Krimiből felnövéstörténet, felnövéstörténetből krimi

Elképzelhetőnek tartom, hogy a „zsáner” kifejezést a kiadók vagy a könyvesboltosok találták ki, mert így egyfelől könnyebben lehetett vásárlói célcsoportokra targetálni a kiadványokat, másfelől meg lehet tudni, melyik polcra rakjuk az adott művet. Így aztán létrejöttek a különböző könyvesbolti részlegek. Az egyikre nagy betűkkel ki van írva, hogy „romantika”, a másikra „életrajz”, a harmadikra pedig az, hogy „krimi”. Ebből tulajdonképpen az olvasó is jól jön ki, legalább nem kell tanácstalanul bóklásznia órákig a tizenötezer különböző cím között, hanem rögtön odabattyoghat ahhoz a felirathoz, ahonnan a múltkor is neki tetszőt választott, és bízhat benne, most is talál hasonlót. Közben meg nyilván az efféle kategóriák szükségszerűen képlékenyek, hisz egy regény egyszerre lehet akár romantikus, életrajz és krimi is – ilyenkor pedig a tanácstalan könyvesbolti eladó nemigen tehet mást, mint berakja a „szépirodalom” részlegbe, ami bizonyos értelemben az „egyéb” megfelelője, vagyis olyan kötetek gyűjtőhelye, amelyek egyszerűen nem sorolhatóak máshová. Mert a „krimi” valójában nem műfaj, hanem irodalmi eszköz, ami az áldozat-bűnös-nyomozó hármas dinamikájából kölcsönöz erőt. Ebből következik, hogy a „skandináv krimi” halmaznak végképp nem sok értelme van, hiába öltöztette a kiadó sötétszürke-vörös egyenborítóba az összeset – egyszerűen annyit jelent, hogy az adott kötet írója valamelyik skandináv országban született (esetleg ott is él), és a könyveiben krimielemeket használ.

Ami Sissel-Jo Gazant illeti, szemre egyértelműen neki is a skandináv krimi polcra kellene kerülnie. Hiszen egyfelől dán, másfelől meg van a könyvben gyilkosság is, meg nyomozó is. Ugyanakkor nem az Animus adta ki, következésképpen se nem sötétszürke, se nem piros, így borzalmasan elüt egy Kepler- vagy Adler-Olsen-kötettől, ami bánthatja szegény könyvesboltos szemét. De ez még a kisebbik baj, mert ezenfelül Sissel-Jo Gazan úgynevezett határátlépős krimiket ír, azaz a szépirodalmi hagyományos minőségeszményét és problémakezelését ötvözi a zsáner sajátosságaival. Ami magyarra lefordítva annyit tesz, hogy jobban érdeklik a szereplők, mint a bűnügy, sőt utóbbit csak katalizátornak használja, amivel olyat is ki lehet hozni a figurákból, ami különben láthatatlan maradna. Megmondom őszintén, gyengéim az ilyen prózák, mert többnyire fontos problémákkal foglalkoznak, mélységre törekednek a karakterábrázolásban és igényességre a mondatalkotásban, ugyanakkor a krimiszál mégiscsak ad nekik egy kellemes húzást, amitől jobban csúszik a szöveg.

Mindez persze eddig is jellemző volt Gazanra, akinek eddig magyarul megjelent négy regényéből három ebben a kategóriában mozgott. A Dinoszaurusz tolla című műben például több szó esett a dinoszauruszok és madarak rokonságáról, mint a konkrét gyilkosságról, a Fehér virágok pedig hiába kezdődött egy gyermek szörnyű eltűnésével, a szerző utána olyan lassan csöpögtette a bűnténnyel kapcsolatos információkat, hogy az ember el is felejtette, krimiben van. Gazan most is ezt az utat járja, több szempontból is. Egyrészt azért, mert az Egyetlen cseppben című regényből is világosan látszik a szerző természettudományos kutatói múltja – olyan kedvvel beszél kovamoszatokról és chilei tűzcserjékről, hogy az embernek kedve támad üvegházat rittyenteni a hátsó kertbe. (Vagy bunkert, mert az ominózus kovamoszat nagyrészt ott érzi jól magát.) Aligha olvastam még krimit, amiben ekkora szerepe lett volna az ún. törvényszéki botanikának, vagyis a tetthelyen talált növénymaradványok és pollenek elemzésének. Másfelől az Egyetlen cseppben is rettentő bűnesettel indít, aztán azon kapjuk magunkat, hogy a bűntény egyre inkább háttérbe szorul, és a fókusz egyéb szintekre terelődik át.

