Az megvan, amikor Júdás Chuck Norris-viccet mesél?

Nincs is szerencsésebb pillanat, mint amikor az író „talál” egy kéziratot. Schein Gáborral pedig pont ez történt – hozzájutott G. S. Egy kutya evangéliuma című művéhez. Hogy G. S. is „találta” a kéziratot, abba már bele se menjünk, mert azt már megfontolni sem vagyok hajlandó, az már csak a keret keretezése, egyfajta irodalmi poén, kezeljük is így. A lényeg: hogy van egy blaszfém ötödik evangélium, amit a hánytatott életű barát, G. S. írt (vagy maradjunk a fedősztorinál: talált), majd búcsúajándékként eljuttatta Schein Gábornak, hogy kezdjen vele valamit. És kezd is – közreadja, mégpedig a nívós Magvető Kiadónál, alapos kommentárokkal ellátva. Mert ugye mit ér a talált kézirat kommentárok nélkül.

Először nézzük a fenn említett szöveget, a kötet magját. Ami pont az, aminek állítja magát: evangélium, amit egy kutya írt. A kutyát Jácintnak hívják, és „tejeskávészínű, rövid szőrű korcs”. Ő fut össze a „Hosszú Karúval”, vagyis Jézussal személyesen, és az ebekre jellemző ragaszkodással kíséri végig az újszövetségi helyszíneken. Mindez ad egy alulnézeti perspektívát a bibliai történetnek, és egyben egy egész halom olvasatot is felkínál – talán túl sokat is. Jácint ugyanis hol egyfajta naiv, profán nézőpontot képvisel, mintha a laikus hívők szimbóluma akarna lenni, máskor viszont megjegyzései megdöbbentő teológiai érettségről tanúskodnak, ami miatt kénytelenek vagyunk átértelmezni a szerepét. Nyilván úgy alapból van egy szentségtörés-szaga annak, hogy egy kutya (aki végtére is alantas, lélek nélküli lény, legalábbis a korabeli értelmezés szerint) krónikássá válik, ezzel pedig egy polcra kerül Mátéval, Márkkal, Lukáccsal és Jánossal, de az a helyzet, hogy ez provokációként legfeljebb száz-százötven éve működött volna.

Nagyjából ugyanez a helyzet az anakronizmusokkal is, amelyekkel G. S. (avagy Schein) alaposan megszórja a szöveget. Az, hogy Júdás Chuck Norris-viccet mesél, humorforrásnak elmegy, de ha mondjuk Gore Vidal Élő adás a Golgotáról című jobbegyenese mellé tesszük ezeket a passzusokat, rá kell jönnünk, se megbotránkozni, se meglepődni nem igazán tudunk. Marad a puszta felismerés, hogy egy kutya perspektívája azért mégiscsak más, mint amit megszoktunk. Nem döbbenetes, nem felháborító – csak más. Ami nyilván szintén nem kevés: előhív bizonyos új szempontokat, és gazdagítja a teljes képet.

Ami fontos, a lábjegyzetben rejtőzik

De valahol ez lényegtelen. Mert ha mindez a regény magja is, egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy háttérbe szorul a lábjegyzetek kezelhetetlen tömege mögött. No most a lábjegyzet eleve különös jószág. Kezdjük azzal, hogy ha adott egy lírába hajló szöveg, akkor annak óhatatlanul van sodrása, belső ritmusa, ami a mű elidegeníthetetlen eleme, ennek megélése nélkül nehezen lehet megítélni az egész milyenségét. De mi van akkor, ha a szerző szándékosan szanaszét lábjegyzeteli az egészet? Ráadásul ezek a lábjegyzetek gyakran átnyúlnak a következő oldalra, és összességében a teljes szövegtest jó kétharmadát elfoglalják.

A lábjegyzet eleve olyan, mint a fekvőrendőr: arra kényszerít, hogy levegyük a lábunkat a gázpedálról, és lassítsunk.

