Csak véletlenül krimi, de direkt jó regény

A címe alapján lehetne akár egy kőkemény noir is, amiben folyton esik az eső, a sötét sikátorokban pedig fanatikus sorozatgyilkos kószál, esőkabátjának csuklyája mélyen az arcába húzva – azokra vadászik, akiktől meg kell tisztítani a létezést. Nagytakarít. Nyomában pedig a szokásos összeférhetetlen, alkoholista, ám mégis zseniális nyomozó, aki lassan abban is elbizonytalanodik, hogy tényleg valaki mást üldöz-e, vagy saját démoni doppelgängerét. Biztos ez is egy jó regény lenne – de nem Kate Atkinson fogja megírni, az hétszentség. Atkinson ugyanis mást ért krimi alatt, mint a legtöbb pályatárs. Sőt még abban sem vagyok biztos, hogy a többi pályatárs kriminek nevezné ezt a konstrukciót. És ezt a magam részéről bóknak szánom.

Itt érdemes feltenni a kérdést: mi teszi a jó krimit? A legtöbb zsáneríró erre talán azt mondaná, hogy a megfelelően kidolgozott bűntény. Abban alighanem eltérnének az álláspontjaik, hogy a bűntény rejtély-jellegét kell-e kidomborítani, vagy azt, hogyan kezdeményez párbeszédet ez a bűntény a társadalom állapotával vagy az ember belső félelmeivel. Abban alighanem megegyeznének, hogy mintegy mellesleg – ha lehetséges – jó mondatokat, érdekes figurákat és működő atmoszférát kell teremteni, ám mindezzel együtt a szöveg origójában a bűntény (vagy bűntények) áll (állnak), az összes szereplő ekörül kering, mint megannyi kisbolygó.

Atkinson viszont úgy van vele, hogy a bűntény lényegtelen. Vagy inkább: anomália. A dolgok alapja ugyanis egy jó regény, amiben a szereplőknek megvannak a maguk égető problémáik – a menetrendszerű bűncselekmény csak eltéríti őket attól, hogy ezekkel foglalkozzanak. Nem azért vannak, hogy nyomozzanak, ez csak afféle nyűg, amit mihamarabb le akarnak rendezni, hogy helyreállhasson a normál ügymenet.

Erre kiváló példa az egyik központi karakter, Louise. Őt előbb ismerjük meg úgy, mint egy anyát, aki egyedül neveli problémás kamasz fiát. A vele kapcsolatos félelmei foglalják le gondolatait – hogy ismeri-e egyáltalán Archie-t, jó anya volt-e, és meg tudja-e védeni azoktól a veszélyektől, amelyekbe a srác látszólag tévedhetetlen biztonsággal kormányozza bele magát. És csak miután mindezt megtudtuk róla, derül ki, hogy Louise nyomozó, akinek hamarosan egy gyilkossági ügyet kell menedzselnie.

Nem véletlen a sorrend, hisz Louise-nak a rendőri munka legfeljebb másodlagos identitás, a hierarchia a családhoz való viszonnyal kezdődik. Ez a hozzáállás uralja az egész regényt. Hogy előbb teremtődjenek meg a szereplők, lakják be a nekik szánt teret, küzdjenek meg az olvasó érdeklődéséért – és miután ezzel megvagyunk, jóval a századik oldal után, nos, az olvasó csak akkor kaphatja meg a jutifalit egy szaftos holttetem képében.

Hogy addig mi történik? Azért elég sok minden. Ami természetes, hiszen Edinburghban vagyunk, mégpedig a híres városi fesztivál idején, ami jelentős tömegben vonzza magához a turistákat Nagy-Britannia (sőt az európai kontinens) összes szegletéből. Az utcák tele vannak látogatókkal és helyi lakosokkal, akik épp posztmodern összművészeti performanszokra igyekeznek – közülük fog kikerülni a regény szereplőgárdája.

A cselekmény kiindulópontja egy koccanásos baleset, ami feldühít egy rossz arcú gorillát, valamint egy rottweilert. Aztán előkerül egy baseballütő is, mindez pedig esztelen cselekedetre késztet egy introvertált krimiírót. Ennek az eseménynek a résztvevői, valamint egyes szemtanúi aztán mennek tovább a maguk útján, de közben a történet láthatatlan pókfonalai észrevétlenül összekötik őket.

