Nincs nehezebb, mint jól megrajzolni valakit, aki csak keresi a körvonalait

A regények lehetnek folyók és tavak. Ha olyanok, mint a folyó, akkor a történet kulcsfontosságú, az sodorja magával az olvasót. Ha viszont tóhoz hasonlatosak, a történetnek másodlagos szerepe van, a lényeg, hogy mit rejt el a tükörsima felszín. Mert – érdekes – a víziszörnyek is jobbára állóvizekben fordulnak elő, a Loch Ness-i rém se a Temzében vert tanyát, hanem egy tóban, következésképp amíg a folyó arra csábít, hogy végigsuhanjunk rajta egy kenun, addig a tavakba lemerülni szokás, hogy titkait kutassuk. Csak nehogy lenn marasztaljon a tapadós iszap.

A dél-afrikai Deborah Levy könyve egyértelműen az utóbbi csoportba tartozik. Elbeszélője Elsa, a zongoraművésznő, aki egy előadásán belesült Rachmaninov egyik darabjába, és azóta elveszítette a lába alól a talajt. Ha jól emlékszem, Rachmaninovnak a Ragyogj! című filmben is komoly szerepe volt a főszereplő megbillenésében. Megjegyzem, egy 1986-os tanulmány szerint a zeneszerző alighanem Marfan-szindrómában szenvedett, ami egy genetikai rendellenesség, és laza ízületekkel kapcsolódó, extrém hosszú ujjakkal jár. Persze mindent azért nem lehet nyolcvan éve elhunyt oroszokra fogni: Rachmaninov nem a talajvesztés oka, hanem a tünete. És hát az okok – ezeket kell megkeresni a regény felszíne alatt.

Ha csak azt nézzük, térben milyen utat jár be az elbeszélő, az a tévképzet alakulhat ki bennünk, hogy ez igenis egy pörgős szöveg. Athén, London, Párizs, Szardínia, csupa dekoratív helyszín, ahová a turisták azért mennek, hogy az összes Facebook-ismerősük irigyelje őket, és esetleg még jól is érezzék magukat. Ám ezek a színpadok csak azért vannak, hogy kontrasztot teremtsenek Elsa belső ürességével.

Elsa ugyanis „indokokat keres az életre”. Ami nem a halálvágy, mert a halálvágy mégiscsak valamiféle vágyat, akaratot feltételezne, hanem maga a végletes tanácstalanság abban a tekintetben, hogy kik is vagyunk mi, és minek vagyunk egyáltalán ezen a bolygón. Következésképp bárhol is van Elsa, az csak üres héj körülötte, nem tölti fel és nem érinti meg, sem a görög ég augusztusi kékje, sem Párizs zsivaja.

Ez a fajta lebegés uralja a szöveget – ez a nem annyira sötét, inkább pasztellszínűre rajzolt lágy bizonytalanságérzet. Elsa ide-oda vetődik, mintegy véletlenül, tanítványokkal bíbelődik, hajókirándul, barátok egymás közti válságait próbálja értelmezni, emberekkel ismerkedik meg, miközben egy romantikus viszony lehetősége is felsejlik. Tétova kísérleteket tesz arra, hogy megtalálja az „indokot az életre”. De közben meg végig azt érzem, hogy homokra akar házat építeni – úgy akar valamiféle valóságot összeeszkábálni magának, hogy hiányoznak az alapok egy stabil személyiséghez.

Itt lép be a képbe a könyvben Arthur, a nevelőapa és mellesleg zseniális zongoraművész. Ő volt az, aki tulajdonképpen megcsinálta Elsát, magához vette, és a maga mintájára létrehozott belőle egy másik zseniális zongoraművészt. Alighanem abból indult ki, hogy zongoraművésznek lenni önmagában is identitás: ha az ember zongoraművész, pontosan tudja, ki is ő, és nincs szüksége egyébre.

Csak hát az van, hogy Arthur átadhatta a szakmai tudását, például a képességet, hogy elképesztően nehéz Rachmaninov-darabokat játsszon el az ember más emberekkel teli előadótermekben. De ez csak addig a pontig ad stabilitást, amíg Elsa ebben az előadóteremben nem kezd „kimerészkedni a saját szomorúságába”, azaz Rachmaninov kellős közepén elkezdi inkább a saját kompozícióját játszani.

Ez Elsa forradalma, ebben a pillanatban minden összedől, és nyilvánvalóvá válik, hogy Elsa zongoraművészi identitása csak törékeny konstrukció, és alatta riasztó űr van, egy anya hiánya, egy individuum morzsaléka. Kérdések, amelyekre csak Arthur tud válaszolni, aki épp Szardínián próbálja kifacsarni az utolsó cseppet is az élet alkonyából. A képlet látszólag egyszerű: akinek kérdései vannak, menjen el ahhoz, akinél a válaszok vannak. De ha a dolgok így mennének, ez a kötet már azelőtt befejeződne, mielőtt elkezdődött volna. Mert az Elsa és Arthur közti mester és tanítvány kapocs felettébb rétegzett, van benne hála, van benne szégyen, némi neheztelés, és talán van benne félelem is attól, ami a kapott válaszokból következne.

És akkor még nem is beszéltünk a doppelgängerről, pedig talán a könyv legkülönösebb eleme. Aki már a könyv első mondatában felbukkan, hogy elcsaklizzon két játék lovat egy athéni piacon az elbeszélő orra elől. Ez a rejtélyes személy aztán a regény számos pontján fel-feltűnik, látszólag követi őt Görögországtól Angliáig, és úgy képződik le Elsa tudatában, mint saját tükörképe és egyben nemezise. Hogy ez simán a fantázia felhabzása-e, vagy egyenesen az elbeszélő meghasadt tudatának jele, azt az olvasó meg eldöntheti magának.

Mindez a valóságérzékelések elcsúszásához vezet: ha az elbeszélő tisztánlátását egy ponton megkérdőjelezzük, akkor óhatatlanul a teljes elbeszélés kap gellert. Ez pedig nem várt feszültséggel tölti meg a kényelmesen hullámzó melankóliát. A doppelgänger léte pedig mellesleg ad egy gerincet a széttartó szövegnek, ami enélkül talán szétfoszlana az elbeszélői tehetetlenségben.

Összességében Levy könyvében az a pláne, hogy egyszerre tud légies és súlyos lenni. Ami bizonyos szempontból nyelvi kérdés, finoman szőtt mondatokat kíván, meg rafinált eszközhasználatot – itt van például már rögtön az eredeti cím (August Blue), ami angolul kettős jelentéssel bír, ami a magyarítás során óhatatlanul csorbul. Ha ez nem lenne, a szöveg feloldódna saját felületességében – hisz nincs nehezebb, mint jól megrajzolni valakit, aki csak keresi a körvonalait.

Deborah Levy: Augusztusi kék
Fordította: Mesterházi Mónika
Magvető, 2026, 5999 Ft