„A legnagyobb felelőtlenségek közé tartozik az ítéletmondás” – erős idézetek Bartis Attila interjújából

„A legnagyobb felelőtlenségek közé tartozik az ítéletmondás” – erős idézetek Bartis Attila interjújából
Bartis Attila a Buksó vendége, ahol Nyáry Krisztián volt a házigazda, 2026. október 12-én a Telex stúdiójában – Fotó: Bődey János / Telex
Regényi Eszter
Regényi Eszter
a Buksó szerkesztője
A Karakter életre kel – találkozzunk a Trafóban! November 7-én irodalommal, filmmel, kortárs tánccal és koncerttel ünnepeljük a Karakter első születésnapját.

Velünk lesz Szeri Viktor, a Decolonize Your Mind Society, Leiner Laura, Székely Kriszta, Saiid, Grafitember, Simor Dániel, Sarkadi Zsolt, Cuhorka Emese és sokan mások.
Program és jegyek

Bartis Attila A rég című új kötetének műfajával kapcsolatban nem megengedő, bár könnyen előfordulhat, hogy kulcsregényként tekintenek rá az olvasók, esetleg összekapcsolják az életmű eddigi meghatározó darabjaival és történeteivel. „Én nagyon ódzkodom attól, hogy ezt regénynek hívjam, alkotói szándék szerint ez nem regény. Ez egy klasszikus értelemben vett önéletrajz egy bizonyos szakaszáról az életemnek – vagy több szakaszáról, de azok azért olyan fésűfogként összetalálkoznak. Az alap az mindenképpen az első tizenhat marosvásárhelyi esztendő és annak leágazásai, plusz az írásnak a jelen ideje. [...] Tehát a tévedés az bele kell férjen minden életbe és így minden munkába. A hazugság az már azért etikai kérdés.”

Az emlékezet és a valóság természetszerűen néha összeférhetetlen egymással: a múltra való emlékezni vágyás igazsága sokszor nem egyezik meg azzal, ahogy valójában történtek a dolgok. Ezzel Bartisnak is meg kellett küzdenie. „Ha valami nagyon hosszú időn át, éveken, évtizedeken keresztül beleégett az embernek a tudatába, a lelkébe, az már ott olyan aktív hatást fejtett ki, hogy ha utólag szembesül [...] azzal az ember, hogy az nem biztos, hogy pontosan úgy volt, vagy azt is megtudja, hogy az pontosan hogy volt, az nem hoz oldást. Valamennyire biztosan, de katartikus oldást biztosan nem hoz. Lassan fogja kifejteni a hatását.”

Tévedni lehet, de hazudni nem

Bartis Attila azt mondja, nincs a könyvben olyan történetszál, amelyről pontosan tudta volna, hogy nem úgy történt, mégis úgy írta volna meg, ahogy ő akart rá emlékezni. Tévedni lehet, de hazudni nem – ez a gondolat volt irányadó számára A rég írása közben. „Vannak olyan helyzetek, amikor a valódi bölcsesség az, ha az ember ott és akkor képes mérlegelni, hogy az igazság az valóban segít ott annak a gondnak, problémának a megoldásában, vagy pedig ott abban a pillanatban éppen árt. Ez azért nagyon nehéz, mert az igazsághoz tartozik egy érzelem, az igazságérzet, aminek a jogossága elvitathatatlan, erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen.”

Éppen hét évvel ezelőtt, 2019 novemberében kezdte el írni Bartis Attila az önéletrajzi könyvét. Akkor úgy képzelte, hogy szabadjára engedi gondolatait, ha úgy tetszik, mindent kiír magából, így aztán születik majd egy publikus és egy zárolt szöveganyag is az életéről. Utóbbira odafigyelni nem a saját megélése, hanem a szereplők iránti diszkréció miatt tartotta fontosnak. „Fontos volt, hogy nem önmagam miatt, hanem mások miatt, és aztán menet közben kiderült, hogy ez nem így megy. Az is kiderült, hogy pont azok a dolgok, amelyekről az első pillanatban azt gondolta az ember, hogy azt aztán majd vissza kell tartani, valahogy mégiscsak a könyv gerincoszlopának nagyon fontos részei lettek. Olyan biztosan van benne, amikor különbözött az emlékezetem a később ellenőrizhető történeti valóságtól, és akkor azt valamilyen módon jeleztem is, tehát ez volt a saját megélésem.”