Muszáj kilépnünk a szöveg sodrásából, hogy megnézzük, egy adott passzus kapcsán mit tart fontosnak hozzáfűzni a szerző (azaz: a kommentátor). Itt jegyezném meg, az elején azt a módszert követtem, hogy ha belefutottam egy lábjegyzetjelölésbe, akkor azon melegében elolvastam mellé a lábjegyzetet is. Ám azon kaptam magam, hogy így egyáltalán nem tudok rákapcsolódni a főszöveg ritmusára, és valahogy egészségtelenül darabokra töredezik az egész. Úgyhogy stratégiát váltottam, előbb elolvastam egy fejezetet, majd utána egyben a hozzá tartozó lábjegyzeteket. Amivel meg az volt a probléma, hogy így a főszöveg és a lábjegyzet totálisan elváltak egymástól, külön univerzumban lebegtek, mintha a kapcsolat esetleges lenne közöttük.

Ami amúgy egy lehetséges olvasat. Hogy nem a főszöveg a lényeg, az csak függelék, ami bitorolja a főszöveg helyét. Ami fontos, a lábjegyzetben rejtőzik. Itt bomlik ki ugyanis G. S. és Schein (vagyis a „szerző” és a kommentátor) közös története: egy barátság hullámmozgása, a szeretet, a ragaszkodás, a csalódás, az eltávolodás képeivel. Ebben a részben félelmetes potenciál van, olyasmi csillan meg benne, ami a szöveget egészen magas szintre emelhetné. A puszta idea is gyönyörű: hogy a lábjegyzetek búvópatakján keresztül beúszik a főszöveg alá valami, ami túlnő önmagán, és uralma alá hajtja a struktúrát – egy érzékeny, őszinte és erőteljes vallomás két ember kapcsolatának átalakulásáról. És ez az elem nem pusztán ígéret, hanem ténylegesen meg is jelenik a szövegben – csak épp úgy érzem, nem tud kiteljesedni. Egyszerűen elveszik a többi lábjegyzet között.

Túl komplex, túl rétegzett, túl minden

El tudom képzelni, hogy ez tudatos, egyfajta nagyszabású maszkirovka, ahol a lényeget a szerző szándékosan takarja el nem pusztán az eredeti kézirattal, de az egyéb kommentárokkal is. Ezek a kommentárok jobbára teológiailag igyekeznek értelmezni és bővíteni Jácint evangéliumát, dohos egyházatyáktól citálnak idézeteket, a héberből fordítás problematikáját vesézgetik, hivatkoznak különböző szaktekintélyekre Tábor Bélától Kafkáig, helyenként pedig nem tesznek mást, mint egy passzushoz kapcsolódva felhívják a figyelmet arra, hogy ez a passzus komikus. Például hogy a kutya fügét eszik, az komikum. Csak hát személyes véleményem szerint a humor egyik fő ismertetőjele, hogy nem kell felhívni a figyelmet rá, mitől vicces, mert magától is látszik. Mindezt értelmezhetjük egyfajta öniróniának vagy szemérmességnek is – mintha a szerző félne a kitárulkozástól, ezért az igazi érzelmeket elrejti a tudálékosság és a mellébeszélés resztlijébe. Ami védhető, csak hát az embernek azért mégis eszébe jut, hogy ha ilyen finom a rántott hús, akkor miért rejtik el a főtt krumpli alá.

Vannak regények, amiket az ember szétesőnek, kaotikusnak érez, de aztán eljut egy pontra, ahonnan meglátja a káosz mögött megbúvó rendet, és egy csapásra minden értelmet nyer. Nem ez az első Schein-könyv, ahol én ezt a pontot nem találtam meg. Csak mentem előre, néha kifejezetten azt volt a benyomásom, hogy meredek emelkedőn kaptatok, de a beígért kilátást valahogy elmulasztottam. Pedig érzem, hogy ebben a könyvben ott van valami brutális lehetőség, egy koncepció, ami még így, sikerületlenül is lenyűgöz. Csak mintha túl sok akarna lenni. Túl komplex, túl rétegzett, túl… túl minden. És nekem valahogy így lesz kevesebb.

Schein Gábor: Egy kutya evangéliuma
Magvető, 2026, 7499 Ft