Csáth Géza szövegeit gondozta, most megírta a saját történeteit

Ugyan miért adja ki egy kiadó egy irodalomtörténész „önélettörténeteit”? Nyilván szerelemből, esetleg tiszteletteljes főhajtás gyanánt. Mert hát mit tagadjuk, az irodalomtörténészség nem egy celebszakma. Ismerünk sztártörténészt, sőt az sem elképzelhetetlen, hogy valakit sztárkritikusnak nevezzünk, de egy irodalomtörténész legfeljebb a szó igen korlátozott értelmében nevezhető sztárnak, még akkor is, ha amúgy elképesztő életmű áll a háta mögött. Az ember például lehet Csáth Géza legnagyobb rajongója úgy, hogy fogalma sincs, ki rendezte nyomdakész állapotba a szerző novelláit, tanulmányait, naplóit. Bizony, az élet igazságtalan – Szajbély Mihály nélkül ugyanis Csáth nem lenne a kánon része, aztán mégis csak a legelszántabb Csáth-rajongó jut el arra a szintre, hogy megjegyzi a nevét.

Ha innen nézzük tehát, akkor egy ilyen önéletrajz alig hozza be a nyomtatási költségeit – tulajdonképpen egy az eljövendő évek kiadói raktárvásárainak leértékelt könyvei közül. De lehet máshonnan is nézni: egy ilyen kötet a biztosíték arra, hogy a kiadó továbbra is elkötelezett az irodalom irányába. Nemcsak a profitra kacsintgat, hanem valamiféle minőségeszményben is hisz, és ennek azért van egy nehezen számszerűsíthető hozadéka. Hisz melyik író ne lenne szívesen egy olyan kollektívánál, ahol a szerző nemcsak fejőstehén, hanem tisztelet tárgya is? Nyugodtan alszik ennek tudatában a szerző, és nagyobb valószínűséggel hessegeti el a fülétől a rivális kiadók szirénénekét.

Meg hát az is van, hogy ha egy irodalomtörténész ír könyvet, akkor ott már egy minimális minőségi szint vélhetően adott. Szajbély vitán felül megfelel ennek a kritériumnak. És nemcsak súrolva a lécet, hanem szemmel láthatóan mindent tud a mondatokról, az elegáns és plasztikus fogalmazás művészetéről. Az ember nem is érti, miért pazarolta az idejét eddig mások irodalmára, miért nem a sajátját írta inkább.

Különben lehet, azért nem írta eddig a saját irodalmát, mert olyan nagyon nem volt mit elmondania – mostanra viszont lett. Az ilyesmit hívják „önéletírásnak” – az ember eljut egy pontra, ahol úgy érzi, számot kell vetnie az eddigiekkel, és ebből valahogy lesz egy kézirat, néha az ember maga se érti, hogy. Szajbély ezt így fogalmazza meg: „Amit leírtam, az valóban úgy volt. A történeteket nem én találtam ki, de mégsem volt egészen úgy, mert a történetek kitalálták magukat. Arcképet formálnak, benne most magamra ismerek. Más történetek másféle arcképet mutatnának, az igazi arcképemet pedig én sem ismerem.”

Azt gondolom, ebből a felismerésből fakad, hogy Szajbély nem is annyira az életét akarja elmondani, csak egyszerűen történeteket mesél. Ez már a szerkezetből világosan látszik. Bár az elején még valóban a gyermekkor történetei dominálnak, a várt lineáris haladás hamar felbomlik. Nem az időrend strukturálja a kötetet, hanem a témák – a szerző elkezd például a Vajdaságról beszélni, arról aztán eszébe jut Tolnai Ottó, meg a délszláv háború, Boskó, a Danilo Kiš könyvesbolt tulajdonosa, aztán eszébe jut egy pogácsázás, majd egy zűrös határátkelés három üveg Nescaféval, aztán megint Tolnai Ottó, és így tovább. Minden egyes fejezet egy bizonyos emlékcsoportot foglal össze, de ezen belül Szajbély maximálisan elengedi magát, kedvvel csapong, ugrál az időben oda meg vissza. És ez marha jól áll a kötetnek. Mert elfelejti az olvasó, hogy itt végső soron szerkesztett szöveget lát, ellenben az az illúziója támad, hogy ül egy kényelmes karosszékben, és élőbeszédet hallgat.

Persze az élőbeszéd is sokféle lehet, de Szajbélyt hallgatni: jó. És ez nem csak nyelvi megformáltság kérdése. És túlmutat azon is, hogy mennyire érdekesek amúgy maguk a történetek. Különben: érdekesek. Ott van bennük a Kádár-kor langyos, dohszagú diktatúrája a határőrök mogorván összevont szemöldökével meg az egyetemi tanszékek piszkos kis politikai csatározásaival. Ott van bennük továbbá a rendszerváltás óvatos eufóriája, meg ami utána jött: a könyvszakma botladozásai a piacgazdaság útvesztőiben. Látjuk tehát a történelem szilánkjait, amelyek ugyan nem állnak össze egyetlen tablóvá, de ez csak hitelesebbé teszi, hogy eleven, megélt történelemről van szó.

Szóval mindez benne van, de azt hiszem, van valami, ami ennél is fontosabb: Szajbély személyisége. Ez a tolakodástól mentes, nyugodt hang, ami mintha a polgári erények irodalmi megtestesülése lenne. Ettől és a jól megválogatott szavaktól, jól simuló mondatoktól van valami klasszikus finomsága a kötetnek. Ennek tudható be, hogy én ebben a szövegben egyszerűen jól éreztem magam. Pedig hát a legnagyobb izgalom benne tán az, amikor a szerző Kispolszkival kamiont előz (spoiler: ne előzzetek Kispolszkival kamiont!), de úgy látszik, nem mindig az izgalom a lényeg. Hanem hogy belefekhetünk valakinek a történeteibe. Csak így egyszerűen, minden flanc nélkül.

Szajbély Mihály: Magaspart
Magvető, 2026, 7999 Ft