Augusztusban mesélt a Buksóban a szintén erdélyi származású Tompa Andrea arról, hogy legutóbbi nagyregényét a Kiváló testeket kézzel írta, Bartis Attila is így kezdett neki hét évvel ezelőtt A régnek.

„Amikor belevágsz egy ilyen munkába [...] egy jelentős részét, ha nem is a felét, de mondjuk a bő első harmadát azt kézzel írod, kézzel szeretnéd végigírni az egészet, de aztán egy beszámolási kötelezettség miatt mégiscsak el kell kezdeni begépelni, utána pedig gépben folytatod, tehát a kézírásos része az félbemarad, de a gépelés során elkezdesz visszaolvasni több évvel ezelőtti, általad nem olyan régen megírott részeket – és azt látod, hogy az az emlék már elillant, amire épül az a rész. Nehéz ezzel jól bánni.”

Nyáry Krisztián egyebek mellett arra is kíváncsi volt, hogy Bartisnak önéletrajzi íróként kötelessége-e mindent kideríteni, amit ki lehet deríteni a maga és szülei életéről, vagy dönthet úgy, hogy mindenbe nem akarja magát beleásni. Bartis a kötelezettség helyett az emóciók felől közelítette meg a kérdést. „Nem hiszem, hogy lennének ilyenfajta kötelességei egy önéletrajzi írónak. Törekvései vannak, vágyai vannak, érzései vannak, tudni szeretne, a tisztán látásra való törekvés az kötelessége.” És hogy volt-e olyan, amit nem akart tudni szerzőként, mégis utánament? „Ez rám nem jellemző. De ennek van egy nagyon-nagyon egyszerű oka. Általában amikor nem akarunk valamit tudni, annak az az oka, hogy féltjük a biztonságérzetünket. Én meg azok közé tartozom, akik számára a biztos tudás nagyobb biztonságérzetet ad. [...] Tehát én sokkal nagyobb biztonságban érzem magam akkor, ha tudom fehéren-feketén, szürkén [...], hogy ott bármi van, de hogy ott ez van. Nagyon meg tudja nehezíteni ez az ember dolgát, mert azért alapvetően nem így működik az ember. Ez társas kapcsolatokban nagyon nehéz lehet, tehát amikor a másik nem tudja elképzelni, hogy neked tényleg jobb lenne az, ha látnád tisztán a valóságot, mert, hogy ő abból indul ki, hogy ő akkor teljesen összeomlana, ha tudná a valóságot, te pedig akkor tudnál talpra állni. [...] Mindig jobb közelebb kerülni a biztonságérzethez.”

„Nincs nagyobb hiba az általánosításnál”

Az ügynökakták körüli események tükrében különösen közelinek és aktuálisnak hat, ahogy Bartis Attila mesélt a Buksó új epizódjában édesapja ügynökmúltjáról. A Ceaușescu-rendszer sötét háttere, a szerző összetett apaképe és az, hogy a szeretet mi mindent bír el, kulcspillanata volt a beszélgetésnek. Bartis felnőttként tudta meg, hogy édesapja, aki arra tanította, hogy soha senkiről nem jelentünk semmit a hatalomnak, a Securitate titkosügynöke volt. „Hogy lehet ezt a két apát utólag mégis egyetlen emberként elgondolni?” – tette fel a kérdést Nyáry Krisztián. „Kizárólag úgy, ha megpróbálod vagy egyáltalán van esélyed a maga teljességében látni.”

