Búcsú, ami nem pont, hanem felkiáltójel egy izgalmas pályafutás végén

Ha már a regény „nagyoperett”-ként hivatkozik magára, gondoltam, megnézem a Wikipédián, mi is az az operett. „Könnyed dallamvilággal átszőtt (szerelmi) történet, sok humorral fűszerezve. Témája vígjátéki, vidám, komikus, gúnyos elemeket egyaránt tartalmazhat.” Satöbbi. Végtére is stimmel – van itt szerelem, humor, gúnyos elemek, no és persze dallamok. Van továbbá erotikum és legyezőszerűen szétfröccsenő vér, ami ugyan nem a műfaj integráns része, de ezek szerint belefér. Fun fact: az operett szó szerinti jelentése „kis opera”. Amiből következik, hogy a „nagyoperett” valójában nem más, mint sima opera. Na, ezen el lehet tépelődni.

Különben lehet úgy nézni, hogy Fehér Béla komplett életműve nagyívű kísérlet a káosz megszelídítésére. Az átlag Fehér-könyv ugyanis úgy néz ki, a szerző fog egy történelmi hátteret, és telepakolja olyan szereplőkkel, akik alighanem Rejtő vagy Guy Richie (sőt Tarantino) szellemében fogantak. Mivel ezek a szereplők jellemükből fakadóan a káosz emberei, tőrőlmetszett anarchisták, szent feladatuknak tekintik, hogy a feszes cselekményív ellen dolgozzanak – nekik köszönhetően a szöveg tele lesz hajmeresztő fordulatokkal, kiszámíthatatlan vargabetűkkel és váratlanul kirobbanó explicit erőszakkal.

Mindez aztán egy eleven paradoxont visz a regénybe: hogy a karakterek egyszerre gondoskodnak a történetről és annak szétforgácsolásáról. Ez pedig termékeny katyvaszt szül, ami szinte mindig szórakoztató, ugyanakkor folyamatosan a szétesés határán táncol. No most a szétesés elkerüléséhez az szükséges, hogy az író elegendő teret hagyjon szereplőinek a garázdálkodásra, ugyanakkor pontosan érzékelje azokat a határokat, amelyeket ugyanezek a szereplők nem léphetnek át, mert annak már a mélyebb struktúra látná kárát. És az a helyzet, hogy Fehér Béla ezt a fajta kontrollt nem mindig tudta biztosítani, ezért egyes regényei (minden erényük mellett) elveszítették regény jellegüket, és egyfajta kócos szalmakazalhoz váltak hasonlatossá.

Nem kócos és nem szalmakazal

Amit a Balkán nagyoperettről mindenekelőtt tudni kell: nem kócos és nem szalmakazal. Ezt igazából egyetlen botrányosan egyszerű eszköznek tudom be – annak, hogy van benne egy autóverseny. És hát mi adhatna szilárdabb gerincet a regénynek, mint egy verseny, ami elindul egy fix pontról (Budapest), aztán meghatározott útirányon halad Konstantinápoly felé, ahová a nyolcadik napon kell megérkeznie. Lehetnek bármennyire renitensek a szereplők, ezt az ívet nem törhetik meg, csináljanak bármit, a „nyolcadik napon meg kell érkezzetek” vastörvénye korlátok közé szorítja őket, ami eredményesen mederben tartja a regényt.

Pedig hát a szereplők: renitensek. Itt van például Skrabek, aki esetében a „renitens” szó még enyhének is tetszik. Merthogy ő konkrétan a híres borotvás gyilkos, akinek a stresszkezelési módszere mások nyaki ütőerének átmetszésében merül ki. Ő a regény kezdetén Korzikán bujkál kedvesével, Katinkával, akit sikeresen megszöktetett édesapjától – tiszta Született gyilkosok. De Skrabek unja már a bujkálást, legszívesebben újra visszatérne a nagyvilágba, hogy nemes foglalkozását, a bérgyilkolást űzhesse. Kapóra jön neki a találkozás a rejtélyes Lorenzo von Hadházival, aki egyszerre török és magyar, a felszínen gyáros és szállodaigazgató, de valójában a veszedelmes ifjútörök mozgalom agya, és ebben a minőségében a nagypolitika szakavatott szarkavarója. Az ő felkérésére neveznek a Balkánt átszelő automobil-versenyre, amely verseny persze csak fedősztori, aminek örvén a nagyhatalmak megpróbálják irányításuk alá vonni a forrongó régiót. Szerepet kapnak még: Böske és Olga, Hadházi két femme fatale-ja, Gulácsy Étien, Katinka bús apja, Facsek, a migrén gyötörte nyomozó (és Társa), Ugolin, a bosszú angyala, valamint a komplett magyar automobil-szövetség. És még sokan mások.

