Költők egyre ritkábban kerülnek Nobel-közelbe, de ez a díj jó helyre ment

Évek óta emlegetik a Nobel-díj esélyesei között Anne Carsont, de tulajdonképpen ezzel együtt is meglepő, hogy tényleg megkapta az elismerést. Egyfelől költők egyre ritkábban kerülnek Nobel-közelbe, ami egyszerre mutat rá a díj, a nemzetközi irodalmi tér, illetve a könyvpiac prózaközpontúságára is. A Nobel-bizottság ezzel hol igyekszik szembemenni (amikor szerencsétlen módon beleszálltak pár éve az amerikai regényírókba), hol nem (és ez a gyakoribb, hiszen rendre regény fókuszú életműveket díjaznak). Amikor merészet lépnek, az sem mindig szerencsés – máig vitatott és vitatható Bob Dylan díjazása.

Kétségtelen, hogy amennyiben költőt szerettek volna jutalmazni, Anne Carson kézenfekvő választás volt, habár egyáltalán nem magától értetődő. Mint (majdnem) minden komoly költői életmű, Carsoné is összetett, radikális, meghökkentő. Kell hozzá olvasói elszántság, intellektuális felkészültség, figyelem, kitartás, beleérző képesség, fantázia és sok egyéb dolog. Egyszóval nehéz. Márpedig a nehéz irodalom valamiképp gyanúba keveredett egy ideje (vagy mindig is gyanús volt), és afféle elitista ármánynak tűnik bizonyos nézőpontból.

Hogy Carson elitista lenne szerintem? Hogy a fenébe ne lenne az!

Ahhoz, hogy megértsük, hogy élvezni tudjuk, muszáj alapvető ismeretekkel bírni az antik hagyomány egynémely aspektusát illetően, és az sem baj, ha a hagyomány alakulástörténetére is van rálátásunk, illetve arra a részben antik, részben nagyon is kortárs utaláshálóra, amivel Carson művei dolgoznak. Meg hát eleve a társadalomnak (bármelyik társadalomnak) vajon hány százaléka olvas verses regényeket?

Ezzel nem azt mondom, hogy Carson nem szórakoztató, mert igenis az, csak a maga módján. Sőt, szívbemarkoló, letaglózó, felemelő és minden egyéb, amit csak elvárhatunk – az immár a legnagyobb díj jogán is kijelenthetően – nagy költészettől. Kell-e hogy érdekes legyen, hány százalékát szólítja meg az efféle irodalom a ma élő 8,3 milliárd embernek? A költészet válasza erre mindig is (na jó, az elmúlt százötven évben) az volt, hogy nem. Carson díjazása pedig ismét erre emlékeztet minket, ami azért is nagyon szerencsés, mert néha tényleg úgy tűnik, mintha megfeledkeznénk erről a művészeti szempontból fontos tényről. Erről a nemről.

Tegyük hozzá, azért mégsem egy ismeretlen moldáv vagy ghánai vagy hondurasi költőt díjazott a bizottság, szóval mondja is ezt a nemet, meg nem is.

Legutóbb, amikor költő kapott Nobelt, szintén egy amerikai költőnő volt a díjazott, 2020-ban az ugyancsak remek Louise Glück. Előtte költőként kapott (Bob Dylant most hagyjuk) Tomas Tranströmer 2011-ben, aki viszont svéd. Őelőtte 1996-ban Wisława Szymborska, illetve 1995-ben Seamus Heaney. Ez volt az elmúlt harminc év a költészeti Nobel-díj szempontjából. Egyfelől kiolvashatjuk ebből (ha akarjuk), hogy a költészet visszaszorulóban van, és bizonyos értelemben afféle női műnem lett (legalábbis a Nobel-bizottság szerint), másfelől meg, az utóbbi évtized alapján angolszász is, vagyis amerikai. Oké, Carson kanadai, de fél, illetve már annál is több életét New Yorkban és környékén élte le, illetve utóbb Michiganben, vagyis irodalmi súlypontja, ha ilyet lehet mondani, az Egyesült Államokban van.

Az Egyesült Államok irodalmi életének meg nagyon nagy súlya van a nemzetközi színtér alakulásában. Talán túl nagy is (mondta, ahogy említettem már, mások mellett a Nobel-bizottság is, igaz, nem tegnap, hanem tegnapelőtt). Vagyis az amerikai közegben egy angolul író költőnek mégiscsak könnyebb (nem könnyű, de könnyebb) észrevehetővé válni, mint az előbb említett moldáv vagy ghánai vagy hondurasi kollégájának, kolléganőjének. A prózában ez nem annyira egyértelmű (még vagy már), és ott mintha erősebb lenne az ezzel a trenddel történő szembefordulás is, de a költészet, úgy tűnik, feloldozást ad az angolszász dominanciának való ellentartás alól. Hogy jó-e ez így, nem tudom. Azt hiszem, nem.

Hogy jó-e az, hogy Anne Carson kapta a Nobel-díjat? Mindenképpen. Hogy az jó-e, hogy egy moldáv vagy ghánai vagy hondurasi (és tegyük hozzá: magyar) költő nagy eséllyel soha nem juthat el erre a szintre, szomorú tény. De most örülni jöttünk. Carson egy nagy költő, főműve, a Vörös önéletrajza zseniális, és néhány (sőt, már majdnem tíz) éve olvasható magyarul is. Tényleg nem érdemes kihagyni.

Az idei irodalmi Nobel-díjas Anne Carsont ebben a cikkünkben mutattuk be.