Boldog az az író, akinek nincs mit írnia a családjáról

Van az a mondás, hogy boldog az az ország, amelynek történelme unalmas olvasmány. Milyen igaz! Ebből az analógiából kiindulva boldog az az író, aki nem tudja megírni a családját. Akinek muszáj mindenféle csavaros történeteket kiötölnie, mert gyermekkora kiegyensúlyozott, szülei polgári nyugalomban, nagyobb élethazugságok nélkül tengették életüket, és nem sodorta őket minden páros kedden ide meg oda a történelem forgószele, következésképp nem tud annál izgalmasabbat papírra vetni róluk, mint hogy „elvoltam velük, néha még cirkuszba is vittek, bizony”. Persze ezzel meg lennénk fosztva megannyi érzékeny irodalmi műtől, de hát önzetlen olvasóként hadd kívánjak minden írónak eseménytelen családi életet és traumátlan cseperedést. Ne kelljen a személyes élményben vájárkodni, legyenek kénytelenek a jó öreg fantáziára hagyatkozni.

Forgách András Papám című könyve egy családtörténeti trilógia záró taktusa. És hát a fentiek alapján aki trilógiát tud írni a családjából, akkor annak a családnak lehetett gondja-baja sok. Az első kötet Zehuze címmel jelent meg 2007-ben – egy hatszáz oldalas, félelmetes koherenciával megírt regényfolyamot kell elképzelni, amelyben egy Tel-Avivban élő anya (Forgách szemszögéből: a nagyanya) bombázza gondolataival, érzéseivel Budapesten élő lányát. Az író látszólag a levélregény jó öreg műfajához nyúl vissza, de azt gondolom, ez csak szemfényvesztés, mert az egész kötet valójában egy masszív belső monológ, amit tán csak azért tördelt levelekké a szerző, hogy valamiféle tagolással szellősítse a szöveget, mert anélkül meglehetősen nehezen csúszna le az olvasó torkán. Megjegyzem, így se csúszik könnyen.

Újabb csavar, hogy ezt a kötetet a szerző egy jó évtizeddel később „gyökeresen átdolgozta”, aminek eredménye a Zehu című kötet lett – én is ezt olvastam. No most egy kész regényt átdolgozni, lebontani az alapokig, húzni belőle háromszáz oldalt és hozzátenni százötvenet… hát, elég merész dolognak tűnik. Úgy értem, ha egy író nincs megelégedve azzal, amit írt, akkor szerintem nem tehet okosabbat, mint ír egy újat, ami jobb. Toldozgatni, foldozgatni valamit, ami már az író szerint sem oké… nos, nem látom azt a tökéletességet karistoló könyvet, ami így született. Ám Forgách talán azért nem nyugodhatott meg ebben, mert a Zehuze számára nem pusztán egy regény, hanem személyes ügy – a saját gyökerei, emberi és talán irodalmi értelemben is. Egy ilyen szöveget nem lehet elengedni, csupán csiszolgatni, amíg világ a világ, és még két nap. Persze ezzel fennáll a veszély, hogy az író kinyitja Pandora szelencéjét – hisz ha egy könyv potenciálisan sosem lehet kész, akkor miért reszkírozná az olvasó, hogy kemény forintokat fizessen ki érte? Vegyen meg egy szöveget, ami mögül az író pár év múlva esetleg kihátrál, és más formában teremti újra? Arról nem is beszélve, hogy ha mindig az egykori könyveinket írjuk újra, akkor mikor lesz idő az új könyvekre?

Akárhogy is, Forgách azért talált magának erre időt, úgyhogy megszületett a trilógia második része, az Élő kötet nem marad. Ami teljesen más tészta, mint a Zehu, itt szó sincs belső monológról, nagy történelmi tablóról meg áradásról. A családi múlt kifejezetten jól körülhatárolható titka kerül boncasztalra: az anya (és érintőlegesen az apa) ügynökmúltja, akik Pápai-né (és Pápai) néven jelentett az állambiztonságnak. Ami a kötetet kifejezetten érdekessé teszi, hogy Forgách mintha nem is írói szemszögből vetné vizsgálat alá a kérdést, hanem egyfajta (majdhogynem) gyermeki nézőpontból: csodálkozik, indulatba jön, néha mintha csak verses formában tudná kifejezni az érzelmeit – az egész kötetben pulzál valami esetlegesség, valami káosz. Egyfelől vannak ugye a szikár, cáfolhatatlan dokumentumok, másfelől meg az arra adott megdöbbent reakciók, a kettő között meg a szakadék, amit a tényanyag értelmezése csak korlátozottan hidal át. Ami az irodalmi minőség szempontjából talán hiba, de a téma súlyát tekintve ad a szövegnek valamiféle hitelt, hogy a szerző nem is próbálja leplezni, mennyire nem tud mit kezdeni az egésszel.

A Papám innen nézve az Élő kötet… érett változata. A központi élmény – az apa ügynökmúltja – visszanyúlik az előző kötetig, de a feldolgozás módja drasztikusan változik. Itt már nem a puszta reflexió van, hanem a tapasztalat irodalmi élménnyé desztillálása. Ennek eredménye négy elbeszélés. Mindegyikben az apa egy életeseménye van központban, amit azonban némiképp felbont az írói reflexió, a történetbe rendre beúsznak a jelen és a múlt képei. Ott vagyunk az apával egy kínos találkozón a tartótisztjével – az egész jelenet pazarul be van állítva –, de közben látjuk azt is, ahogy évtizedekkel később Forgách leszáll a Völgy utcánál, hogy meglátogassa az apát a szanatóriumban. Mindezzel kitágulnak a történet határai, az okok és okozatok egyidejűvé válnak, és a megértés új szintjei válnak elérhetővé. Mert végtére is ez a lényege a múlt feldolgozásának – hogy lehetővé tesszük a megértést. Ami nem ítéletmondás, nem is felmentés, egyszerűen annak megmutatása, hogy a döntések nem légüres térben, hanem egy bizonyos kontextusban történtek meg.

Számomra nem kétséges, hogy ami az irodalmi élvezetet illeti, a Papám a trilógia legjobb része. Egyszerűen azért, mert ez van legjobban megírva. A Zehunál mintha elsodorta volna a szerzőt a nagymama belső áradása, amit nem tudott (talán nem is akart) alávetni a fegyelmező szerkesztésnek. Az Élő kötet… pedig elveti a fikció eszközeit, vállalja saját szétesettségét, hátha így megőrzi a trauma érzetének frissességét. A Papám viszont igazi, jól kivitelezett irodalmi remeklés. Alapja természetesen egy keserű tény, amit Forgách mismásolás nélkül vezet elő. De ezúttal nem fél attól, hogy ezt a tényt „valódi” irodalmi szövegként interpretálja, és ez bizony igencsak jól áll neki. Itt is megvan a szerzői reflexió, felbomlik az időrend, de az alap egy elmesélt történet, néha kész kamaradráma, amiben a szereplők cselekedetei és dialógusai a közvetítő közeg. Azt gondolom, ezzel nem veszít a szöveg annyit személyességében és hitelességében, amit ne tudna visszahozni irodalmi minőségben. Fikció, persze – de ki mondta, hogy a fikció ne lehetne igazabb, mint a szikár tények?

Forgách András: Papám
Jelenkor, 2026, 5999 Ft