„A ‘89-es rendszerváltást nem mi harcoltuk ki, ezt viszont mi” – erős idézetek Garaczi László interjújából

„Van egy egymillió karakteres fájlom, ami egy regény. Azt azért még be szeretném fejezni, de borzasztó nagy munka lesz” – mondta a július 17-én hetvenedik születésnapját ünneplő Garaczi László a Buksó legújabb epizódjában. Kis túlzással hatvan éve van a pályán, hiszen először tízéves kora körül próbálkozott írással, akkor egy Karl May ihlette indiános könyvön dolgozott, de saját bevallása szerint óriási kudarcba fulladt a könyvkísérlet, hiszen már a harmadik oldalon vázolta a történet kulcsjelenetét.

A szerző életműve persze a kezdeti szárnypróbálgatások nélkül is kivételesen színes és termékeny. A „Garaczi-összesben” a novellák, versek és kísérleti prózai művek mellett egy regénysorozat, sőt egy négykezes kisregény is megtalálható. Ez utóbbi, a Nagy Ildikó Noémivel közösen jegyzett Hullámzó horizont egyszerre szerelmi történet, migrációs sztori és a rendszerváltás utáni Magyarország krónikája. Nyáry Krisztián a Buksóban emellett az Egy lemur vallomásai című önéletrajzi regényfolyam újra megjelent harmadik részéről is kérdezi a szerzőt. Az Arc és hátraarc a sorozat harmadik darabja, és a sorkatonaság dermesztő világát idézi fel. Egy olyan intézményét, amely több férfigeneráció közös élménye volt, mégis ritkán született róla ennyire személyes, pontos és közben kifejezetten ironikus könyv. A beszélgetésből az is kiderül, hogyan lép különös kölcsönhatásba Garaczi László kötete Ottlik Géza megkerülhetetlen klasszikusával, az Iskola a határonnal.

A katonaságban eljutottam a mélypontra

„Az Iskola a határon nagyon fontos volt, miközben írtam ezt a könyvet, többször is elolvastam és végiggondoltam, hogy […] átesnek ezen a rettenetes időszakon ezek a fiatalemberek, és utána túlélik: kikerülve a katonaságtól tulajdonképpen állandó szabadságon vannak, vagy eltávozáson, és moziznak, tehát a világ dolgait kívülről szemlélik kicsit, [...] ugyanakkor a barátságok nagyon erősek megmaradtak. [...] Én viszont ezt nem érzékeltem, akárhogy gondolkodtam. Ott ugyan lett két jó barátom, [...] ők ketten mentettek meg, és remélem, hogy én is segítettem őket, de utána bár egy főiskolára jártunk, ez így megszűnt. Olyan volt, mintha mindenki kicsit szégyenkezett volna, hogy át kellett ezt élnie, vagy hogy látta a másikat sírni, könyörögni. Én egyáltalán nem éreztem azt, ami az Ottlik tapasztalata volt, hogy utána ezek a barátságok megmaradnak, és ezek ilyen tőkesúlyát képezik az életnek, illetve ezekre bármikor számíthatsz. Nyilván bármikor számíthattam ezekre az emberekre, megtarthattuk volna ezt a kapcsolatot, de eltávolodtunk egymástól.”

A katonaság okozta traumákat Garaczi végül részben az írásnak köszönhetően tudta feldolgozni: „A katonaság után nem nagyon beszéltem senkivel arról, ami ott történt, viszont állandóan álmodtam róla, és ráadásul ugyanazt a jelenetet. Ugyanazt álmodtam meg harminc éven keresztül heti rendszerességgel. [...] Az álom borzasztó baljós volt. Az volt, hogy valami nagy baj van, miközben nem volt. Akkor amikor ezt a könyvet megírtam, és megjelent, megszűntek ezek az álmok, tehát egy ilyen terapikus funkciója volt az írásnak.” A katonaság alapélményétől, a rettegéstől a könyvírás szabadította meg az írót.

Garaczi szülei maguk is katonatisztek voltak, az író gyermekkorát mégis szabadság és családi harmónia jellemezte. Kamaszkorában azonban megromlott korábbi jó kapcsolata a szüleivel, élt tudatmódosító szerekkel, és több depressziós periódusa is volt. „Frusztrált kiskamasz voltam, és aztán frusztrált nagykamasz voltam […] állandóan rosszul éreztem magam, és az egy állandó kérdés volt, hogy én miért létezem. [...] Akkorra teljesen világos volt számomra, hogy a szüleim egy óriási hazugságban élnek, hogy egy diktatúra Magyarország, hogy ez egy katasztrófa, hogy nem lehet elutazni, hogy nem lehet vállalkozni, hogy hülyeségeket kell hallgatni a tévében, hogy nincs sajtószabadság. Ezzel én tisztában voltam, miközben a szüleim párttagok voltak, és a telefonban nem lehetett bármit mondani. Ez egy olyan intellektuális konfliktust is okozott az érzelmiek mellé, hogy én tulajdonképpen a gimnáziumi éveket, lehet, azért sem tudom megírni, és ezért hiányzik is a Lemur-sorozatból, mert azt én olyan totális negativitásban éltem és önemésztésben, hogy tényleg egy-két barát mentett akkoriban meg. [...] A katonaságban eljutottam a mélypontra, és még a főiskolán is azt éreztem, hogy nem megy.”

Sok energiánk elment arra, hogy mit szabad, és mit nem szabad

Garaczi László életében egy totális véletlennek köszönhetően jelent meg az irodalom: „Huszonöt éves koromban véletlenül bekeveredtem a bölcsészkaron a Jelenlét folyóirat szerkesztőségi ülésére. Én nem is oda indultam, csak egy lány mondta, hogy kísérjem el. Én a Felszab téren így lófráltam, kvázi félpunkként. És akkor ott ült Kukorelly Endre, Földényi László, Márton László, Petőcz András, és még sorolhatnám, akik nagyon nagy szeretettel fogadtak. Volt is nálam néhány vers, nem is vers, ilyen kis szövegecskék. […] Fel is olvastam egy-két ilyen szövegemet, nevettek rajta, meg utána odajött a Bandi, és mondta, hogy jó, de ezt gépeld le. [...] És akkor lassan elindult egy olyan folyamat, hogy elhittem, hogy van kiút. Tulajdonképpen az irodalom mentett meg ebből a bizonyos tízéves depressziós időszakból.”

Üdítő játék a szerző számára, hogy akár egy történeten belül is keverheti a humort a keserűséggel. Az Arc és hátraarcban, de más köteteiben is szívesen élt ezzel az eszközzel. „A korábbi könyveimnél is voltak már, akik boncolgatták, hogy egyszerre használok tragikus és komikus eszközöket, és [...] a normális olvasó néha ettől elbizonytalanodik, és úgy érzi, hogy nem talál fogódzót, úgy érzi, hogy ezek kioltják egymást. Én ezekben a bizonyos depressziós időszakokban is, amire emlékszem, nagyon sokat nevettem. Nálam ez a kettő nem oltja ki egymást. [...] A nagyon mély depresszió és akár a kicsit felszínesnek tűnő, groteszk humor ez így egyszerre tud lenni.”

Az idén 41 éve alapított Örley-kör – amely korának ikonikus, bátran politizáló irodalmi társulása volt – meghatározó szerepet játszott Garaczi László életében. „Emlékszem az Örley-kör alakuló ülésén felállt a végén Mándy Iván, és azt mondta, hogy igenis kell foglalkozni a politikával, és hogy nem lehet elfelejteni, ami itt történt. Ez nagyon hasonlít ahhoz, ami most van. [...] Ma ugyanezt gondolom – tehát Ruff Bálint. [...] Felemás rendszerváltás volt a 89-es. Valószínűleg azért, mert azt nem mi harcoltuk ki, ezt viszont mi harcoltuk ki. Ezért van esély rá, hogy ne hagyjuk, hogy büntetlenül végezzék azok, akik az előző másfél évtizedet itt végigcsinálták hatalmi pozícióból.”

