Legszívesebben egy magazinból kitépett poszter lenne, kamasz fiúk vágya

Azon gondolkodtam olvasás közben, lehet-e működőképes regény az, ami nem megy sehová. Vagy megy ugyan, de körbe-körbe. Az, hogy az ember bele van ragadva saját idejébe, helyzetébe, predesztinációiba, mint rovar a borostyánba, olyan közös tapasztalás, amire az irodalomnak muszáj reflektálnia, létrehozza hát azokat a műveket, amelyek ennek atmoszféráját megteremtik.

Ezek a művek a cselekménynélküliséget, illetve az ív hiányát eszközként használják, hogy ezzel is a kozmikus nihil érzetét keltsék az olvasóban – elveszik tőle a kapaszkodót, a lineáris történetet, ami Ariadné fonalaként vezetné őt végig a szövegen. Ugyanakkor ha az író lemond a cselekményről, egy fontos mankót is elhajít. A lineáris történetre ugyanis nem csak az olvasó támaszkodhat, hanem az író is, aki ilyenkor legalább tudja, hová kell eljutnia a végén. Enélkül felértékelődnek az olyan elemek, mint a nyelv, a mondatok minősége, vagy épp a szereplők karaktere.

Egy jó történet akkor is magával húzza az olvasót, ha a próza többi része esetleg biceg – ha az író erről lemond, akkor bizony minden más téren kvázi tökéletesnek kell lennie. Mondhatni, ez a rögösebb út, ösvény, ami konkrétan a csalánoson keresztül vezet. Szóval amikor Adorjáni Panna ívépítés helyett körbe-körbe járatja figuráit, kockáztat. Arra kényszerít, hogy ne a történet ragadjon el minket, hanem a lehetőség, hogy azonosulhatunk a szereplőkkel. Dinamikus cselekmény helyett statikus empátia.

A nyitószín egy fancy tetőtéri lakás Kolozsváron, ahol egy feltörekvő startup dolgozói ünneplik saját feltörekvő voltukat. Fiatalok, az élet császárai, ami mellett eltörpül a tény, hogy alighanem maguk sem tudják pontosan, mit csinálnak és miért. Ha viszont jobban megkapargatjuk őket, ahogy az első fejezetben Adorjáni el is kezdi, akkor látjuk a kiüresedésre utaló jeleket. Ezek a különben marha tehetséges, gyakran a művészet felől érkező fiatalok leragadtak egy olyan világban, ami elvette tőlük az értelemmel bíró élet lehetőségét. Felmerül ezen a ponton a lehetőség, hogy a regény problémái leegyszerűsödjenek egyetlen kérdésre: hogy a kreatív önmegvalósítást válassza az ember, vagy egyszerűen keressen sok pénzt a semmi habosításával. Ami egyáltalán nem lenne kielégítő opció, hisz a társadalom zöme nem ebből a két opcióból kell válasszon, következésképp ebben az esetben nem egy generáció, legfeljebb a generáció szűk szeletének dilemmája kerülne terítékre. Magyarán létrejönne egy szöveg, amelynek konfliktusait az egyszeri olvasó elintézhetné azzal, hogy „menjetek el akkor kapálni”.

Szerencsére Adorjáni nem ragad le itt. Igaz ugyan, hogy egyik fontos mellékszereplője, Hilda látszólag ezt a dilemmát éli, de ami a főszereplőt illeti, nos, ő teljesen más tészta. Miri ugyanis az a fajta figura, aki ugyan látszólag kielégítően funkcionál a hétköznapi szituációkban, de közben maga folytonosan azt érzi, élete átkelés egy ásító szakadék fölött, mégpedig ingatag kötélhídon. Nincsenek kapaszkodói, kötődéseiben folyamatosan elbizonytalanodik, ezért mindig fennáll a veszély, hogy felszámolja azokat, ugyanakkor mégis annyira vágyik az emberi kapcsolatokra, hogy emiatt újra és újra kiszolgáltatja magát. Ez a feloldhatatlannak tűnő paradoxon pedig oda vezet, hogy Miri szeretne olyan ember lenni, aki ott sincs, akivel a dolgok úgy történnek meg, hogy nem érintik őt. Ahogy a regény egy plasztikus képben megfogalmazza:

„Legszívesebben egy magazinból kitépett poszter lenne, amire egy kamasz fiú kiveri a farkát.”

