Mi jobb lehet annál, mint amikor egy könyvnek sok értelmezési lehetősége van?

„Rá kell döbbennem, hogy nem az emberek története a fontos, hanem a lelkiállapotuk.”

Tulajdonképpen ez lehetne a szépirodalom egyik mottója is. Mert hát történetet bármelyik író tud lopni magának – elég lenyúlni valamelyik bevált receptet mondjuk Homérosztól vagy a Bibliából, komplett moziuniverzumok tudnak így szuperálni. Sőt! Történetet még a ChatGPT is tud nekünk generálni, az más kérdés, milyet. Valószínűleg nem rosszabbat, mint néhány moziuniverzumé. De a lelkiállapot hiteles ábrázolása! Na, az már valami.

Mindez a gyerekkorregényekre hatványozottan igaz. Ott a történet bakfitty, a lényeg, hogy meg tudjuk-e idézni azt a lelkiállapotot, ami diskurzusba lép az olvasó személyes emlékeivel. És ez a kötet úgy kezdődik, mintha egy gyerekkorregény akarna lenni. Anya, apa és egy kamasz lány túrára indulnak. Csakhogy apa már rég nem része a családnak, mert lelépett, ilyen értelemben a közös szeánsz egyfajta kétségbeesett kísérletnek tűnik a harmónia helyreállítására. Természetesen felvillannak a mélyben a sérelmek, az anya elfojtott dühe, illetve Abigél, a kamasz jóval komplexebb érzései, akinek az apa egyfajta mitológiai lény: egyszerre óriás és távoli, ismeretlen és ismerős, félelmetes és ellenállhatatlan. Szepesi pedig remekül rendezi be a színpadot, a szereplők minden gesztusa tele van információval – már az is szimptomatikus, hogy a lány az apát Apának, az anyát pedig következetesen Bertának nevezi. Van abban valami filmszerű, ahogy Szepesi dolgozik, az erős képeiben, a gyors, de láttató környezetábrázolásban, vagy a képességben, hogy figuráit a tetteiken és mozdulataikon keresztül mutassa be. Ahogy leveszik a bakancsukat, és kirázzák belőle a homokot, ahogy egy motorháztetőn ülve rágyújtanak, az többet elárul róluk, mint egy hosszadalmas leírás. Remek, na.

Aztán vége az első fejezetnek, az olvasó számára pedig lassan világos lesz, hogy Szepesi nem annyira konstruál, inkább dekonstruál – persze tudjuk, a legérdekesebb konstrukciók a dekonstruálásból születnek. Egy darabig még gondolhatjuk azt, hogy lényegében megmaradtunk a gyerekkorregények talaján, azon művek közt, amelyek a korai traumák jellemformáló (jellemroncsoló?) hatásait firtatják, egyszerűen a szerző kitágítja a kereteket. Szót kapnak a családi háromszög egyéb szereplői, jobban belelátunk anya és apa motivációiba, retrospektív fejezetekben látjuk a kapcsolat korai éveit, az eltávolodás folyamatát, de ezenfelül szédítő ugrást is teszünk a jövőbe is, ahol láthatjuk Abigél tökéletlenül funkcionáló későbbi házasságát.

Belépnek továbbá a történetbe új karakterek, például Lajos, a helyi disznótenyésztő, egyben a falu self made manje, aki épp egy zsíros üzletre hajt a Pick céggel, valamint fia, Jancsó, aki álló nap a sertésganét vasvillázza, de érthető módon nem érzi ennek a flow-ját. Az ő történetszáluk igencsak lazán kapcsolódik a triászhoz, de akár értelmezhetjük úgy is, mint egy újabb variációt az apa-gyerek kapcsolatra – csak amíg Abigél viszonyát az apától való távolság határozza meg, addig Jancsóét és Lajosét éppen a túlzott közelség: hogy utóbbi olyan elvárásokkal nehezedik előbbire, amit az nem tud és nem is akar elfogadni. Mindez Jancsóból a menekülés érthető vágyát váltja ki, Lajosból pedig a sértett agressziót.

Ugyanakkor azt már nehéz akár a legnagyobb lazasággal is a gyerekkorregények eszköztárába sorolni, amikor feltűnik a kötetben a rejtélyes Kapitány, aki, ha akarom, Ahab a Moby Dickből, de ha akarom, hallucináció, vagy akár, ki tudja, maga az Ördög. Ő a szöveg bizonyos gócpontjain teszi be a lábát a sztoriba, váratlanul, mintha a szereplők felhabzó képzeletének terméke lenne, vagy valamiféle közvetítő médium, akin keresztül az író kommunikálni igyekszik saját karaktereivel. Akár egyik, akár másik (vagy akár egy harmadik), kifejezetten feldobja a cselekményt, amikor belevisz egyfajta mágiát. Elemi bizonytalanságérzetet csempész a szövegbe, emlékeztet minket arra, hogy a dolgokról nem lehet biztos tudásunk. A szereplők problémái nem értelmezhetőek olyan, alapvetően tudományos módszerekkel, mint amilyen a pszichológia, hanem igenis számba kell vennünk az ismeretlent, a természetfelettit is.

Mindez pedig már maga a dekonstrukció. Szepesi először megteremti az alapjait egy olyan kategóriának, ami tulajdonképpen minden olvasó számára ismerős – mégpedig kiválóan. De nem érdekli, hogy az adott műfajon belül hová lehet eljutni, hisz talán nincs is olyan hely a kereteken belül, amit valaki már össze ne tapodott volna. Úgyhogy elkezdi kirúgni a műfaji falakat, előbb csak a szokásos módon, vagyis az időrend vagy az elbeszélői pozíció megkavarásával, majd sorra kerülnek a drasztikus eszközök is – nemcsak Ahab kapitány bukkan fel, de Lagzi Lajcsi, no meg DrMáriás is megjelenik egy csodásan koreografált fejezetben, hogy kielégítse az olvasó híresember-fétisét. Vajon ők lennének a címben emlegetett betolakodók, az idegen barbárok, akik betörnek a más történetébe? Vagy a betolakodó maga az olvasó, aki rá akarja húzni a saját elváráshorizontját az író konstrukciójára, de fityiszt neki? Vagy az író a betolakodó, aki kisajátítja és dekonstruálja saját szereplői történetét? Nekem mindegyik variáció tetszik.

Mindenesetre a szöveg kokettál a mágikus realizmussal éppúgy, mint a horrorral vagy a szocióval, ilyen értelemben pedig olyan, mint egy sokzsebes kabát, aminek mindegyik zsebében találunk valamit, amire nem számítottunk. Ezzel pedig egy teljesen új struktúra jön létre, ami ugyanakkor nem szűnik meg gondolkodni a fiatalkori traumák hatásain – csak épp nem hajlandó megmaradni az olvasói előfeltevések határain belül, hanem folyton folyvást új utakat nyit, ezzel pedig felszaporítja az értelmezési lehetőségek számát. És hát mi jobb lehet annál, mint amikor egy könyvnek sok értelmezési lehetősége van? Tán csak egy könyv, aminek sok értelmezési lehetősége van, és még jól is van megírva.

Szepesi Kornél: Betolakodók
FISZ, 2026, 3500 Ft