Íme Németh László regénye. Vagy mégsem?

„Szóval [Németh László] elmagyarázta, és engem meg is győzött róla, hogy nem szabad ezen a mélymagyarságon meg hígmagyarságon annyit lovagolni. Merthogy ez pusztán egy hasonlata az írónak, aki nem a bevett szakkifejezéseket használja, hanem szemléletes megfogalmazásokat keres.”

Világos. Meg se próbáljuk az írót komolyan venni, rá se rántsunk, ha a fajvédelem felé sodorják saját szóképei – egyszerűen csak örüljünk a költői metaforáknak, amelyek forradalmasítják az esszé műfaját, örüljünk, és tekintsük olybá, mintha csak dekorációk lennének a szövegen, konkrét jelentéstartalom nélkül. Csak hát ugye ez nem így működik. Az írónak a mondat munkaeszköz, akárcsak egy kalapács. Ha én a kalapáccsal rendszeresen a szög mellé ütök és leverem a körmömet, akkor joggal mondjátok rólam, hogy ez az ember nem tud kalapálni. Ha pedig egy írót rendszeresen félreértenek, és az olvasó állandó jelleggel olyat olvas ki belőle, amit az nem is akart közölni, akkor érdemes a szerzőnek némi önvizsgálatot tartania. Persze lendületből rátolhatja az olvasóra a felelősséget, hogy rosszul olvas – és hát biztos van olyan is. Az írott szöveg valóban nem annyira egzakt, mint a kalapácsolás – ott vagy bement a szög, vagy nem ment be (a köröm viszont lejött), könnyű megítélni –, értelemszerűen előfordul, hogy egy pontos mondatot egyszerűen félreértünk. Meg aztán ha az ember fikciót ír, simán el lehet bújni a teremtett kreatúrák mögé („nem én mondom, ő mondja”), meg a híres-neves balladai homályba. De az esszé! Az elméletileg a pontosság hona, szöveg, amin keresztül az olvasónak meg kell értenie, mire gondol a szerző. De azon, hogy „mélymagyar” meg „hígmagyar”, mit lehet félreérteni?

Ha már így kihőbörögtem magam, én is mondok egy pontatlan mondatot: ez a könyv Németh László regénye. Azé a Németh Lászlóé, aki a 20. század egyik nagy karaktere volt, regényei olyan erős hatást váltottak ki az olvasók hadából, amilyet előtte talán csak Ady versei. A Gyász, az Iszony, az Égető Eszter elképesztően bátor kísérletek voltak arra, hogy leássunk a néplélek mélyére, és felzaklató dolgokat hozzunk fel onnan. Az olyan figurák, mint Kárász Nelli vagy Kurátor Zsófi, a tudat sötét zugait tárták fel. Lehet ezektől a regényektől fázni, de olyan ajtókat nyitottak meg a magyar irodalomban, amiket Németh előtt senki. Csak hát a regények mögött ott van Németh László. Az ember, aki minden kritikára hisztérikusan reagál, aki képes halálosan megharagudni valakire egyetlen kétértelmű nyilatkozatért, és aki a történelemre úgy tekint, mint ami csak azért létezik, hogy őt bosszantsa. A nehézségek elől lehetőleg elmenekül, a családi fészek neki vagy zavaró körülmény, vagy megírható élményanyag, de semmiképp sem olyasmi, amiért családfőként felelősséget kell vállalnia. Hajlamos a paranoiára, szerinte mindenki őt üldözi – és persze néha tényleg. De vannak korok, amikor az üldöztetés alapállapot, és ha nem üldöznek, akkor vagy te üldözöl, vagy nem is igazán vesznek emberszámba. Szóval ebből nem kéne ekkora ügyet csinálni.

Ráadásul ez az ember megírta a század egyik legvitatottabb esszéjét, a Kisebbségbent. Mert ebben bukkan fel a „hígmagyar” és a „mélymagyar” fogalma. Amelyek pont azért kelhettek önálló életre, mert piszok slendriánul lettek definiálva. Nem csoda, hogy mindenki úgy értette, ahogy akarta – tartották egyszerű gondolatkísérletnek, ami a kultúraféltésből fakad, vagy fajvédelmi proklamációnak, amelynek gyökere vagy Németh fasisztoid vonásaiból vagy frusztrációra való fergeteges hajlamából fakad. És hát maga Németh se törekedett rá, hogy az ezzel kapcsolatos kétségeket tisztázza, hisz a kritikákra jobbára sértett puffogással reagált, ami azért nem a legjobb kiindulópont egy értelmes tisztázó vitához. A zsenik azon típusához tűnik tartozni, akik folyamatos súrlódásban vannak a külvilággal, mintha ebből nyernének energiát – látszólag nem viselik a konfrontációt, de valójában képtelenek anélkül élni. Ezt pedig négyzetre emeli a „szemléletes megfogalmazások” iránt érzett vonzalom, vagyis a törekvés, hogy gondolatait extravagáns, földszagú metaforákra fordítsa le, amelyek értelmezésében alighanem közelebb vitték mondandóját az ún. „néphez”, valójában viszont egészségtelenül ködössé tették azt. Ilyen például a címben is megörökített „talajvíz”-hasonlat, amivel Németh a néplélekből „kimosódott” és koncentrátumként összegyűlt összetevőkről akar elmondani valami éleset és igazat, szerintem sikertelenül.