Atkinson pazarul kezeli a látszólag párhuzamos szálakat. Itt van Jackson Brodie, az egykori nyomozó, Martin, a krimiíró, Gloria, a helyi simlis üzletember unatkozó felesége, Louise és Archie, és még sokan mások. Mindannyian elvannak magukban: Brodie megpróbálja kezelni nehezen kezelhető barátnőjét, Martin saját vélt középszerűségével birkózik, Gloria olyan dolgokat tud meg a férjéről, amelyeket tán jobb volna nem tudni, Louise pedig... hát róla már szóltunk.

Mindannyiukról elmondható, hogy megvan a maguk baja, és úgy kell nekik holmi gyilkosság, mint hátukra a púp. De Atkinson nem kéri ki a véleményüket: Brodie-t összehozza egy vízi hullával (amihez nyilván Louise-nak is lesz egy-két szava), Martint megajándékozza egy titokzatos üldözővel, Gloriát pedig egy orosz leányzóval, aki szintén nem tűnik kispályásnak. Mindannyian mennek előre a saját történetszálukon, vagy inkább sodródnak rajta, miközben egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy egyikük sem sziget, és ügyeik csak látszólag futnak külön pályán – valójában nagyon is egyfelé gravitálnak.

Az olvasót meg eszi a frusztráció, mert ő pontosan látja, hogy külön-külön valamennyien birtokában vannak bizonyos információdarabkáknak, amit elég lenne összerakni, és minden többé-kevésbé megoldódna. Csak hát nem tudják összerakni, mert jobbára nem is tudnak egymásról, ha meg tudnak, hát eszükbe sem jut, hogy lehetnének közös problémáik.

Amúgy ha a klasszikus krimik törvénykönyvét nézzük, akkor ez bizony egy szabályszegés. Hogy az olvasó jóval többet tud, mint a nyomozók, akik legjobb esetben is csak a töredékét látják annak, amit mi. De Atkinson nem is akar szabályos krimit írni. Ő egy jó regényt akar letenni az asztalra, ami kicsit meg van bolondítva némi krimijelleggel. Pontosan tudja, hogy egy jó regény akkor is működik, ha rossz krimi – ellenben a legjobb krimi sem működik, ha a regény rossz.

A jó regény egyik útja pedig az, hogy kiváló szereplőket írunk, és azok megcsinálják maguknak a jó regényt. Atkinson pedig nagyon ért a szereplőkhöz. Itt van például Jackson Brodie, az exrendőr és exkatonatiszt, aki némiképp hasonlatos a skandináv pályatársak egyes nyomozóihoz – enyhén antiszociális, humora fanyar, erkölcsi iránytűje viszont hibátlanul szuperál. Vagy Martin a permanens önértékelési zavaraival, aki folyton arról ábrándozik, hogy kitör a puha lektűrök világából, és megírja azt a nagyszabású könyvet, amit szerintem Atkinson írt meg helyette. Martin speciel egy rakás szerencsétlenség, nagyjából pont az ellentéte Brodie-nak, aki már-már abnormálisan megingathatatlan pacák – de mindketten abszolút szerethetőek, még ha ehhez a szeretethez különböző utakon is jut el az olvasó.

Ám a szerző nem ragad le a főbb karakterek kidolgozásánál – még azok a statiszták is oda vannak téve, akik maximum másfél oldalt vendégszerepelnek a kötetben. És hát ugye a kémia, ami Atkinsonnak szintén erőssége. Hogy a figurák nem csak önmagukban állnak, hanem interakcióba is lépnek egymással, és ilyenkor remekül működő kapcsolatokat hoznak létre. Szikrázó párbeszédek, hihető viszonyrendszerek alakulnak ki, némiképp Richard Osman készségeit megidézve – az ilyesmi mindig megdobja a próza élvezeti értékét.

Olyan szöveg ez, ami eteti magát. Aminek következtében engem egyáltalán nem zavar, hogy a bűncselekmény felgöngyölítése során az embernek aligha támadnak heuréka pillanatai. Mert nem abban rejlik a titok, hogy elámulunk a gyilkos személyén és a ravasz húzásokon, amelyekkel a nyomozó eljut a leleplezésig. Hanem hogy elámulunk egy műgonddal előkészített jeleneten, amely teljesen megfordít mindent, amit két szereplő kapcsolatáról gondoltunk. Tök mindegy, hogy ennek a fordulatnak semmi köze nincs a bűncselekményhez – a lényeg, hogy üt. Nem mint krimi, hanem mint irodalom. De az ütés: az ütés.