A történelmi krimi csodálatos találmány azoknak, akik szeretnek szórakozásból olvasni, ugyanakkor olvasás közben halványan motoszkál bennük egy kisördög, aki szerint csinálhatnának ehelyett valami hasznosat is. Mert ugye egyfelől van a bűnügyi szál, ami jóleső izgalommal tölti el az embert, az olvasó rejtélyeket szálaz szét, mintha keresztrejtvényt fejtene, ám közben a háttérben dolgozik a történelmi szín is a maga (remélhetőleg releváns) tényeivel a korszakról, amitől úgy érezzük, tanulunk is valamit.
Lektűr és ismeretterjesztés, 2 in 1, mindenki profitál az ügyletből.
Nem csoda, hogy tele van a spájz itthon is minőségi krimiírókkal, akik a nyomozót valamely régvolt korban eresztik neki a gyilkosoknak. Kondor Vilmos Bűnös Budapest sorozata talán a legismertebb, de Csabai László Szindbádja, Hász Róbert Fábián Marcellje és Baráth Katalin Dávid Veronja is olyan detektívek, akikkel öröm együtt bóklászni Magyarország elveszett évtizedeiben. Közülük talán Csabainál legmarkánsabb az edukatív jelleg – nála Szindbád néha mintha csak mellékesen nyomozna, a kötetek zömét a nyárlőrinci bokortanyákról vagy a szibériai sámánokról szóló oktatóbetétek alkotják. De mindannyiukról elmondható, hogy a történelmi hátteret nem puszta díszletnek tekintik, hanem olyan közegnek, amelynek megvannak a maga sajátos szabályai, aminek a detektív is kénytelen alávetni magát. Dávid Veron például újságíró a századelőn, annak minden következményével: elsősorban azzal, hogy Bácskában az 1910-es években az emancipált és okos nőket jó esetben csodabogárnak, rossz esetben egyenesen boszorkánynak tekintették. Baráthnál és Hásznál is a Monarchia mint színpad kiemelt jelentőségű, olyan soknemzetiségű, színes társadalom, ami épít az olvasó nosztalgiára való fogékonyságára, ugyanakkor kontrasztot is alkot a kimondhatatlan, titkos bűn és a „békebeli” felszín között. Ezt pedig egyfajta metaforának is tekinthetjük: hogy Ferenc József birodalma a gyökerénél rohad, és ha jön egy földrengés, darabjaira hullik.
Tudjuk, amit a szereplők nem tudnak
Az ilyen áthallások nagyon fontos dolgot tesznek hozzá a történelmi krimi élvezetéhez: hogy tudjuk, amit a szereplők nem tudnak. Ez a történelmi tudás pedig a szereplők feje fölött kommunikál az olvasóval, valamiféle elkerülhetetlen fátumot tesz a konkrét cselekmény mögé, és ez kifejezetten kompatibilis a noir bűnregény műfajával. Amikor Dávid Veron 1914-ben egy társaskocsi eltűnt utasai után kutat, akkor mi azzal is tisztában vagyunk, hogy pár hónap múlva már százezrek fognak elhullani a frontokon, és ehhez képest mi is egy társaskocsira való ember? Amikor Gordon Zsigmond a főváros bűnös bugyraiban üldözi a gonoszt, mi joggal gondolhatjuk, hogy ez a gonosz csak picike porszem azokhoz a szörnyekhez képest, akik Berlinből vagy Moszkvából mozgatják a szálakat, és akikhez Gordon ha megfeszül, akkor sem ér el. Ha tőlük kérdeznénk, mi értelme kockára tenni magunkat egyetlen jótettért, ha egyszer az egész történelem merő vérfolyam, alighanem azt válaszolnák: egyszerűen ez a morális kötelességünk. Jót tenni, és nem azért, mert számít. Ez a noir detektívek, a modern kori Grál lovagok jelmondata. Ugyanezt mondják Chandler hősei, amikor egy megjavíthatatlan világban próbálják megőrizni erkölcsi autonómiájukat, pedig sokkal egyszerűbb volna bezsebelni a kenőpénzt.
Az eddig említett kötetek a jelenkortól belátható távolságra merészkedtek vissza – olyan korszakba, amiről egyfelől jelentős számú dokumentum áll rendelkezésünkre, másfelől pedig olyan emberek lakták, akik minden eltérés ellenére éppúgy a modern kor gyermekei, mint mi. Ám minél inkább megyünk vissza az időben, annál kevesebb a kapaszkodó és annál nagyobbak a mentális különbségek. Ha egy merész író a középkorba helyezi hősét, az egyfelől azzal jár, hogy szabadabban kezelheti a történelmi valóságot, hisz úgyis elenyésző írott forrás áll rendelkezésére. Másfelől viszont a 15. század és a 21. század embere nem pusztán abban különbözik, hogy előbbi simán meghalhatott pestisben, sőt akár abban is, hogy megkarcolta magát egy rozsdás szöggel, utóbbit viszont az ilyen malőrök jobbára elkerülik. A távolság ennél sokkal mélyebb – a középkor embere teljesen máshogy gondolkodott halálról, hitről, bűnről, ártatlanságról, totálisan más prioritásai voltak és mást értett normalitás alatt. Minél régebbre dobja vissza a regényíró saját nyomozóját, annál inkább meg kell küzdenie ezekkel az eltérésekkel, különben műve nem lesz több szimpla blöffnél. Olyasformán, mint amikor Agatha Christie az ókori Egyiptomba helyez egy krimit, de közben lesüt az egészről, hogy a szereplők a 20. századi Angliából lettek szalajtva, csak épp piramisok előtt teszik-veszik magukat. Nagy szerencse, hogy Gráczer L. Tamás nem az a blöffölős fajta.
A Budai hóhér sorozat az egyik legjobb dolog, ami a történelmi krimi műfajában történt az utóbbi években. Gráczer ahhoz a korszakhoz nyúlt vissza, Hunyadi Mátyás uralkodásának idejéhez, amikor a magyar állam még a nagyhatalmak sorát erősítette. Persze az olvasó itt is tudja, hogy egy emberöltő, és ez az állam megroggyan az oszmánok nyomása alatt, de ez még a jövő zenéje. Ebben a korszakban természetesen nincs olyan, hogy „rendőrség”, következésképp értelmetlen a szó mai értelmében nyomozásról beszélni. Eco ezt a problémát úgy oldotta meg, hogy Baskerville-i Vilmosból szerzetest csinált. A szerzetesek ugyan látszólag távol állnak a detektívektől, de valójában ők is csak a szellem emberei, következésképp nem idegen tőlük a rejtélyek kibogozása. Gráczer máshonnan indul el: hőse Marcus, a királyi hóhér, aki egy ifjúkori vétke után kénytelen volt választani a rút halál és a hóhéri pálya között. És hát nem biztos, hogy utóbbival járt jobban. Mert ennek a kriminek a pikantériáját az adja, hogy hőse érinthetetlen pária, aki hivatalból kínoz és öl, ezzel pedig képletesen magára veszi a bűnt, amit megtorol. Félik és undorodnak tőle: ha iszik egy kupa bort a kocsmában, elégetik utána a kupát. Gráczer sorozatában tehát a kitaszítottak a hősök, akik rendet tesznek a világban – nemcsak Marcus és közvetlen munkatársai, hanem a hóhér szerelme és segítőtársa, Regina is, aki bordélyházat vezet, legfontosabb szövetségesük pedig maga a „Szarkirály” (avagy „Ganajgróf”), vagyis a fickó, aki Buda utcáitól a végtelen mennyiségű fekáliát és állatdögöt eltakarítja. Közben meg a gyilkosok gyakran a magas politika képviselői – igazi noir kontraszt.