Miri végtelenül emberi figura, akit hál' istennek nem illusztrációnak érzek mindenféle generációs traumákhoz, hanem megértem benne a személyes válságot, amit Adorjáni nagyon érzékletesen tesz papírra.

Ugyanakkor Miri introvertált karakter, és ilyen értelemben személyisége veszélyt jelenthet a regényre. Úgy értem, az introvertált karakterek hajlamosak a tépelődésre, a döntéshelyzetek elhalasztására, ilyen értelemben pedig gyakran szabotálják a cselekmény előrehaladását. Adorjáni ezt a csapdát két módon is semlegesítené. Egyfelől kitágítja Miri univerzumát, és retrospektív fejezetekben mutatja be nekünk a központi karakter múltját. Ezekben a szakaszokban megismerünk többek közt egy vallásos anyát, akiben a Krisztus iránt érzett univerzális szeretet megakadályozza, hogy a saját lányát egyéni, személyes szeretetben részesítse. Ezen kívül betekintést nyerünk Miri korábbi életeseményeibe, a középiskolás évekbe, a kudarcba fúlt kapcsolatokba, a potenciális trauma-csírákba, ami kétségkívül kibővíti a szereplő személyes univerzumát és kontextusba helyezi a jelent.

Másrészt bár Adorjáni folyamatosan szoros emberfogásban követi főszereplőjét, a gondolataiból olvas és helyenként maximálisan azonosul vele, nem fél attól, hogy időnként a többi szereplőbe is kiránduljon. Nem pusztán az történik ilyenkor, hogy Miri történetébe beemel másokat, hanem nekik is igyekszik megadni a saját történetet. Megismerkedünk Hildával, Iringóval, Jolánnal, Vincével, vagy épp Miri testvérével, Benivel, és némelyikük viszonylag erős szálakat kap, Adorjáni pedig az ő fejükbe is belelát, az ő gondolataikat is tolmácsolja.

Ezt a regény értékének tekinteném, mert Adorjáni ezzel kiterjeszti az empátiát a többi szereplőre is. Igaz, azon az áron, hogy Miri története helyenként háttérbe szorul, bizonyos szereplők pedig nem kapnak olyan mélységű figyelmet, mint amit személyes történetük talán indokolna. Adnak ugyan egy kontrasztot Miri mellé, megmutatva az egyéb lehetőségeket az élet megélésére, a másfajta hibák elkövetésére, de a szerző inkább előbb, mint utóbb visszaránt minket Miri tudatába. Ha ők nem lennének, talán ez egy fókuszáltabb, de monoton szöveg lenne. De ha már lettek, akkor esetleg kaphattak volna több regényidőt – úgy az olvasó nem lenne arra kényszerítve, hogy Mirivel azonosuljon, hanem választhatna egy szélesebb étlapról.

És igen, bizonyos értelemben ezt érzem a legnagyobb problémának a regény kapcsán. Túlságosan rá vagyunk kényszerítve arra, hogy egyetlen karakter belvilágába merüljünk el. Adorjáni ugyan részsikereket ér el az ezzel járó veszélyek tompításában, de azért végeredményben az egész konstrukció azon áll vagy bukik, hogy mennyire vagyunk hajlandóak Mirivel azonosulni, mennyire tudjuk tolerálni, hogy az ő „kattogása” adja a regény alapját. Azt gondolom, ha valaki képes teljes mellszélességgel beleállni az ő tudatába, képes felismerni benne azokat a problémákat, amik őt vagy közvetlen környezetének bizonyos tagjait érintik, akkor ez a szöveg imponáló erővel fogja magával sodorni. Ha viszont ez a kötődés nem alakul ki, akkor tanácstalanul fog téblábolni a regény belterében, nem értve, pontosan mi köze is van neki ehhez az egészhez.

Adorjáni Panna: Körbe
Jelenkor, 2026, 4999 Ft