Ami nekünk a pokol, az neki a hétköznap

Flaubert mondta volt, hogy „Bovaryné én vagyok”, de azért az efféle aranyköpéseket illik helyén kezelni. A regényírás ugyanis alapvetően nem más, mint alkalom arra, hogy az író önfeledten keresztülhazudja magát az igazságig. Vagy szebben mondva: annyi zsákmányt hozzon magával a fantázia vadászmezeiről, amennyit nem szégyell. Persze a valóságtól való elhajlások között a különbség óriási lehet: feltűnhetnek a szövegben kéngőzt lehelő sárkányok, szemükből lézersugarat lövő mutánsok, komplett fiktív csillagrendszerek, de az is lehet, hogy csak a szomszédot hívják Tibornak, holott igazából Tamás.

A lényeg, hogy amikor mondjuk Krasznahorkai odabiggyeszti A magyar nemzet biztonsága végére, hogy „a könyvben szereplő személyek és események a legapróbb részletig a művészi képzelet művei, hasonlóságuk minden valóságos személlyel, intézménnyel vagy eseménnyel kizárólag a huncut véletlen művei”, akkor nemcsak a kiadó jogi osztályának kérésére biztosítja be magát a jövőbeli perek ellen, hanem egy nagyon fontos igazságot szögez le. Azt, hogy hiába van ott a szövegben akár maga Krasznahorkai László, ez a Krasznahorkai László már átment az író transzformáló tudatán, így egy teljesen más univerzum része.

Persze ha az irodalomban valami van, akkor kell hogy legyen az ellenkezője is. Itt vannak például azok a szövegek, amelyek azzal az igénnyel állnak elő, hogy higgyük el őket úgy, ahogy vannak. Hogy a trauma, a gyász, amelyet a próza alapanyagává tettek, egyszerűen: igaz. Az igazság pedig nagy erő, irodalmi értelemben véve is. Lenyűgözi az olvasót, úgy tornyosul fölé, mint egy kolosszus, zárójelbe teszi a minőségi elvárásait pusztán azzal, hogy ha egyszer az író ilyen brutális őszinteséggel, ilyen meztelen bizalommal fordul felé, akkor ugyan mi mást tehet, mint értékeli azt? Most kezdjen el szőrözni a jelzőhasználaton, a konstrukció következetlenségein, amikor valaki vallomást tesz neki? Meg amúgy is, amikor valaki a fájdalmairól beszél, akkor természetes, ha megbotlik a nyelve, ha dadog – tipikus esete tehát ez annak, amikor a hibák nem a szöveg ellen dolgoznak, hanem a hitelét növelik.

Vannak írók, akik egész életművüket arra építik, hogy ez az életmű: ők maguk. Hozzáteszem, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy betű szerint igazat mondanak – nem, ez így túl egyszerű volna. Ahogy Jónás Tamás is megfogalmazza: „Én így képzelem el. Tehát így volt.” Magyarán az író nem azzal vállal azonosságot, ami tényszerűen megtörtént, hanem azzal, ahogy ő ezt észlelte. Egy ilyen alapú érvelés a tárgyalóteremben nyilván szapora szemöldökráncolásokat váltana ki a bíróság képviselőjéből, de az irodalomban mi sem természetesebb ennél. Hisz amit az író átél, azt át is változtatja, tulajdonképpen ezzel teszi sajátjává. Ez persze olyan, mintha hosszas elméleti kacskaringók után visszajutottunk volna magához a fikcióhoz. Ám van egy lényeges különbség. Hogy amíg elsőnél az író a valóságtorzulásokat eltartja magától, addig a másodiknál örökbe fogadja, és azt mondja: ez vagyok én, az igaz és a hamis együtt az én lényegem.

Azt hiszem, Jónás Tamás prózai életműve pont jó példa erre. Ennek első momentuma a Cigányidők volt, ez a rövidke kötet, ami voltaképpen két írásból áll össze, amelyek egymáshoz mérve kiválóan jelzik, hogy Jónás prózája nem a semmiből pottyant ide. Az első szövegnek (A forrás) még megvannak a világos előképei a magyar irodalmi hagyományban – ott van benne Tar Sándor vagy épp Lakatos Menyhért Füstös képekje. Jó szöveg, de valahol konvencionális gyermekkortörténet, ahol a valós események kapnak egy kis lírai lakkozást, amitől lesz egyfajta tündérkert jellegük. Súlyosak ugyan és gyakran fájdalmasak, de mégis, olyasvalaminek a részei, amire nem minden nosztalgia nélkül révedünk vissza. Azonban erre a szövegre rögtön rátromfol a második írás, a Cigányidők. Mintha Jónás megértené, hogy ha irodalmizálja a múltat, akkor saját történetét a fikció részévé teszi. Nem azért, mert nem őszinte – hanem mert még a legteljesebb őszinteség is fikcióvá válik, ha az irodalom eszköztárával dolgozzuk fel. Létrehoz inkább egyfajta irodalmi brutalizmust, ahol a nyers megoldások, a kemény képek csűrik gyomron az olvasót. Az alapanyag ugyanaz a múlt, csak a módszer változik, de az radikálisan. Megszületik az írói vízió, amit olvasva nem az jut eszünkbe, hogy „de jól van ez megírva”, hanem hogy „basszus, hogy lehet ezt túlélni?”.

A Cigányidők alapvetően lehetett úgy olvasni, mint egy különösen kemény szociográfiát, ami egy szélsőségesen kirekesztett társadalmi csoport életébe nyújt betekintést. Személyes vallomás, persze, ugyanakkor mégiscsak egy kollektív közösségi helyzet látlelete. Az Apuapuapu (ami idén Apuapuapu, anyu címmel, bővített formában újra megjelent) is megvannak ennek a jelei, de Jónás már nagyobb hangsúlyt ad annak, hogy ez a sztori az övé, és csakis az övé, nem ad belőle senkinek. A középpontban az apa figurája áll, aki a szó klasszikus értelmében véve: egy vadállat. Értve ezalatt, hogy olyan, akár egy büszke szarvas vagy egy farkas, akinek a társadalmi konvenciók nem számítanak, aki úgy él az életben, mint valami vadonban, aki üt, aki rúg, aki megaláz. Egy ilyen apát, azt gondolom, bármelyikünk joggal tenne ki az életéből, sóval hintve be az emlékét is, de Jónás ezt nem teheti meg.

Vagy nem akarja megtenni. Mert ő ennek az apának a közelségében nőtt fel, és érez valamit iránta, ami rokon a szeretettel, rokon a tisztelettel. Ami persze egy paradoxon – hogy a rossz dolgok forrása meg a jó dolgok forrása ugyanaz. De olyan paradoxon, amivel még akkor is kell kezdeni valamit, ha nem lehet vele kezdeni semmit. Jónás tehát körbejárja ezt a kérdést (amit a bővített kiadásban az anya figurájával egészít ki), de nem az ítéletalkotás kedvéért („még ítélet sem lesz, hogy megnyugodhass”), és nem is azért, hogy megértsen valamit a szülőkből – hisz mások mindig megérthetetlenek. Valójában magát járja körül, saját identitásának körvonalait akarja kitapogatni. Amely identitásnak az elidegeníthetetlen része az a bensőséges kapcsolat a szenvedéssel, ami egyben meg is különbözteti őt az olvasótól.

Van egy tipikusan Jónásra jellemző eszköz, ami az egész prózai életműben vissza-visszatér. Hogy félmondatokban, mindenféle előkészítés nélkül, mintegy mellékesen dob elénk olyan információkat az életéből, amelyek torkon ragadnak bennünket. Úgy közöl egy brutális abúzust, mintha hovatovább említésre sem érdemes lenne – azt gondolom, ezzel talán azt akarja jelezni, hogy ami nekünk a pokol, az neki a hétköznap. Amiből következik, hogy a drasztikus kitárulkozás nem annyira közösséget hoz létre az olvasóval, hanem elkülönülést: az írói tapasztalat túlmutat azon, amit mi még józan elmével képesek vagyunk értelmezni. Az ebből fakadó következmények pedig a Kívülálló című regényben kerülnek leginkább kibontásra.

Azt mondtam, regény, pedig nyilván nem az. Inkább önarckép, talán hitvallás. Annak kifejtése, hogy: „Nem a helyemen lenni, illetve nem helyén valónak lenni, tehát valaki másnak a helyén nem lenni – becsületesnek és kényelmesnek tűnik nekem.” Amiből súlyos dolgok származnak, hogy mást ne mondjak: „Engem még senki nem szeretett. Nem engedtem. Kívülálló vagyok.” Ilyen értelemben pedig kívülállónak lenni nem pusztán sors, hanem szerep is. Az az érzésem, a folyamat egy pontján az író úgy dönt, hogy nem áll ellent a nyomásnak. Elfogadja a poklot, hogy „jó, akkor itt fogunk élni”. Ezzel pedig valamiből, ami addig külső volt, belsőt csinál, az identitása részévé teszi. A rossz döntések, az önpusztításra való hajlam, a szerzett és az okozott sebek nem hibák lesznek, hanem a lényegi részeink, dolgok, amelyek megkülönböztetnek minket a világ többi részétől. És létrejön a Kívülálló – a személy, akit nem az határoz meg, hogy min áll kívül, hanem a kívülállás maga.

Azt hiszem, ennek tudható be, hogy Jónás Tamás prózai életműve (különösen a Kívülálló) ambivalens érzéseket kelt az olvasóban. Mert egyfelől ott van benne a megnyílás, ahogy az író látszólag végtelenre tágítja a bizalom körét, olyan dolgokat is megosztva a világgal, aminek megvallásától alapesetben visszatartana minket a szégyen. Ugyanakkor azon kapjuk magunkat, hogy valójában nem lettünk beengedve sehová, sőt: amit az író magáról közöl, az egyfajta drótkerítés saját személye és az olvasó között.

Jónás Tamás: Cigányidők
&, 2023, 2490 Ft

Jónás Tamás: Kívülálló
&, 2023, 4800 Ft

Jónás Tamás: Apuapuapu, anyu
&, 2026, 3600 Ft