Óvakodj a baglyoktól és a rejtélyes milliárdosoktól!

„– Hidd el, főnök, ha folytatást írok, olyan elszállt lesz, mint egy Jodorowsky-film.

– Fogalmam sincs, ki az a Jodorowsky. És ez az első fontos szabály a következő könyvedhez: ne dobálózz ilyen referenciákkal, mert csak az a harminc elszállt esztéta érti, aki olvasta a filmes könyveidet.”

A fenti párbeszéd a regényben a kiadóvezető és egy író között zajlik. A kiadóvezető neve maradjon jótékony homályban, de az írót véletlenül Lichter Péternek hívják, aki filmesztéta egy szakajtónyi szakkönyvvel a háta mögött – pont mint e regény írója. És ha ez nem lenne elég a véletlenekből, a regénybeli írónak van egy korábbi regénye A detektív, aki tintahalakkal álmodott címmel, és hát pont ilyen címmel jelent meg az „igazi” Lichter Péter előző kötete is. Ezek után azon se csodálkoznék, ha a fenti párbeszéd se a fantázia terméke lenne, hanem valóban így társalognának egymással nap mint nap szerző és kiadó – utóbbi nyúzná az előbbit, hogy írjon valami eladhatót, előbbi meg magasról tojna a fejére.

Talán már ennyiből is sejthető, hogy ez a krimi felettébb meta. Annyira meta, hogy az már néha a krimiség rovására megy. Értve ezalatt, hogy amikor Lichter saját magát nevezi ki detektívnek, szembe kell néznie a ténnyel, hogy ő minden, csak nem detektív, következésképpen nyomozni sem tud. Mi több, nem is szeret nyomozni, vagy ahogy ő megfogalmazza: a nyomozás „kurvára untatja”. Lichter pedig nemhogy elfogadja ezt, de szervesen beépíti a cselekménybe. Ennek köszönhetően létrejön az a helyenként börleszkbe hajló önironikus struktúra, ahol a botcsinálta Lichter Péter flippergolyóként pattog az események közt, és a végén mintegy véletlenül megoldja a rejtélyt. Már ha megoldja egyáltalán.

Ez a módszer A detektív, aki tintahalakkal álmodott című kötetben (továbbiakban: Tintahalak) fényesen működött. Mert volt benne egy jó adag játékosság, és mert érzéssel nyúlt hozzá a műfaji klisékhez. Pedig ha úgy vesszük, Lichter fából csinálna vaskarikát. Úgy értem, egyfelől végtelenül intellektuális könyvet írna, amiről lejön, hogy elbeszélője filmesztéta, aki rajongásig szereti szakterületét. Nem is bírja megállni, lépten-nyomon tudatja olvasójával, mennyire járatos benne. Referenciákkal dobálódzik, ahogy az egyszeri kiadóvezető mondta volt. Ugyanakkor olyan könyvet is írna, ami a zsáner kliséin alapul, következésképp gördülékeny és a széles olvasóközönség számára is ismerős terekkel dolgozik. A Tintahalak esetében pedig ez azért működhetett, mert mérsékelten vette komolyan magát, és kreatívan kezelte saját meta-voltát. Hogy mást ne mondjak, a főszereplő egy ponton droggal kezelt gumicukorral ütötte túl magát, és innentől kezdve aztán tényleg totálisan összemosódott a valóság és a képzelet birodalma – nesze neked, olvasó, most döntsd el, hihetsz-e a szemednek, vagy csak valakinek a hallucinációiban bóklászol. Mindez persze a krimi szabályainak durva áthágása, fityisz a detektívregények szerelmeseinek, de annak szórakoztató.

A detektív, aki baglyokat filmezett rátesz még egy lapáttal a metaságra. A főhős itt is Lichter Péter, aki ugye megírta első detektívregényét, de azt a kritika durván szétcincálta. (Nem én voltam!) El is határozta, hogy soha többé nem ír regényt, hisz úgysem ért hozzá – mint ahogy a nyomozáshoz se. De ha nem ír többet, akkor mit olvastam most, kérdem én? És ha nem akar nyomozni, akkor mi lesz a cselekménnyel?

