Az urak elárulták a népet és romlásba vitték az országot?

Ugyan több hasonlóan súlyos csapás érte a mohácsi csatán kívül is Magyarországot, valamiért mégis ez a történelmi emlékezet egyik legmélyebben húzódó traumája, mondta B. Szabó János történész a Buksó legújabb epizódjában. A nemzeti emlékezetünk a 19. században született meg, és 1848 után a társadalom kétségkívül Mohácsot tette meg a nemzeti balsorsunk előképének. „A tatárjárás nagyon régen volt, meg az ország tulajdonképpen kiheverte. A korábbi katasztrófák az ország területét nem érintették, – tehát Várna vagy Rigómező –, ráadásul ott volt mindig Hunyadi, aki pozitívba fordította ezeket a történeteket az utókor emlékezetében. Tehát nagyjából kizárásos alapon, de nagyon alkalmas volt arra ez az esemény, és az azt követő állapotok, hogy az ország sorsát példázzák vele. Aztán amikor már bekövetkezett Trianon is, akkor pedig már teljesen tudatosan, kultúrpolitikai szinten hangolták össze a történelmi emlékezetet és lett Trianon előképe Mohács, mert Mohács után volt újrakezdés és országegyesítés. Tehát egy olyan előkép volt, amire úgy lehetett hivatkozni, hogy van egy pozitív végkifejlet.”
A szocializmus kori közbeszéd aztán újabb olvasatot talált a mohácsi csata történelmi tényeken jócskán túlmutató értelmezésére. „Az urak elárulták a népet?” – tette fel a kérdést a szocialista ideológia szemszögéből Nyáry Krisztián magyarázatot várva.
„Az urak elárulták a népet és romlásba vitték az országot. Igen, ez egy olyan séma volt, amit újra és újra felmutattak és levezették a magyar történelem katasztrófáit.
A második világháborúnál, az első világháborúnál és Mohácsnál is sikerült megkonstruálni ezt a képet. Ugye, ebben elévülhetetlen érdemei voltak Nemeskürty Istvánnak, mert amikor ugyanezt kurzustörténészként Székely György mondta, akkor nem sokan figyeltek rá, de Nemeskürty ezt úgy el tudta mesélni az embereknek, hogy megszerették” – mondta B. Szabó János, aki szerint a szocialista narratíva számára ez volt az ideális megközelítése Mohácsnak.
A történettudomány legfrissebb kutatási eredményei bizonyos pontokon határozottan szembe mennek a korábbi értelmezésekkel. A történész szerint több rétege van a változásnak. „Az, hogy az Oszmán Birodalom erőfölénye volt a döntő oka a kudarcnak, azt már a 450. évforduló környékén megállapította a magyar történelemtudomány, csak akkor nem a tudósok voltak a leghangosabbak, és akkor szinte még kötelességszerűen fenntartották ezt az alkalmatlan, nemesi, anarchia, rosszul kormányzott ország képét. Ami azóta változott az az, hogy kirajzolódott előttünk egyrészt az, hogy a középkor végén a Magyar Királyság Mohácsnál egy nagyon komoly katonai erőfeszítést tett, hogy megvédelmezze magát. Tehát ez nem egy himihumi dolog volt, hanem a korabeli viszonyok között, a korabeli Európában ez egy kiemelkedően nagy, és jelentős, és jól felszerelt hadsereg volt. Másrészt pedig az elmúlt tíz évben egy radikális változás állt be a Mohácsot megelőző időszak, a Jagelló-korszak kutatásában. A rendszerváltás után fiatal történészek elmentek középkorásznak, megtalálták maguknak ezt a periódust, ami nem volt feldolgozva (...) és egyszer csak egy olyan óriási forrásanyag vált elérhetővé, aminek a létezéséről mindenki tudott, csak nem használta. Belülről a kormányzati szervek munkáját ismerve, az okleveles anyagot ismerve itt
nincs szó arról, hogy ez egy összeomlott, működésképtelen állam lett volna, még akkor is, ha az utolsó öt év, tehát Nándorfehérvár elfoglalásától a mohácsi csatáig terjedő időszakban sok politikai turbulencia volt.
De ez elsősorban a feladatnak, a kihívásnak a reménytelensége okán alakult ki: mindenki a megoldást kereste a politikai életben és ahogy ezt lehet látni demokratikus közegben is, hogy ezek a megoldáskeresések ezek nagyon különbözőek.”
„Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács” – Kisfaludy Károly Mohács című elégiájának híres mondata egyfajta önbeteljesítő jóslatként is értelmezhető a teljes magyar történelemre, nem csak a mohácsi csatára vonatkozóan. Nyáry Krisztián is arra volt kíváncsi, hogy ez a gondolat mennyiben erősíthet rá arra a negatív képre, ahogy ma gondolkodik a magyar társadalom magáról.
„Sok minden benne van, de a végkicsengése pozitív volt a versnek: egy olyan korszakban írták, amikor jó volt magyarnak lenni. Ez az ország elégedett volt magával, büszke volt magára és igaz, hogy nem egyedül, de éppen megnyerte a napóleoni háborúkat, tehát a Habsburg Birodalom a győztesek oldalán volt. (...) A reformkor egy elégedett társadalomban kezdődött el és kezdődhetett el, mert addigra begyógyultak a török hódítás által okozott sebek az ország testén, és volt egy új kezdet, úgyhogy tulajdonképpen Mohácsot csak ellenpéldaként használták. Tehát a jelenkori pozitív viszonyok ellenpárja volt, amivel szembe lehetett állítani a jelenkori elégedettséget. És ez az elégedettség, ez 1848 után fordult át csak.”
Persze vannak kiirthatatlan tévhitek is a mohácsi csata kapcsán. Az egyik legismertebb ezek közül Szapolyai Jánoshoz köthető a történész szerint. „Szapolyai János, mint szándékos késlekedő, ez az egyik. Itt látszik az, hogyha valakin már ötszáz évvel ezelőtt politikai karaktergyilkosságot követtek el a politikai ellenfelei, és aztán ezt tanítják az iskolában négyszáz éven keresztül, akkor ezeket a képzeteket nagyon nehéz kigyomlálni. Hiába tudunk egyre többet erről a dologról, hogy mi is az erdélyi vajda dolga, hogy mi is az erdélyi hadsereg, hogy mit lehet mozgósítani, hogy mikor lehet mozgósítani, hogy milyen parancsokat kapott, hogy mikor hol járt. A megdöbbentő felfedezés az volt, hogy ezt már háromszáz éve is lehetett volna tudni, hiszen a levéltárakban ott voltak ezek a dokumentumok csak éppen senki nem nézte meg őket.”
Újra és újra felmerül az is, hogy magára hagyta a Nyugat anyagi és hadászati szempontból is a magyarokat. B. Szabó János középutas állásponton van e tekintetben. „Nyilván érkezhetett volna, tudunk is róla, hogy elküldték ezeket a pénzeket; tudunk olyan pénzről, ami későn érkezett meg, aztán tudunk olyan dolgokról is, hogy kivetették az adót, hogy Magyarországnak segélyt nyújtsanak belőle, de már nem volt miért beszedni, mert közben átalakultak a dolgok a Magyar Királyságban. Én azt gondolom, hogy egy (...) huszadik századi Trianon-frusztrációnak az eredménye ez az egész hozzáállás az egész kérdéshez. A keresztény európai közösség elvben, hivatalból mindig támogatta azokat a hatalmakat, amelyek Európa peremén nem keresztény hatalmakkal szemben vették fel a harcot, a keresztes háborús ideológia az létezett még a 16. század elején is. De Európának egyrészt a belső konfliktusai – jelen esetben a Habsburg-Valois konfliktus – olyan mértékben lekötötte az erőforrásokat, hogy onnantól kezdve segíteni jószerivel csak az tudott, aki ebbe nem bonyolódott bele, és azokból pedig nagyon kevés volt az 1520-as években. Magyarán kellett a pénz a saját háborújukra, a saját ügyeik elrendezésére. Másrészt van mögötte egy ilyen nagyon furcsa elgondolás (...) arról, hogy van egy olyan, hogy Nyugat. Nem Franciaország, nem Anglia, nem Spanyolország, nem Németország, hanem a Nyugat, mintha a Nyugatnak lenne kormánya, mintha a Nyugatnak lennének döntéshozói. Ugye, az Európai Unió révén kerültünk ehhez a legközelebb, de a Nyugat meg a Kelet, ezek olyan absztrakt fogalmakként jelennek meg, mint cselekvők. Egyrészt absztrakció, másrészt meg, hogy cselekedni kellene nekik, de ilyen cselekvő a történeti valóságban sosem volt. És aztán a harmadik szintje ennek a dolognak, ami számomra a legmeglepőbb, hogy a középkorban a Magyar Királyság a Nyugat része. (...) Minden itt van, ami Nyugaton van, tehát a Nyugat mi vagyunk valójában és hát meg lehet nézni, ha így tesszük fel a kérdést, hogy mi, mint Nyugat ki mindenkin segítettünk.”
A Buksó új adását itt lehet megnézni: