Ha már elveszünk, vesszünk el Umbriában

Ha egy szöveg Dante-idézettel nyit, az azért elég erősen felajánl bizonyos olvasatokat. Mi több, belekerget minket az olvasatokba. Például abba, hogy itt a pokolba való alászállás aktusának leszünk tanúi, ahol a kárhozottak seregén fognak végigkalauzolni minket. Közben meg az látjuk, hogy a főszereplő nem a pokolba megy, hanem Orvietoba, ahol jó a bor és még jobb a prosciutto, már ha lehetséges ez egyáltalán. Hát milyen pokol az, ahol középkori katedrálisok és minőségi élelmiszerek vesznek körül minket? Akkor most mi következik? Pokoltúra vagy permanens vakáció? Lehet, is-is.

Winter Henrik mindenesetre döntött, hátat fordít életének, a zűrös válásnak, a csődbe ment vállalkozások emlékének, és elmegy Umbriába, közelebbről Orvietóba, amiről a Wikipédia annyit jegyez meg sokat ígérően, hogy a „város fekvése talán a legdrámaibb Európában”. Kecsegtető. Azért megy, hogy ne okozzon több bajt – mintha bajt csak Magyarországon tudna okozni az ember. Terve, hogy majd sokat fut, jókat iszik, jókat eszik, és időnként felcsapja a laptopot, hogy megkeresse a pénzt az esti proseccóra.

Mert Winter momentán életvezetési coach, valamiféle laikus pszichiáter vonatkozó diploma nélkül, aki abból él, hogy el tudja hitetni másokkal, hogy remekül él, dolgait pedig katonás rendben képes tartani. Közben meg maga is érzi, ez az egész óriási nagy blöff, ami csak addig működik, amíg a hitelesen tudja elhazudni a kuncsaftok és önmaga elől saját talajvesztettségét. És hát nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem sokáig tudja.

A változás fokozatos. A futást felváltja a biciklizés, talán mert azzal távolabb lehet tekerni önmagunktól. Az online órák előbb csúsznak, aztán egyre inkább elmaradoznak, a bankszámla pedig apadni kezd. Az otthoni dolgok Winter után nyúlnak: az emlékek meg a lezáratlan ügyek. Egy öcs a börtönben, Erika, az okkal dühös ex-feleség, valamint Bence, a labilis kamasz, aki az apától való függés és az apa iránt érzett harag között hánykolódik. Csupa be nem gyógyult seb. Az ember meg elképedve nézi Wintert – hát hogy akar ő másoknak életvezetési tanácsokat adni, miközben szemmel láthatóan a saját problémáit sem oldotta meg, inkább elmenekült előlük? És még azt se értette meg, hogy ha a probléma gyökere mi magunk vagyunk, akkor a menekülés nem olyan egyszerű – mert önmagunkat nem tudjuk otthon hagyni, mint egy Tátra utcai ingatlant.

Aztán ott vannak még az új kapcsolatok. Például Irina, az erdélyi takarítónő, vagy Kevin, a skót alkoholista. Ők is valaminek a reményében érkeztek Orvietóba, vagy inkább valami előtt menekülve. Csupa „expat”, vagyis olyan figura, aki tartósan külföldre költözik a munkalehetőségre vagy a minőségibb életre számítva. Őshonos olaszt Winter alig ismer, közel kerülni hozzájuk nem tud – alighanem azért, mert önkéntes száműzöttként milyen közös témája is lehetne azokkal, akik a helyükön érzik magukat. Marad tehát a többi idegen, a kallódók és kárhozottak. Winter pedig hiába menekül a baj elől, kénytelen-kelletlen szembesül vele, hogy a közelség egyben azt jelenti, hogy a más bajából is részt vállalsz. Ha tetszik neked, ha nem. Úgyhogy Winter azon kapja magát, hogy a saját démonai mellé más démonait is megkapta.

A regény legnagyobb kockázati tényezője maga a főszereplő, Winter Henrik, akit Péterfy olyan szoros E/3-as narrálással követ, hogy az tényleg már csak egyetlen lépésnyire van az énelbeszélőtől. Mégpedig azért, mert Winter az a típusú karakter, aki nem akar részt venni a történetben – igazából végig arra törekszik, hogy kívül maradjon minden cselekményen, és elérjen valamiféle ellazult zen-állapotot, ahol már semmi sem számít.