Ami a cselekményt illeti, meg kell nyugtassak mindenkit: van. Köszönhetően egy rejtélyes filmrajongó milliárdosnak, aki meghívja hősünket és kedves nejét, Lénát a saját külön bejáratú horvát szigetére, hogy részt vegyenek egy filmfesztiválon. Mi persze tudjuk, hogy a rejtélyes milliárdosoktól semmi jó nem származik, és bizony a filmfesztivál se annyira fesztivál, mint inkább csapda. Léna és Péter tehát hamarosan nyakig merül a lekvárban: luxomorfista szekták, Twin Peaks-utalások és mindenféle sanda szándékok özönlik el a regényt. A hős szerencséjére Léna sokkal kompetensebb nyomozó nála, ráadásul váratlan segítőtársak is felbukkannak, mindenekelőtt a megbízhatatlan trickster, Roger, akit már az előző részben is megismertünk, valamint Barna Kevin irodalomkritikus, aki mellesleg ugyanaz az irodalomkritikus, aki pozdorjává zúzta Lichter első regényét. (Mondtam, hogy nem én voltam.) Káosz, klausztrofób terek, világítótornyok viharban, holttestek és Cooper ügynök – ez vár ránk az elkövetkezendőkben.

Az világos, hogy a vonatkozó zsáner kliséinek Lichter ezúttal is nagy szerepet szán. Világtól elzárt sziget, eltorzult tudatú szektahívek, valamint az arisztokratikusan elegáns milliárdos, akinek a szemében sötét fények csillognak – mind olyan elem, amit láttunk már sokszor, hol James Bondnál, hol Lőrincz L. Lászlónál. Ezek úgy működnek a szövegben, mint a hegymászónál a biztosítókötél: kapaszkodót jelentenek az írónak és az olvasónak egyaránt, egyfajta otthonos közeget teremtenek. Ugyanakkor ha pusztán egymásra pakoljuk a kliséket, akkor a regény mechanikus marad, kivált ugyan bizonyos izgalmakat, de ezek végig csak felületiek lesznek – ez pedig garancia a szórakoztató, de felejthető lektűrre. Valami extrát, valami szokatlant kell húznia az írónak, ha ki akar emelkedni a középszerből.

A Tintahalakban ez az extra a droggal felturbózott gumicukor volt, ami szürreális elcsúszásokkal dobta fel a történetet. Lichter ezt még egyszer nem akarta meghúzni – így viszont nem maradt az olvasónak más, mint élvezni a metaságokat, valamint a referenciákkal való dobálózást. Ami viszont, meg kell valljam, nem mindig elégséges. Itt van például ez a Twin Peaks-szál. Lichter regényének egyik fontos eleme a rejtélyes milliárdos masszív rajongása Lynch sorozata iránt. Feltűnik például a Tuskó Lady tuskója és maga Cooper ügynök személyesen (vagy: majdnem személyesen) – hogy a címről ne is beszéljünk, ami egyértelmű utalás kultikus A baglyok nem azok, aminek látszanak mondatra. A baj az, hogy ha már Twin Peaks, akkor illene azt a hátborzongató atmoszférát is megidézni, ami miatt álmatlanul hánykolódtunk annak idején, amikor eszünkbe jutott Bob vagy a visszafelé beszélő törpe, esetleg a súlyosan vörös bársonyfüggönyök. Ám ez teljesen elmarad – a kötet szórakoztató, aranyos, meg minden, de hátborzongatónak nagy jóindulattal se nevezném. És részben azért nem, mert annyira támaszkodik a klisékre, hogy kábé teljesen lemond arról, hogy meglepje vagy pláne megdöbbentse az olvasót. Így aztán jól elvoltam ugyan vele, ám mégis: egy igen határozott hiányérzettel tettem le. Mint általában azokat a könyveket, amelyekben jóval több lett volna, mint ami végül lett.

Lichter Péter: A detektív, aki baglyokat filmezett
Prae, 2026, 4990 Ft