Alakulsz, próza: mint laminált gyerekben a buborék

Úgy általában véve úgy vagyok vele, hogy a szövegek a semmiben lebegnek. Nem baj, ha semmit nem tudunk a szerzőjükről, sőt annak életeseményei csak elterelik a figyelmet a próza minőségéről, aminek önmagában kell hatnia. Az író innen nézve csak irodalomtörténeti adalék a műhöz, ha pedig ennek tetejében még hajlamos butaságokat is nyilatkozni, akkor kifejezetten zavaró körülmény. Csak hát az van, hogy az író mégiscsak ugyanannak a világnak a része, amiben mi is élünk, ezért óhatatlanul előfordulhat, hogy megtudunk róla valamit. Ezzel bizony együtt kell élni. Érdekes lenne tudni, hogy hatna a Bori notesz, ha nem tudnánk Radnóti utolsó hónapjairól – de hát tudunk. (Aki nem tud, annak meg nem spoilerezem el.) És ez a tudás bizony beleépül az olvasási élménybe, nagyjából lehántolhatatlanul. Jó esetben valami bizsergető többletjelentéssel tölti meg, de rossz esetben totálisan félreviszi az olvasatokat.

Vegyük például Fekete Ádámot. Aki a rémítő nevű cerebrális parézis következményeitől szenved, ami a magzatkori oxigénhiány miatt alakult ki, és elég komoly fejlődési rendellenességekhez – például mozgáskoordinációs zavarokhoz – vezet. Ha ezt tudjuk, óhatatlanul elkezdünk kombinálni. Pláne ha olyan regényt tesz le az asztalra, aminek elbeszélője szintén cerebrális parézisben szenved, ami ugye puszta véletlennek kicsit túlzás lenne. Jó, hát a Megszólítások elbeszélője nem Fekete Ádám, hanem Tömkeleg Ábrahám, de tekintve hogy a „Tömkeleg” nem különösebben gyakori családnév hazánkban, ezért az olvasóban felmerülhet a gyanú, hogy ez bizony álnév, és itt valójában személyes vallomást fog olvasni. Pedig hát mondták eleget az olvasónak, hogy a szerző nem azonos az elbeszélővel, de az olvasó már csak olyan, hogy megy a maga feje után. Mi mást tehetne, menjen az író feje után? Még mit nem!

Akárhogy is, itt létrejön egy rés a valóság tényei és a fikció között. Van egy elbeszélő, akiről hihetjük azt, hogy maga az író, de hihetjük azt is, hogy kitalált személy. Az igazság persze a kettő között van – a résben, amit a szerző kénye-kedve szerint szűkít vagy tágít, így játszadozva az olvasóval. Az ezzel való machinálás (és a vele járó metáskodás) hazai mestere újabban Bognár Péter – de most Fekete Ádám is úgy döntött, belekóstol. Ezzel pedig permanens tamáskodásra kényszeríti az olvasót. Nem hihet el és nem vethet el semmit automatikusan, folyamatosan résen kell lennie, patikamérlegen kell mérnie minden szót, mert jól tudja: az író bizony hazudhat. De amilyen ravasz, lehet, hogy igazat mond, mert ugyan hová lehetne jobban elrejteni egy kis hazugságot (szebben mondva: fikciót), mint egy rakás igazságba? És ez megfordítva is tökéletesen igaz: a legpőrébb kitárulkozás is észrevétlenül bele tud olvadni a kreatív fantázia habzó áradásába.

Különben meg tök mindegy, Fekete Ádám mennyire azonos az elbeszélővel. A lényeg, hogy a tapasztalataik azonosak. Következésképp akár Tömkelegnek hívjuk, akár Feketének, feltételezhetjük, látásmódjuk, valóságérzékelésük ugyanarról a tőről fakad, hasonló külső körülmények hatottak rájuk, amiből logikusan következik, hogy a rájuk adott reakcióik is hasonlóak lehetnek. Hogy ez alkalmasint hogyan jelenik meg a regényben, azt talán két idézeten keresztül tudnám illusztrálni.