Sár, mocsok, mindennapi kegyetlenség
Gráczer szemére lehet persze vetni, hogy meg sem kísérli modellezni a kor nyelvét, holott nyilván a nyelvhasználat is éppolyan jellemzője a kornak, mint bármi más. De végtére is ez a mű zsáner, magyarán szórakoztató irodalom, és ha a Jókai-kódex nyelvén szólalna meg, akkor élből elveszítené potenciális olvasóinak nagyjából 98 százalékát. Minden más nagyon hangsúlyosan ott van a szövegben: a sár, a mocsok és a mindennapi kegyetlenség, aminek szép példája, hogy vasárnap az egész család boldogan kimegy a piactérre megnézni, ahogy Marcus lemetszi a hamisan esküvők ujjait, az istenkáromlók nyelvét, illetve kerékbe tör egy apagyilkost. Mindebben nem barbárságot látnak, hanem olyan matinét, ami kicsinek és nagynak lelki épülésére szolgál. Ez a Buda a kor viszonyai között világváros, de ha a 21. század igényeihez mérjük, maximum egy közepes burmai falu szintjét üti meg. A higiénia ismeretlen, állandó a járványveszély, a sikátorok szűkek, a város pici, elfér a királyi palota árnyékában.
Mert a királyi palota közel van, ahogy a király is. A történelmi krimitől sosem idegen a híres emberek cameója, és Gráczer is él ezzel az eszközzel. Mátyás fontos alakja valamennyi regénynek, ha nem is pont úgy, ahogy a népmesékből emlékszünk rá: machiavellisztikusabb, fenyegetőbb alak, mint az a figura, aki A gyevi törvényben szerepelt. De Janus Pannonius is komoly játékidőt kap, mi több, a harmadik részben maga Drakula is megjelenik, aki ebben az időben még rendes népnyúzó és karóba húzó fejedelem, nem halhatatlan vámpír. Ezek a szereplők nem pusztán megcsiklandozzák az olvasó híresember-fétisét, hanem alakítják és finomítják a történetet. Jelenlétük nagyszabásúvá teszi a szöveget, és egyben összeköti az olvasó már meglévő tudását a cselekménnyel, ezzel pedig erősíti a kapcsolódást a regényhez.
Szoktak azon aggódni, hogy a TikTok-korszakban a hosszú regényeknek nincs jövőjük – hát, ez marhaság. Gráczer három kötete összesen majd 1500 oldal, amiből biztos lehetett volna húzni picit, de úgy összességében minden mondatnak helye van. Mert kell a tér a helyszín és a korszak élővé tételéhez, és kell a tér ahhoz is, hogy a szereplőkkel az olvasó érzelmi viszonyt alakítson ki. Megszeresse vagy megutálja őket, aggódjon értük, drukkoljon nekik, kívánja a vesztüket. Itt is alighanem legalább annyi betű megy el Marcus és Regina kapcsolatának ábrázolására, mint amennyi a konkrét bűntényre, de hát így megy ez, ha egyszer lélegző karakterek alkotása az írói prioritás. Maguk a gyilkosságok csak olyanok a szerkezetben, mint a mézesmadzag, ami végigcsalogat minket egész a végkifejletig. A nyomozás folyamata ad a szövegnek egy masszív tartást, egyfajta linearitás, ahol a kezdet a bűn felfedezése, amit a bizonyítékok lassú összegyűjtése követ, hogy aztán végül megkapjuk a jól megérdemelt jutalomfalatot: Marcus amolyan proto-Poirot-ként kiáll a nagyérdemű elé (akik között ott ül maga Mátyás is, kikerekedett szemmel szegfűszeges bort kortyol), és mutatóujját az elkövetőre szegezi. Mert ezért kezdtünk el krimit olvasni. Az elkövetőre szegezett mutatóujjakért.
Gráczer L. Tamás: A háromfa hölgye
Prae, 2026, 5490 Ft
Gráczer L. Tamás: Az Úr szukái
Prae, 2026, 5490 Ft
Gráczer L. Tamás: Szentháromság
Prae, 2026, 5490 Ft
