Bálint András: Az összes hím baba és nőnemű gavallér megismerhető ebből a könyvből

Sorozatunkban olyan könyvekről kérdezünk alkotókat, gondolkodókat, véleményformálókat, amik valami miatt fontosak, meghatározók, szemléletformálók, inspiratívak lettek nekik. Amiket jó pillanatban olvastak (újra). Amik hatást gyakoroltak az életükre vagy akár meg is változtatták azt.

Ezúttal Bálint András Kossuth-díjas színész, a Radnóti Színház társulatának tagja válaszolt nekünk.

„A Lila ákácnak az az alcíme, hogy Egy fővárosi fiatalember regénye. Az én regényem is lehetne, ha éppen 120 éve éltem volna Budapesten, és lettem volna folyamatosan szerelmes, és kutattam volna izgatottan az élet értelmét, mint regényünk hőse, a fiatal banktisztviselő: »akkoriban az lett az általános hangulatom, hogy mindenki boldog, csak én vagyok boldogtalan«.

Szép Ernő az egyik legkedvesebb szerzőm, a magyar irodalom csodája. Még a hetvenes években volt szerencsém a Lila ákácból készült filmváltozat főszerepét eljátszani Halász Jutka partnereként, tíz évvel később pedig a Radnóti Színházban Szép Ernő és a lányok címen összeállítottam egy színházi estet, ami egy hajdani tanítványommal színre is került vagy negyven alkalommal.

Az író végig egyes szám első személyben beszél, és már az első mondatában megszólít: »Elmondom neked, hogy csókoltam meg azt a lányt.« Végig tegez, nekem beszél, szinte megfogja a kezemet, nem engedi el, sztorizik, szórakoztatva mesél, akarja, hogy figyeljek rá, majd a regény végén nyújtja a cigaretlijét:

»Adj tüzet, kérlek«, búcsúzik türelmes olvasójától, aki végighallgatta ezt a lírai vallomást.

A Lila ákác hiteles korrajz az első háború előtti Budapestről: kik éltek a városban, hogyan éltek, hol éltek, miből éltek. A szerző botjának dőlve, »mint a pízai ferde torony« figyeli a hancúrozó bandát, ahogy érkeznek fiakkeren a ligetbe az összes létművészek: színésznők és rajongóik, közös huszárfőhadnagyok és egyéb főhercegek, tőzsdeügynökök, orfeumi színészek és egyéb dzsentri gyerekek, az összes hím babák és nőnemű gavallérok. Gyakori helyszín a kaszinó, a varieté és persze a kávéházak is. A regény szereplői zenészek, kis táncosnők, bohém éjszakai riporterek, a szivarosfiú, színinövendékek, szeparékban a lipótvárosi agglegények és gentry fiúk. A baccara asztalnál elszánt játékosok: a kopasz matricagyáros, akinek két vörös pakombartja bemegy a gallérjába, a mefisztószakállú bútoros, az üvegszemű doktor Csuzli, kártyagyőztesek és főleg kártyavesztesek. Lányok az orfeum parkettjén: Elly Relly, La belle Tusnády, Grand Giza, Virág Sári és Fritzi Novák, csupa bájos és szánandó figura.

A Lila ákác szerelmesregény, de a szerelem hiányának regénye is. Megjelennek benne a korabeli szépasszonyok: Feltünésiné, Mindigné, Pörgettyűné és Illetőné, a szerző titkos és veszedelmes szeretője, »életem, ifjúságom, a szívem részegsége és büszkesége bűnös és áldott szent nő«. Egy kora délután belibben egy ligeti kerti padon a nyolcadik kerületi Kis Stáció utcából Tóth Manci, aki tizenhét éves, de »korához képest elég öreg«, kedvenc virága pedig a lila ákác.

»Hát kérlek, első májuskor enyém lett Tóth Manci« – vallja be a regény utolsó fejezetében az író, elmeséli, hogyan sétáltak a ligetben kisujjukkal összefogózva, mint egy cseléd egy vitézzel, hogyan csináltattak gyorsfényképet Helfgott Sámuelnél, körutaztak a barlangvasúton, hogyan karcoltak szívet egy pad hátába, nagy emmet meg nagy bét, Mancit meg Bélát, hogyan csókolóztak, hogyan jutottak a Sándor utcai lakásba, »szellő vitte őket, mint a virágpelyheket.«

Manci két hét múlva eltűnik, egy truppal Oroszországba utazik, »vengerka« lesz, magyar táncosnő, évekkel később onnan üzen.

»Barátom, volt ifjúság és volt szerelem. Nem vettem észre.« A regény fájdalmasan szép üzenete ez.

Szép Ernő a rácsodálkozás, az ámulás, a fölfedezés lírikusa. A nyelv, ez a helyenként szokatlan szórend, a Szép Ernő-i magyar nyelv elbűvöl: dinsztelt úr, sliget, breteg, színinövény, Rókusz, kroncsi…

Számos önéletrajzi elem hitelesíti a regényt. Ahogy például saját zsidóságáról beszél vallomásosan, öniróniával: »Nekem bizonyisten eszem ágába se volt, hogy zsidó leszek, majd ha megszületek«. Elneveti magát, miért kell ebben az érdekes életben ilyesmivel is foglalkozni, és bátor fölkiáltással közhírré teszi: »Tessék talán felosztani ezt, mint egy katonaságot vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon mondjuk egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell a világon, hogy az ember zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember!« Harminc évvel később aztán Szép Ernő az Emberszag című könyvében számol be a nyilaskorszak munkaszolgálatos élményeiről. Így kiált föl. »Hogy merik ezt csinálni amit csinálnak, hogy merik, mikor itt vagyok a világon? Hiszen látok, hallok mindent. [...] Leejtettem a világot. Eltört.«

A Lila ákác életem egyik fontos regénye.”