Az első:

„Úgy gondolt az írásra, mint egy Minótauroszra, akinek meg kell építenie a saját labirintusát.”

Nyilván felmerül a kérdés, miért épít maga köré a Minótaurosz labirintust. Alighanem azért, hogy elrejtse szörny voltát a világ elől. Mindez teljesen ellentétes a vallomásos irodalom céljaival, ahol a szöveg célja a kitárulkozás – úgy fest, itt azért jönnek létre a mondatok, hogy falak emelkedjenek az író és az olvasó között. No persze a labirintus lényege éppen az, hogy csak azok látják falnak, akik nem szeretnek sok energiát feccölni a rejtvényekbe. Az elhivatott olvasó inkább kihívásnak érzi, örül neki, hogy nem egy unalmas sugárúton kell végigbaktatnia a jól látható cél felé, hanem meg kell izzadnia a megfejtésért. Közben persze eltévedhet, de hát amelyik regényben nem lehet eltévedni, az az igazi regénynek csak halvány mása.

Közben meg élek a gyanúperrel, hogy az olvasó bolyongása ebben a szövegben csak tükörképe az Odüsszeiának, amit Fekete Ádám a regény írása közben önmagában tett meg. Részéről, azt hiszem, ez a bolyongás kényszer, mert akit a saját teste nem akadályoz meg ebben, az a külvilágban kalandozik, de akit igen, az a kalandot kénytelen magában keresni, egyre mélyebbre bújva, talán elveszve végül. A Megszólítások ilyen értelemben nyelvi értelemben és struktúrájában is ennek az utazásnak a krónikájaként működik.

Nyelvi értelemben azért, mert tobzódik a lírai elhajlásokban, a kísérletezésben – itt van például a Tömkeleg Ábrahám: A Stüxön át című fejezet, ami tulajdonképpen bekezdésnyi terjedelmű szabadversek (szabad ötletek?) gyűjteménye, villódzó, bátor próbálkozások arra, hogy a szerző valami megfoghatatlant fogjon meg általuk. Strukturálisan pedig azért, mert ez a szöveg szemmel láthatóan egyre mélyebbre fúr. Az első blokkban még vannak események, szerelmek, viszonyok, vagyis a külvilág dolgai, amelyek folyamatos reflexiókat hívnak elő az íróból.

A második blokkból ezek szinte teljesen eltűnnek, marad az emlékezés a gyerekkorra, az apára és az anyára – a belvilág, az egymásba fonódó gondolatfüzérek abszolút hatalomátvétele. A harmadik blokkban pedig megjelenik maga az irodalom, mint lehetőség és mint probléma. Fekete eddig is kibeszélt a szövegből – bár E/3-ban követte Tömkeleget, de időnként elejtett egy „(gondolta a szerző)”-jellegű kiszólást. A harmadik blokkban viszont egyértelműen kimondásra kerül, hogy itt egy regény készül, kötet, aminek ára lesz, világos színű borítója, és ami a könyvesboltok polcain fog virítani. Ezzel pedig teljessé válik a metaság ördögi köre, a dolgok végül a helyükre kerülnek.

És a második mondat:

„Alakulsz, próza: mint laminált gyerekben a buborék.”

Kedvelem ezt a mondatot. Mert ott van benne, amiért – hiába nehéz szöveg, hiába van benne sok fájdalom – végső soron jó volt ezt a könyvet olvasni. A humor, meg az önirónia miatt. Ezek olyan skillek, amelyek segítenek túlélni a nehéz időkben. Segítenek, hogy szembenézzünk azzal, akik vagyunk, és helyén tudjuk kezelni a személyt, akivé a körülmények tettek minket. És, bónuszként: segítenek megírni egy jó könyvet.

Fekete Ádám: Megszólítások
Magvető, 2026, 7499 Ft.