És akkor ideje pontosítani a „Németh László regénye” szókapcsolatot. Először is azt, hogy a regény Németh Lászlóé volna. Mert hát valóban, Németh központi szerepet látszik betölteni benne, ugyanakkor Závada elveti az életrajzi könyvek klasszikus útját, és nem közvetlenül követi őt, hanem inkább rajongói és haragosai szemén keresztül. Maga az író meglepően keveset jelenik meg a szövegben, néha csak annyit látunk belőle, ahogy átsuhan egy szobán vagy neheztelve hallgat. Szerencsére van annyira intenzív személyiség, hogy a szereplők távolétében is kábé csak vele foglalkozzanak, a róla keringő pletykákat terjesszék, és legutóbbi írásait idézzék lelkesen vagy épp elítélően. Ilyen körülmények között a statiszták kénytelenek a főszereplő pozíciójába előlépni, például Janka, aki egy nyaralás során kerül kapcsolatba a Németh családdal, vagy Máté, aki alighanem az író legnagyobb rajongója, és csak azért nem tetováltatta magára Németh László arcmását, mert… hát, igazából nem tudom, miért. Ezek a szereplők aztán élik a maguk életét, szerelmesek lesznek vagy épp letartóztatják őket, közben pedig bevitorlázik a szövegbe a korabeli irodalmi élet színe-java, a Németh-nemezis Babits éppúgy, mint Illyés Gyula, Szabó Lőrinc vagy Tersánszky Józsi Jenő. Hála a sztárparádénak, a kötet igen közel kerül ahhoz, hogy valamiféle korszaktablónak tekintsük, ám egyik szereplő se kap elég teret ahhoz, hogy Némethről lekerüljön a fókusz.

Másodszor korrekcióra szorul a „regény” kategória is. Mert végtére is egy regény esetében mégiscsak feltételezzük, hogy az író irányítja az eseményeket, tudatosan taszigálva a jobbára fiktív, vagy legalábbis fiktív tulajdonságokkal felspécizett karaktereket egyfajta katarzis felé. Itt viszont ilyesmiről szó sincs. Závada láthatóan mindent megtesz, hogy szövege véletlenül se öltse regény formáját. Már a nyelv is arra törekszik, hogy elhiggyük, minden szó akár a szereplők szájából is elhangozhatott volna (és gyakran el is hangzott), a történet pedig – ha nevezhetjük egyáltalán annak – nélkülöz minden művi drámaiságot. Olyan, mintha egyszerűen belelátnánk a karakterek mindennapjaiba, mintha ott lebegnénk fölöttük, egyik életeseményről a másikra vitorlázva. Ilyen értelemben nincs is értelme cselekményívről beszélni –

egyfajta szociográfusi igénnyel ábrázolt mozaikrendszert kapunk, amelynek egyedül a háttérben settenkedő, gyakran legsötétebb arcát mutató történelem ad linearitást.

Mert hát igen, a történelem bizony ott settenkedik mindenhol. És bár Németh László úgy véli, csak őt abuzálja, valójában az összes szereplő biciklijének küllői közé botot dug. Mert a történelem az bizony ilyen: viharos. Pláne, ha egy életút arra a szakaszára esik, amit a Horthy-korszak, a második világháború és a zsidóüldözés, valamint a Rákosi-korszak, ’56 és az egészet megkoronázó Kádár-rendszer fémjelez. Mindebből következik, hogy ezt a könyvet olvashatjuk egyszerű történelmi regényként is, amelyben a fókusz az egyén és a hatalom közti komplex viszonyon van. Ami nem merül ki abban, hogy a hatalom teljes súllyal az egyénre nehezedik, az egyén meg majd megfullad – ennél jóval komplexebb kapcsolatról van szó. A hatalom ugyanis hol fenyeget, hol hízeleg, az egyén pedig folyamatosan ingadozik a morális alapú ellenállás és a gyáva megalkuvás, meg az ezt legitimáló ravasz önhazugságok között. Németh személye mindennek plasztikus illusztrációját adja, de nemcsak ő, hanem a kötet szereplői közül majd mindenki. Závada módszerének lényege, hogy az ezzel kapcsolatos adatokat ítélkezés nélkül közli – megteheti, hisz a szereplői ítélkeznek helyette is, neki ezt csak tükröznie kell. Az olvasó meg szépen kiválogatja a magáét, és felépíti magában a saját Németh Lászlóját. Ami alighanem annyiféle, ahány olvasó van. És ez így van jól.

Závada Pál: Talajvíz és irodalom
Magvető, 2026, 7999 Ft