Garaczi László igyekszik szakmailag támogatni a fiatal, feltörekvő írógenerációt, az elmúlt tizenhat évben azonban nem csak rajtuk, saját magán is érezte, hogy szellemileg fárasztja a NER működése. „Nagyon fárasztó, nagyon ijesztő volt, hogy megint ezzel kell foglalkozni. Amikor pályakezdő voltam, akkor is az volt, hogy bármit leírsz, ha azt írod le, hogy milyen a cipőfűződ, hogy tekeredik, az is valahogy Aczél Györgyről szól. Arról, hogy ő ezt engedi, nem engedi, most provokálom őt ezzel, tehát mindent átitatott a politika, és szerintem az Örley-körben ez ellen próbáltunk harcolni. [...] Az elmúlt 16 évben iszonyú sok energiánk és energiám elment arra, hogy most mit szabad, és mit nem szabad, és milyen döntéseket lehet hozni, milyen döntéseket nem szabad, és minden elkezdett egy ilyen politikai térbe szűkülni, maga a művészet is és az irodalom is, és ez nagyon ijesztő volt számomra.”

Meg kell adni a mondat méltóságát

Egy regényt társszerzővel megírni különös kihívás. A most megjelent Hullámzó horizonton Garaczi László Nagy Ildikó Noémivel közösen dolgozott. A történet két szerző közös műve, ami két földrészen játszódik, miközben egyszerre beszél a kulturális különbségekről és a rendszerváltásról. Felbukkannak benne a kor meghatározó figurái, sőt politikusai is, de nem ők a főszereplők. „A történelem zajlik a háttérben, tehát megjelennek a korabeli események, de nem ez a fő tétje a könyvnek, hanem az, hogy Villő (a főhős – a szerk.) hogy találja meg a helyét ebben az új közegben. Illetve hogy mi ez a bizonyos ilyen kettős, mixelt identitás, hogy lehet ezzel együtt élni, mikor válik magyarrá valaki, aki félig angolszász.”

A két szerző közös munkájában fontos döntés volt, milyen legyen a regény nyelvezete. „Az egy alapvetés volt, hogy egy egyszerűbb nyelven fog ez szólni. [...] Nekem nem okozott nehézséget. Nagyon szeretem a minimalista irodalmat, az amerikaiakat, Mándyt. [...] Meg kell adni a mondat méltóságát, ez a mondat elhangzott sokszor. [...] tehát hogy valaminek történnie kell, ha nem is egy mondatban, de két mondat között. Felmerült, hogy húzzunk ki egy mondatot, ott legyen egy titok, a csendek.” Garaczi röviden foglalja össze, lesz-e folytatás: „Nekem emlékezetes volt, de ő azt mondta, hogy soha többé.”

A mondatokhoz való viszonyban van egy lenyugodás

Életműve egészét illetően Garaczi nem lát jelentős változásokat: „Szoktam azt figyelni, hogy mennyire más az, amit mostanában csinálok, ahhoz képest, amit mondjuk negyven évvel ezelőtt csináltam, és pici elmozdulásokat érzek, de azt gondolom, hogy olyan nagyon nem klasszicizálódtam, nem puhultam fel, és nyilvánvalóan nem is próbálok öregkori Őszikéket vagy nagy műveket írni. Én mindig egy projektre koncentrálok, egy adott könyvre vagy egy lehetőségre, és azt próbálom megírni. És azt látom, hogy vannak olyan könyvek amelyek kicsit olvasóbarátabbak, és vannak, amik kevésbé.”

Négy évvel ezelőtt megjelent, a Covid-élményét feldolgozó Weszteg című kötetéről például azt gondolja, hogy kifejezetten provokatív lett, a Hullámzó horizont viszont nyugodtabb hangvételű és talán könnyebben befogadható. „A mondatokhoz való viszonyban van egy lenyugodás. [...] Kezdő koromban a nyolcvanas-kilencvenes években nagyon érdekelt, hogy már a mondat önmagában hatásos legyen, hogy az hasson, hogy azon nevessenek, hogy az titokzatos legyen, hogy az provokatív legyen, hogy azt lehessen idézni esetleg, és ez ma már nem annyira érdekel. Jobban érdekel a mondatok egymáshoz való viszonya.”

A teljes interjút itt lehet megnézni, meghallgatni: