Ez a könyv tényleg a boldogságról szól

„Ha egyszer belelendült, a nagyapám csapongva mesélt, az arisztotelészi hármast, cselekmény, hely és idő egységét feldobta a levegőbe, és hagyta, hogy a visszahulló részletek teljes összevisszaságban bucskázzanak le az agyában épült lépcsőn, onnan meg ki a száján. Azokban az időkben nőtt fel, amikor minden történet elbeszélésének az volt a nyíltan vállalt kiindulópontja, hogy valamivel el kell tölteni az időt, és le kell küzdeni a sötétséget.”

Ezt a könyvet könnyű szeretni. Úgy értem, ha egy kortárs magyar prózának az a címe, hogy Ez a boldogság, akkor az olvasó biztos lehet benne, ez irónia, és a szereplők valójában úgy fognak szenvedni, mint zeneakadémiai növendék a Fásy-mulatóban. Ezzel szemben ez a könyv tényleg a boldogságról szól. Mégpedig arról a boldogságról, amiről csak akkor tudjuk meg, hogy az volt, amikor már évtizedek távlatából tekintünk vissza rá. Arról a boldogságról, amit annak biztos tudata keretez, hogy soha nem élhetjük át újra. Ami persze szomorú dolog, de az a helyzet, hogy ez a szomorúság csak aláhúzza és hitelesíti: ezek voltak a legboldogabb éveink, még akkor is, ha ezt abban a pillanatban nem is fogtuk föl. És ettől lesz szép a szöveg. Ezért küzdi le a sötétséget.

Amúgy Williams alighanem abban hisz, hogy a regények, csakúgy mint a házak, akkor lesznek tartósak, ha kellő figyelmet fordítunk az alapozásra. És hát nem is sumákolja el ezt – rögtön az elején másfél oldalt szentel annak megállapítására, hogy esik az eső. Mert ahhoz, hogy a világvégi ír falut le tudjuk képezni fejben, ahhoz előbb az esővel kell megismerkednünk – a szitálással, a zuhogással, a szemerkéléssel, az ónos esővel meg a ködként szétterülő esővel.

Az eső mint központi figura a fontossági sorrendben még az elbeszélőt is megelőzi. Mert csak e hosszas meteorológiai felütés után tudunk meg többet Noelről, aki galambősz 78 évesként tekint vissza saját 17 éves énjére, amikor kiugrott a papi szemináriumból, és visszakerült Fahába, a nagyszülők szárnya alá. Ahol nyilván történt vele valami fontos, amit el akar mesélni. Vagy talán pontosabb így: fontos neki, hogy elmesélhessen valamit, ami történt. Tulajdonképpen: bármit, ami történt vele.

Mert hát vagy száz oldalon keresztül csak az alapozás megy. Elbeszélői elmélkedések és mélázgatások, valamint a falu lakóinak kedvvel festett portréi, egyfajta emlékmű a sárba ragadt faluvégi Hiberniáról, ahol hírből sem ismerik az angol vécét, ahol az idő csak fikció, az ember pedig vagy katolikus, vagy csak hozzávetőlegesen ember. És hát az van, hogy nem is igen hiányzik a történet.

Elvagyunk ebben a sehová sem tartó, csapongó nosztalgiatripben, az arisztotelészi hármasság önfeledt ignorálásában.

Részben nyilván azért, mert Williams jól ír – ha a „jól” jelzőt ki kéne cserélnem egy másikra, hát a „kedélyes” és a „hangulatos” között vacillálnék, de lehet, a végén a „nagyon írül” mellett döntenék, vállalva, hogy nem is tudom, mit jelent. Akárhogy is, ezek a mondatok kiválóan alkalmasak arra, hogy felkeltsék az olvasóban a hiányérzetet egy olyan világ iránt, ahol valójában sosem élt – talán hívhatjuk ezt hamis nosztalgiának. Másfelől pedig ez a ráérős tötymörgés önmagában is rendkívül kompatibilis a kötet egyik fő állításával: azzal, hogy nem kell sietni sehova. Nem kell célra törni, nem kell egyértelműnek lenni – ha így tennénk, talán két perc alatt végeznénk a mondandónkkal, ám utána egyedül maradnánk a csendben. És ki akar egyedül maradni a csendben? Talán egyes olvasók egyszer-egyszer igen. De az elbeszélő – ő semmiképp.