Másfelől az egész szöveg engem lépten-nyomon arra csábított, hogy keressem benne a kulcsregényre utaló nyomokat. Hisz végtére is itt van ez a figura, a maga értelmiségi múltjával, aki elmegy Umbriába, és abból próbál élni, hogy másoknak ad tanácsot. Csak nekem jut eszembe, hogy keressem a párhuzamot Péterfy életével? Közben meg tudom, hogy ez egy zsákutca, a Digó egyáltalán nem önéletrajz, Winter pedig a fikció terméke – ha bele is van építve valamiféle saját tapasztalat, az olyan finoman el lett dolgozva, hogy legfeljebb valami jóleső izgalomként szikrázik fel itt-ott.

És itt jönnek be a képbe azok az elemek, amelyekhez Péterfy szemmel láthatóan nagyon ért, és amelyek helyenként kifejezetten bravúros szöveggé teszik ezt a könyvet. Azok az elemek, amelyek teljesen elfeledtetik, hogy cselekmény úgyszólván nincs is, csak valamiféle komótos lecsúszástörténet. Az egyik ilyen elem az olasz vidék, ami elegánsan oda van kenve az egész kompozíció mögé. Ez a táj nincs túlbeszélve, de valami finom rezgésként végig ott van a háttérben, ott van a szereplők gyöngyöző homlokán, vagy a borospoharak párás oldalában tükröződve. A másik pedig a mellékszereplők kidolgozottsága.

Péterfy szemmel láthatóan élvezi, hogy még a statisztákhoz is komplett személyes mitológiát írjon kanyargós előtörténettel, privát tragédiákkal, sejtelmes anekdotákkal. Ezek a szereplők időnként színpadiasak, világmegfejtő monológokba bonyolódnak, meredek Coelho-i bölcsességek csúsznak ki a szájukon („A nemzet egyfajta hiánybetegség, amely a szegényeken és a tudatlanokon tör ki”), de magam is meglepődtem, ezek milyen magától értetődően simulnak bele az extravagáns olasz környezetbe, illetve milyen szép kontrasztot alkotnak a Winteren elhatalmasodó nihillel.

Mert a lényeg: Winter és az ő útja. Ami csak színleg térbeli, valójában spirituális. És ha úgy vesszük, Winteren áll vagy bukik az egész mindenség – hogy a regény jó-e avagy nem. Itt vetném közbe, Péterfy eddigi könyveivel nem volt felhőtlen a viszonyom. Észleltem, hogy jól anekdotázik, valamint színes karaktereket tud formálni, ugyanakkor úgy láttam, gyakran ambiciózusabbak a koncepciói, mint amiket még kezelni képes, következésképp nagyregényei mintha megroskadnának saját súlyuk alatt.

És hát itt ez a veszély fennáll, hisz végtére is az egész koncepció nem más, mint hogy van egy Winter, aki lecsúszik – minden más, a karakterek, a táj csak köret, hogy megteljen a gyomor. Ha Winter figurája elhasal, akkor hasal vele az egész. Ám hasalásról szó sincs. Azt hiszem, azért, mert Péterfy tudatosan visszacsavarja a szereplő intenzitását. A többi figura lehet harsány és helyenként túlszínezett, de Winter hála Istennek nincs túlírva, megmarad visszafogottnak. Életeseményei csak lassan szüremkednek be a szövegbe, Péterfy pedig nem traktál minket folyton a belső monológjaival, inkább elküldi biciklizni hegyre föl meg hegyre le – ez is egyfajta problémakezelés. Így sokkal izgalmasabb figyelni feloldódását, a dolgoktól való fokozatos távolodást – és azt, ahogy ezzel a távolodással megbarátkozik, beépíti az identitásába. Mert néha jó elveszni, ahogy elvesznek azok a kis mütyürök az íróasztalunkról, amelyekre igazából nem is volt szükségünk sosem, nem is baj tehát, ha marad helyettük egy mütyürnyi űr. És ha már elveszik az ember, akkor kifejezetten okos dolog, ha ezt Umbriában teszi.

Péterfy Gergely: Digó
Pesti Kalligram, 4990 Ft