A helyszín egy dán kisváros 1984-ben. Van egy főszereplőnk, a kamasz Mia, aki Koreában született, de aztán szerető dán nevelőszülők vették szárnyaik alá. Mia olyan, mint a dán (és alighanem a koreai) kamaszok zöme: dühös, haragban van a világgal éppúgy, mint szüleivel. Egyik menetrendszerű ordibálás után felviharzik szobájába, az anya pedig elmegy a postára. Hétköznapi eseménysor, gondolhatnánk. Csakhogy az anyának ezen a ponton nyoma veszik. Tulajdonképpen tipikus krimitrükk: adott egy mindenki számára ismerős helyzet, ami azonban teljesen váratlan kanyart vesz, olyan kanyart, ami elméletileg bármelyikünkkel megtörténhetne (ezért is tudjuk beleélni magunkat), de szerencsére a gyakorlatban nem szokott megtörténni (ezért képesek vagyunk biztos távolból figyelni a reakciókat). Mindez pedig felszínre hozza a család eltemetett titkait, sérelmeit, hazugságait, mindent, ami különben ott maradt volna a jótékony elhallgatás rothadó avarja alatt. Természetesen a rendőrség nyomozni kezd, a gyanú az apára vetül, aki valóban titkolni látszik valamit. Mia viszont biztosan tudja, hogy a rendőrség téved, csak épp kamasz, és ezt a harcot nem tudja megvívni helyettük. Még.

Mert hát úgy a regény közepe táján eljön a pont, amikor a bűnös utáni hajsza felfüggesztődik, mégpedig laza másfél évtizedre. Ezzel pedig a krimi megszűnik kriminek lenni, és átmegy Mia fejlődésregényébe. Aki egyfelől megküzd a mindennapi rasszizmussal (ez egy igen fontos és értékes szál a regényben), másfelől átrendezi családi és baráti kapcsolatait, harmadfelől pedig elmegy rendőrnek, bízva abban, hogy ő majd nem fogja elkövetni azokat a hibákat, amelyeket meggyőződése szerint a dán rendőrök elkövettek. Mindez picit olyan, mint azok a szekvenciák a Karate Kidből, amelyekben a szerencsétlen Daniel fokozatosan badass karakterré gyúrja ki magát, aki végül evőpálcikával fog legyet. Mia is így szerzi meg szinte kizárólag saját céltudatosságára támaszkodva azokat a skilleket, amelyek segítségével végül leszámolhat a gyilkossal. Ugyanakkor jóval többről van szó, mint sima harckészségfejlesztésről – az egész valójában egy nagyon kompakt kis felnövéstörténet, amiben Gazan biztos kézzel bontja ki Mia érzelmi érését éppúgy, mint kapcsolati hálójának diverzálódását. Bizonyos értelemben ez a regény legfőbb értéke, ahol érvényesülnek Gazan igazi erősségei: hogy ért a szereplők közti kémia kialakításához, valamint ahhoz, hogy pár húzással érdekes, vonzó karaktereket alkosson, akikkel könnyű együtt érezni.

És miután ezzel megvagyunk, jön a finálé. Tizenhat évvel a gyilkosság után Mia ismét szagot fog, és nekiáll újranyitni az anya rég lezárt ügyét. Mert érzi, hogy most végre eljött az idő, amikor a harc megvívható – van tudása hozzá, vannak eszközei, és vannak barátai, akik támogatják. És hát ha van valami igazán „zsáneres” ebben a kötetben, hát az éppen ez: hogy Gazan enged az olvasó elvárásainak, és nem hagyja őt kielégítetlenül. Megadja a válaszokat az ősbűntény kérdésére, és csak utána gördül le a függöny. Ugyanakkor hagy elvarratlan szálakat is – például megteremt mintegy mellékesen egy zseniális és gátlástalan antagonistát, aki alkalmas lesz arra, hogy akár több részen keresztül is ott settenkedjen Mia nyomában. Ez elég nyilvánvaló jele annak, hogy a sorozatban gondolkodás kényszere Gazant se hagyta érintetlenül – nem csoda, a kiadók meg az olvasók is megvesznek a sorozatokért, következésképp nem árt, ha idejekorán megteremtjük a fődetektív démoni nemezisét, aki fenyegető árnyként lebeg majd sokáig felette. Tehát bizonnyal lesz második kötet. Ami nem baj. Mia is megérdemli, és mi is megérdemeljük.

Sissel-Jo Gazan: Egyetlen cseppben
Fordította: Sulyok Viktória
Jaffa, 2026, 5999 Ft