Sokat szoktak értekezni arról a kérdésről, hogy az író miért írt meg ezt vagy azt, de legalább ennyire érdekes, hogy az olvasó ugyan miért olvasta el. Hát azért, mert az olvasó egy kíváncsi állat. Sőt, némelyikük nem pusztán ismeretlen dolgok megismerését óhajtja, hanem azt is, hogy kapcsolódhasson velük. Létrejöjjön a kötelék az olvasó és más személyek között – ha utóbbiak fiktívek, az se baj. (Ha előbbiek, az már igen.) Olyan ez, mint valami empátiatréning, védőhálóval, biztonságos körülmények között: ha a delikvens ki akar keveredni a mások sorsából, elég, ha becsukja a könyvet, máris szabad. Bizonyos értelemben királyi útja az együttérzésnek, amikor kényelmes kanapén elheveredve élhetjük át mások tragédiáit, a lapozás nyűgjén kívül egyéb áldozatot nem muszáj hoznunk – ugyanakkor alighanem mégis van hozadéka az efféle prózának, hisz megtudunk belőle valamit egy másik világról, és ezt a tudást utána nehezebb letagadni.
Szerencsére nem csak empatikus olvasók vannak, hanem akadnak empatikus prózaírók is – ha nem így lenne, a ChatGPT-vel kéne a kiadónak megírni a vonatkozó szövegeket, a piaci igényt kielégítendő. Mi több, nemcsak empatikus írók vannak (valamilyen fokú empátia azért amúgy is szériatartozék kell legyen egy valamirevaló írónál), hanem konkrét empátiaprózák is. Olyan szövegek, amelyekben nem a cselekmény vagy a nyelvi megvalósítás az elsődleges hatóerő, hanem hogy mennyire képesek betekintést nyújtani egy másik személy (vagy személyek) életébe, illetve mennyiben képesek azzal kapcsolatban érzelmeket előhívni az olvasóból. Ez drasztikus esetben pedig oda vezet, hogy egy adott elbeszélés nem áll másból, mint egy szuperközeli portréból, amiben a szerző pár erőteljes oldalon megmutatja, szegény karakternek miért rossz.
Mert hát a karaktereknek többnyire: rossz. Nem szükségszerűen, de fene tudja, valahogy rendre így alakul. Következésképp az empátiairodalom hajlamos arra, hogy nyomorpornóvá alakuljon át. Az pedig tudvalevőleg az empátiaprózák kegyetlen kisöccse, aki addig nyomja az olvasó fejét egy hátrányos helyzetű társadalmi csoport fájdalmas valóságába, amíg az már úgy nem érzi, levegőt sem kap.
Pedig nyilván fontos ez. Fontos, hogy megismerjünk más világokat, mások problémáit. Az autofikció létrehozta a befelé fordulás mítoszát, azt a hitet, hogy az író önmagáról kell beszéljen, mert ezzel kapcsolatban bír releváns tudással, és csak önmagában találhatja meg az a mesebeli kontinenst, amit még senki más sem írt meg. Ugyanakkor ez valahol az irodalmi egoizmus térnyerését is jelenti, ahol a szerzőt nem érdekli más, mint az, ami vele közvetlenül kapcsolatos. Valahol megnyugtató, hogy vannak ezzel szemben írók, akik továbbra is kifelé akarnak figyelni, nem a saját, hanem a mások válságait énekelnék meg. Akik úgy hiszik, hogy nem belvilágunk kipakolása a feladat, hanem hogy visszatükrözzük a külvilágot.
Első blikkre Pereszlényi Erika Most nem akarom mondani, mert villamoson vagyok című kötete ennek a feladatnak a vegytiszta megnyilvánulása. Hisz, végtére is, mit látunk? Hogy van egy író, aki nincs is. Illetve nem több, mint egy fül, aki kihallgat minket. Ül a 9-es buszon, a 4-6-os villamoson, áll a postán a sorban, ballag mögöttünk a Jászain, és figyeli, mit mondunk. Mi ez, ha nem a radikális kifelé fordulás, a dolgok szimpla visszatükrözése? Ezekben a szövegekben úgy tűnik, az író jóformán nincs is jelen, sem személyéről, sem emberi kapcsolatairól nem tudunk meg semmit. Fizikailag ugyan megjelenik, de csak azért, hogy ürügyet adjon egy idegennek, hogy megszólítsa. Ugyanakkor nem reflektál, csak dokumentál, egyfajta médium, amin keresztül hozzáférünk a külvilág hangjaihoz.