Azért úgy a kötet harmada táján azért csak bekúszik a képbe valami cselekményszerűség: megérkezik Fahába Christy, az idegen. Véletlenül se valamiféle démoni idegenre gondoljunk, aki a falu lelkét akarja elorozni és a tragédia magvát vetné el a csendes közösségben – egész egyszerűen olyasvalakiről van szó, aki világot látott, más szokásai vannak, és hordoz magában egy régi adósságot, amit Fahában kell törlesztenie. Ő aztán rögvest le is nyűgözi Noelt, annak rendje és módja szerint.

És hát történik még egy és más. Például eláll az eső. És ami még különösebb: nem is akar újra rákezdeni. A nap sütni kezd, és napokig, hetekig nem akarja abbahagyni, ami rendesen felzaklatja a helyieket. Egy Írország, ahol nincs rossz idő, talán nem is Írország már többé. És ennek tetejébe még megérkeznek a villamos hálózat szakemberei is, hogy elhozzák az elektromos energia áldásait a vidékre. Finnországból származó villanypóznákat és aláírásra váró szerződéseket hoznak magukkal, ami fenyőillatot és a haladás ígéretét csempészi a közösségbe. Csak hát vajon kell egyáltalán a haladás oda, ahol az emberek annyira szegények, hogy egyetlen vagyonuk az identitásuk, amit a haladás veszélybe sodor?

Ezen a ponton fennáll a veszélye, hogy a kötet az ír hagyományok siratóénekévé váljon, egyfajta „régen minden jobb volt” regénnyé, de hál’ istennek Williamsnek nem ez az útja. Ő a hagyományok átalakulását nem tragédiának éli meg, hanem egyszerű ténynek, amin éppúgy felesleges mérgelődni, mint az időjáráson vagy az ifjúkor elmúlásán. Hisz életeseményeink becsét is pont az adja, hogy megismételhetetlenek – nem megsemmisülnek, felszívódnak a semmiben, hanem belénk épülnek és a múltunkká válnak.

A hagyományok sem semmisülnek meg, egyszerűen a jelen alkotóelemeivé válnak – adott esetben egy könyv formáját öltve.

Ha már kategóriába kell szuszakolni ezt a regényt, akkor adja magát, hogy fejlődésregénynek nevezzük. Hisz végtére is az egész alapja az, ahogy az elbeszélő megéli a saját kamaszkorát, megismeri az őt körülvevő világot, találkozik emberekkel, lányokkal, a zenével, és ebből a katyvaszból épít magának valamit, ami később az identitása lesz. Ezt a folyamatot pedig nem a tragédiák strukturálják (bár ami azt illeti, Noel múltjában akad egy komoly veszteség, amivel kell kezdenie valamit), hanem a dolgok lassú, fokozatos megértése, és azon ösvények felismerése, amelyeken elindulhat a felnőttkor felé. Ebben pedig segít neki Christy, segítik a nagyszülők, segít a közösség, a hagyomány – de egyik sem köti magához. A választásai a sajátjai, és ez jól van így.

Az elején azt ígértem, könnyű ezt a könyvet szeretni. Hát, nyilván, már akinek. Mert aki a feszes szövegekre esküszik, annak könnyen halála lehet ez a könyv. Mert kényelmesen elterpeszkedik egy képzeletbeli fotelban, és csak mondja, mondja, néha azt az érzést keltve az olvasóban, hogy a forró kása kerülgetésének tankönyvi esetével van dolga. De ha az ember momentán ráér, és nem igyekszik éppen más könyvekbe, ha elfogadja a felkínált kedélyes ritmust, akkor azt gondolom, sok kedvét leli majd ebben a regényben. Mert Williams végtére is a történetmesélés klasszikus hagyományát igyekszik feléleszteni, azt, amiért az irodalom alighanem létrejött még annak idején Neander-völgyben: hogy ne érezzük egyedül magunkat a sötétben.

Niall Williams: Ez a boldogság
Fordította: Dési András György
Open Books, 2026, 5999 Ft