Bartis kiemelte, hogy a kutatómunka során, a másokkal folytatott beszélgetések alkalmával és az előkerült dokumentumok olvasása közben is a megértést kereste elsődlegesen édesapja kapcsán, nem pedig a felmentést. „Merthogy akkor tud összeállni a kerek egész, és akkor tud helyreállni valamilyen módon a világ rendje. [...] Szerintem a legnagyobb felelőtlenségek közé tartozik az ítéletmondás. Pont ez ennek a lényege, [...] hogy teljesen mindegy, hogy társadalmi szinten vagy személyes szinten, akik csak és kizárólag államvédelmi vagy belügyi vagy nem tudom milyen papírok és leiratok és jelentések alapján próbálnak verdiktumot mondani, azok nagyon-nagyon messze kerülnek a valóságtól, legalábbis a kockázata fennáll. Annál többet kell tudni a tiszta képhez, és tiszta kép nélkül mondani ítéletet az azért nagyon kockázatos, sőt erkölcsileg megkérdőjelezhető.” „Pont most vagyunk egy ilyen helyzetben” – szúrta közbe Nyáry Krisztián, amire velős reakciót kapott: „Nem is örülök neki.”

Bartis az ügynökmúlttal való összefüggésben határozottan bírálja a rögtönítélő szemléletet: „Ezekben a történetekben nincsen nagyobb hiba az általánosításnál. [...] Valószínűleg az egyik legnehezebben viselhető dolog egy fiú vagy egy gyermek számára, hogy ha az apa vagy a szülő elveszíti a hitelét, tehát amikor megkérdőjelezhető lesz a hitelessége és különösen létfontosságú dolgokkal kapcsolatban. [...] Apámnak a börtönéveit, a börtönbeli történeteit gyakorlatilag a születésem pillanatától az ő halála pillanatáig tízszer, százszor, ezerszer hallgattam. [...] Annak idején [...] készítettek egy dokumentumfilmet vele [...] és én akkor döbbentem meg és estem egy kicsit kétségbe, mert egyrészt láttam azt, hogy ő hogy küzd ott a kamera előtt, hogy neki itt most mi is a dolga, egészen addig, amíg a kivégzőcellában el nem bőgte magát. Ahol néha szórakozásból eljátszották a kivégzést: odavitték az embert, odaállították, és akkor utána röhögtek rajta, hogy összepisilte magát. Tehát azért innen indulunk. Ledöbbentem, amikor láttam, hogy apám valami kapcsán ilyen zavarodottan áll, és én tudtam, hogy itt az udvaron jobbra kell majd fordulni, és ott lesz majd a pince, tehát gyerekként ivódott belém az egész. És ha [...] ilyen mértékben van jelen az életedben és határozza meg, és ezzel a dologgal kapcsolatban derül ki számodra az, hogy ez azért nem pont úgy volt. [...] És ezt kell rendbe tenni valahol és megérteni az okát. [...] Attól, hogy megérted, ez nem fogja felmenteni, tehát ez nem mentséget jelent, de legalább értsd a gondolkodásmódját: amikor ő kitalál egy történetet, az arról szól, hogy fedjen valami egészen másikat.”

Bartis az anyatejjel szívta magába, hogyan működik egy elnyomó hatalom. „Minden diktatúra a félelemre épít. Ahol félelemre kezdenek építeni, ott a diktatúra jelen van, ha tetszik, ha nem. Többé-kevésbé, vagy csírájában, vagy kiteljesedve, de ahol ezt társadalmi szinten bevezetik, ott ez jelen van. Diktatúra hazugság nélkül elképzelhetetlen, az én fantáziám legalábbis elég silány ahhoz, hogy el tudjak képzelni egy hazugságok nélküli diktatúrát.”

Volt egy pont, amikor Bartis Attila megijedt a fikciótól, hiszen megtörtént vele, hogy amit korábban megírt, valóság lett. „Tényleg jött egy olyan pont, amikor nem tudtam másként nézni a fikcióra, mint amolyan önbeteljesítő jóslatra, és ráadásul ha ez apró dolgokban történik meg, akkor az még ijesztőbb tud lenni adott esetben, mint ha ilyen nagy, kardinális létkérdésekben.”

Kövess minket Facebookon is!