Halász Judit: Az igazi értelmiségiek elbuknak, ha hagyják magukat a hatalomgyakorlás szintjére zülleszteni

Júliusban indult sorozatunkban olyan könyvekről kérdezünk alkotókat, gondolkodókat, véleményformálókat, amik valami miatt fontosak, meghatározók, szemléletformálók, inspiratívak lettek nekik. Amiket jó pillanatban olvastak (újra). Amik hatást gyakoroltak az életükre vagy akár meg is változtatták azt.

Ezúttal a Kossuth- és Jászai Mari-díjas Halász Judit, a Vígszínház társulatának tagja válaszolt nekünk.

„Nem tudok válaszolni olyan kérdésekre, amelyek leggel kezdődnek. Legkedvesebb színem? Ételem? Virágom, vagy bármi más, ami számomra kedvesebb másnál? Arra aztán pláne nem, hogy melyik a legkedvesebb zeném, festményem, versem, vagy könyvem. Ha egyet megnevezek, számtalan másikat megtagadok, pedig, ha máskor kérdeznének, lehet, hogy azok közül választanék.

Most, hogy mégis megpróbálom végiggondolni felnőttkorom olvasmányait, rögtön azzal kell kezdenem, hogy az első »felnőtt könyvnél« még nem is voltam felnőtt. Csak egy skarlátos gyerek, aki miután hosszan tartó betegsége közben elfogytak otthon a neki szánt olvasnivalók, Apa könyvei között kezdett keresni egy jó vastagot, hogy az legalább soká tartson. Tolsztoj Háború és békéje volt… Hát, az tényleg soká tartott, és kétségbe voltam esve, amikor kiolvastam, mert úgy szerettem volna tudni, hogy mi történt később az általam megszeretett szereplőkkel. Viszont megtanultam néhány apróságot. Hogy mikor ért a napóleoni háború Oroszországba, ki volt az a Kutuzov, hogy tényleg hideg az orosz tél, meg ezen felül is sok minden mást a történelemből, amit az iskolában nem tanítottak. Tizenegy és fél éves voltam.

Mire meggyógyultam, éppen meghalt Sztálin.

A gyerekkor élményei, jó és rossz tapasztalatai nem múlnak el olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan fut velünk az idő. És ha már legekről van szó, hadd válaszoljak egy nagyon fontos, általam a magyar prózairodalom egyik legszebbikének tartott művének, Radnóti Ikrek hava – Napló a gyerekkorról című írásának kérdéseivel. »Mikor múlik el a gyerekkor? S mikor az ifjúság? S az élet? Észre se venni.« Ezzel szeretnék rátérni arra a könyvre, amelyet gyerekként és felnőttként is többször elolvastam. Antoine de Saint Exupéry A kis hercegére. Nem akarom ismételgetni a közhelyet, hogy mennyire más élményeket, gondolatokat, érzéseket keltett bennem gyerek- és felnőttkoromban. Sajnálom, ha valakinek kimarad az életéből ez az olvasmány.

Nekem a történelmet is az irodalom tanította. A történészek mintha nem írták volna meg a 20. század történelmét, vagy talán túlságosan is különböző tanulságot, véleményt, következtetést vontak volna le ennek az iszonyúan nehéz századnak a történéseiből. Én mindenesetre sokkal többet tanultam az íróktól, akik közül sokan maguk is megtapasztalták a kor iszonyatait és néha azért az örömeit is. Történelemkönyvek helyett Lengyel József írásait javasolnám, amelyekből én többet tanultam, mint bárki mástól, hiszen ő a saját élményeiből szerezte a tapasztalatait. Érdekes módon ezeket Magyarországon már 1964-ben kiadták, én pedig abban az időben voltam a leginkább érdeklődő és befogadó korban. Gyönyörű, megdöbbentő írások, az Elejétől végig és az Elévült tartozás címet viselik.

Aztán Semprún is elért hozzám, akinek A nagy utazás volt az első, világsikert arató regénye, amit egyforma érdeklődéssel és izgalommal olvastak húszéves egyetemi hallgatók és az ötvenéves tanáraik. Későbbi könyvei közül számomra nagyon fontos a De szép vasárnap! és az Írni vagy élni. Nem könnyű olvasmányok, de nagyon sok mindenre megtanítanak. A De szép vasárnap!-ból ki is jegyeztem pár mondatot, amit akkor nagyon érdekesnek és talán fontosnak is találtam: »Az értelmiségnek a hatalom gyakorlásától távol kell maradni. Az értelmiség és a hatalom ugyanis lényegileg különböző dolgok. Ezért van, hogy az igazi intellektuelek mindig elbuknak, ha hagyják magukat a közvetlen hatalomgyakorlás szintjére zülleszteni.«

Ezek a könyvek a rendszerváltás idején jelentek meg, amikor mindannyiunkat foglalkoztattak hasonló kérdések.

Aztán, talán a legfontosabb könyv Sinkó Ervin Egy regény regénye, amelyben először olvashattam a sztálini Szovjetunió valódi világáról, a személyesen megélt borzalmakról, hazugságokról, az emberi létezés ellehetetlenítéséről. A kortárs antifasiszta, humanista orosz és francia írók segítőkészségéről és tévedéseiről, Babelről, Paszternakról, Gorkijról, Romain Rolland-ról, Malraux-ról, André Gide-ről, Aragonról, de még sok mindenki másról, és persze a FKP-ról, amely hihetetlen függőségi viszonyban volt Sztálinnal.

Nem sorolom tovább az irodalomból vett történelmi tanulmányaimat a 20. századról, hiszen rengeteg gyönyörű, szívet és lelket melengető, sírást és nevetést idéző szeretni való könyvet olvastam, amikről most nincs sem időm, sem lehetőségem írni.”