. Hozzászoktunk ahhoz, hogy olykor elegendő egy üzenetet küldeni, mintha már nem is lenne szükségünk a közvetlen emberi kapcsolódásra. Közben persze továbbra is vágyunk a személyes érintkezésre, csak talán nehezebben nyílunk meg egymás előtt. Mintha egyszerre erősödött volna fel bennünk a kapcsolódás iránti igény és a távolságtartásra való hajlam.
Azt tanultam meg, hogy képes vagyok leküzdeni a saját korlátaimat, és szembenézni a félelmeimmel, a belső vívódásaimmal. Korábban is tudtam beszélni a betegségről, de a könyv révén ezt egy másik szintre tudtam emelni. Egy olyan elbeszélőn keresztül sikerült megtennem, aki egyszerre áll nagyon közel hozzám, és mégis különbözik tőlem.
Alkotóként az is fontos tapasztalat volt, hogy képes vagyok egy több szálon futó történetet egyben tartani, és megteremteni a szálak között az egyensúlyt. Sikerült megmutatnom egy nagyon személyes, belső nézőpontot úgy, hogy az kapcsolatba tudjon lépni mások tapasztalataival és látásmódjával is.