Csupa túlmozgásos figura – de ha ők nem lennének, pusztán a helyszín és a történelmi idő garantálná a kalandokat: 1912, forrongó Balkán, ahol görögök és törökök, bolgárok és románok, szerbek és bosnyákok gyűrik egymást. Mi tudjuk, amit a szereplők legjobb esetben is csak sejtenek: hogy ez a gyürkőzés hamarosan helyi háborúkban csúcsosodik ki, majd kisvártatva világháborúvá rúgja ki magát.

Akárhogy is, az olvasó többlettudása pluszréteget ad a szöveghez – miközben figyelemmel kísérjük a karakterek száguldozásait, tisztában vagyunk a fellegként föléjük tornyosuló fenyegető végzettel, és ez kellemesen megborsozza a műélvezetet. Fehér remekül szövi a történet mögé a nagyhatalmak machinációit, a különböző nemzetiségű hazafiakat, akik hol idealisták, hogy egyszerűen banditák, de mindkét minőségükben halálosak, és ezzel olyan történelmi színpadot teremt, ami mindenképpen hasznára van a kötetnek.

Klasszikus kalandregény à la Dumas

És van még egy további réteg is – hogy ez a regény voltaképpen az elbaltázott technikai forradalom himnusza. Nemcsak lelkes automobilistákkal van ugyanis tele, hanem hemzsegnek benne a fanatikus aviátorok is. Mindannyian hisznek abban, hogy a gépek (legyenek bár négykerekűek vagy szárnyas miskulanciák) jobbá teszik a jövőt. Úgy tekintenek magukra, mint pionírokra, akiknek feladata a járatlan utak feltörése. Magasabbra szállni, mint mások, vagy embertelen utakon repeszteni, amíg el nem vásik a pneumatika, ez az ő dolguk. És biztosak benne, hogy az utókor hálásan gondol majd vissza rájuk – a hősökre, akik először repülték át a Földközi-tengert, vagy először győzték le egy 16 lóerős masinával a Sipka-szorost.

Ugyanolyan magabiztosan hisznek saját igazságukban, mint ahogy a balkáni rabló hiszi, hogy amikor rabol, akkor tulajdonképpen hazafias tetteket hajt végre, és a nemzet egykor majd szobrot emel neki. Közben meg az olvasó tudja, amit tud. Hogy ezeknek az autóknak a csomagterében kézigránátok meg golyószórók lapulnak, amelyeket az eljövendő háborúkban használnak majd fel. És ezeknek a repülőknek az utódai majd bombákat szórnak az ellenségesnek címkézett városokra. Mert a technikai forradalom bizony ilyen – először a hadseregek profitálnak belőle.

Mindent összevetve Fehér írt egy könyvet, ami elemeiben merész és helyenként erős, mint a bors, de a kompozíciót tekintve egyszerű klasszikus kalandregény à la Dumas. Mondhatni, a Balkán nagyoperett ódivatú keretbe foglalt modern műalkotás. Akárhogy is: mint egész, felettébb szórakoztató, a míves ízlésű olvasó ugyanúgy elvan vele, mint az, aki igényes strandkönyvre vágyik. Néha mintha leülne az iram, ami valószínűleg annak tudható be, hogy Fehér lelkiismeretesen tartani akarta a sztori ívét, következésképpen nemcsak a parádés jeleneteket írta meg, hanem a folyamatot is, amíg egyik parádés jelenetből a másikig eljutnak a szereplők. Elég fegyelmezett volt tehát ahhoz, hogy időnként egy picit vontatott legyen.

Fehér az utóbbi évtizedben nem egy könyve után elmondta, hogy nem ír már több regényt. Szerencsére nem állta a szavát, így aztán megszülethetett (más kötetek mellett) ez a próza is. Ami – tragédia – biztosan az utolsó a Fehér Béla-regények sorában. Olyan búcsú ez, ami nem nélkülözi a monumentalitást – nem pont, felkiáltójel egy izgalmas pályafutás végén.

Fehér Béla: Balkán nagyoperett
Magvető, 2026, 8999 Ft