Ugyanakkor valamiféle szűrő mégiscsak dolgozik, amikor a szerző eldönti, mely hangok juthatnak el végül az olvasóig. És talán az alapján válogat, hogy mi frappáns, mi meglepő, mi vicces. És nagyjából ez a szűrés nehezíti meg, hogy empátiairodalom legyen. Akadnak felvillanások: itt van például két találkozás a fodrásznál, az elsőben egy idős házaspárt látunk-hallunk, a másodikban viszont már csak a házaspár egyik felét, összetörve. Ez a páros jelenet megmutat egy olyan mélységet, amit nem kell magyarázni, az olvasó érzi a súlyát. De azért a „valaki hülyeséget mondott, megírom” elv erősen jelen van. Amely hülyeségek néha kifejezetten filozofikus alakzatba rendeződnek, és ettől úgy tűnnek, mintha nyers népi bölcsességek rejtőznének mögöttük. De ez – attól tartok – csak véletlen. Jelentés a betűtésztalevesben.
De nem akarok savanyújóskának tűnni, meg olyan dolgokat kérni számon az írón, amelyeknek nyilván eszébe se jutott megfelelni. Pereszlényi alighanem annyit akart, hogy a mi kollektív fülünk legyen. Hisz mi is annyi mindent hallottunk jártunkban-keltünkben, fél füllel belekalózkodtunk a mások életébe, és jól szórakoztunk, esetleg elgondolkodtunk. Amikor a szerző megosztja velünk, aminek fültanúja volt, nem csak a saját szövegei dolgoznak, hanem előhívja mindazt, amit mi, olvasók hallottunk. És ha még mellesleg az egész mögött megcsillan a komplexitás, ha úgy érezzük, egy anekdota közelebb visz minket valamiféle kollektív társadalmi jellemző megértéséhez, az csak hab a könnyed szórakozás tortáján.
Csepelyi Adrienn Otthonról haza című kötete viszont empátiapróza a javából. Persze nem csak az – nevezhetném például lokális irodalomnak is, ahol az egész szerkezet kulcsa a szerző erősen hangsúlyozott szatmári identitása, szülőhelyéhez való viszonya, az ívről pedig az gondoskodik, hogy a szereplő (aki néha azonos Csepelyivel) épp milyen távol van attól, amit otthonnak érez. Ez a kötődés oda vezet, hogy Csepelyinél az irodalom egyfajta eszközzé válik arra, hogy megőrizzen dolgokat: nyelvi sajátosságokat, hagyományt, helyek és emberek emlékeit. Az effajta lokális próza esetenként korlátozza az együttérzés hatókörét: kiterjeszti arra, akik „mi” vagyunk, de kizár belőle mindenki mást, a gyanús idegent vagy a bűnös várost. Csepelyi nem így jár el, saját kötődését nem kivételesnek tartja, hanem olyasminek, ami összekapcsolja azokkal, akik ugyancsak kötődnek valamihez, csak épp valami máshoz.
Ez a kötet azért tud működni, mert képes megtalálni az egyensúlyt az empátiaprózákra leselkedő szélsőségek között. A nyomorpornóvá válást azzal kerüli el, hogy olyan emberi kapcsolatokat is megvillant, amelyek kiutat jelentenek a szereplők magányából. Másfelől a giccsé válás zátonyára sem fut fel. Holott a giccs minden prózát fenyeget, ami érzelmekkel foglalkozik – nagyjából akkor kebelezi be, ha az író nem bízik az olvasóban, és megírja helyette, amit érezni kell, mégpedig sajnálatosan félreérthetetlen szavakkal. Csepelyit is néha elragadja saját lendülete, becsúszik egy-két direkt kép, de ez a kivétel. Prózája jobbára finom szövésű marad, lehetőséget ad az olvasónak, hogy maga döntsön az olvasatok között. És ettől lesz némelyik írása nagyon szép. Pedig Csepelyi kvázi lehetetlent akar: repülni úgy, hogy közben a gyökereit is megtartja. Holott többnyire az ember vagy madár, vagy fa. Csepelyi képes kicsit mind a kettő lenni.
Pereszlényi Erika: Nem akarom mondani, mert villamoson vagyok
Tea, 2026, 4300 Ft
Csepelyi Adrienn: Otthonról haza
21. Század, 2026, 5490 Ft
