A jó novella ott kezdődik, ahol véget ér

Szilasi Lászlónak volt egy karcos interjúja, azóta is többször eszembe jut. Abban elhangzik, hogy az irodalom nem jó semmire. Nem lehet praktikusan alkalmazni, az egész csak nyelvhasználat. És hát mondjuk tényleg, praktikum tekintetében kevés szöveg veszi fel a versenyt egy IKEA-szekrény összeszerelési útmutatójával vagy a SAS túlélési kézikönyvvel. (Bár tegyük hozzá, egyes kötetekkel kiválóan lehet szöget beverni, illetve billegő széket stabilizálni.) Szokták ugyan mondani, hogy az irodalom gyógyít, de ezzel együtt kevés körzeti orvost láttam, aki Bulgakovot írt volna fel nyombélfekélyre.

Szilasi az említett interjúban ráadásul konkrétan Darvasit is megtalálja, pontosabban a Neandervölgyieket, ami őt idegesíti, mert, idézem: „Fasznak kell nagynak lenni.” És hát valóban, a nagyság valahol frusztráló. Jön egy 1800 oldalas könyv, állítólag még jó is, sőt zseniális, olvassuk el mindenképpen. De mikor? 1800 oldal, könyörgök! Kinek van ideje ennyit elolvasni? Mintha csak azért lennének a Nagy Írók, hogy az embert nyomasszák, lépten-nyomon emlékeztessék arra, mennyi mindent nem olvasott még el. Hány oldal vár még rá, csupa remekbe szabott mondatokból szőtt szöveg, és ha egyet is kihagy, azzal voltaképpen az irodalmat magát csúfolja meg. És hát azt se feledjük, ebből az 1800 oldalból várhatóan egy se lesz, ami segítene összeszerelni az IKEA-szekrényünket, megvédene bennünket a csörgőkígyóktól, vagy meggyógyítaná a nyombelünket.

Szeretek arra gondolni, hogy ez a kötet ezzel a fatalizmussal száll vitába. Már pusztán azzal is, hogy novellák vannak benne.

Mert akit zavar a nagyság, az a rövidprózában otthonra lel. A rövidpróza udvarias műfaj, nem rabolja az időd, öt-tíz percre kéri a figyelmedet, aztán elbocsát, menjél dolgodra. Ráadásul ez a kötet nem pusztán novellák gyűjteménye, hanem önmeghatározása szerint a „novella világtörténete”. És hogy ez mit jelent? A fene tudja. Talán semmit. És kicsit mindent.

Mint az Erős Pistá-s csokoládé

Ami rögtön látszik: ezek az elbeszélések szédítő távolságokat járnak meg időben és térben egyaránt: az őskortól napjainkig, Kínától Dél-Amerikáig bejárják az egész univerzumot. Némelyikben felismerjük Boccacciót, másikból mintha Maupassant, Csehov vagy Carver köszönne vissza, ilyen értelemben pedig csábító konklúzió, hogy ez a kötet a novellairodalom nagyjainak megidézése, egyfajta tiszteletadás feléjük. De igazából ezek a nagyok csak bevillannak, Darvasinak esze ágában sincs az eszköztárukat is átvenni – minek is tenné, amikor megvan neki a sajátja. Következésképp nem írói ujjgyakorlatok ezek, amelyek megkísérlik lemodellezni, hogyan dolgoztak a kollégák. Ha fel is ismerjük mondjuk a Koriander című szöveg sorai közt Márquezt és a latin-amerikai próza aranykorát, ez csak erős sejtés marad, mert Darvasi erős és összetéveszthetetlen írói víziója maga alá gyűri az előképet.

Ez a vízió pedig szokás szerint az összetéveszthetetlen nyelvhasználaton alapul. Azt már megtanulhattuk, hogy Darvasi igazi nyelvmágus, aki számos teljesen elütő regiszteren képes megszólalni. Az Isten. Haza. Család. elbeszéléskötetben például a kristályosra csiszolt Tar Sándor-i tömörség volt az uralkodó hang, a Szív Ernő nevével fémjelzett tárcák sajátja a sanzonszerű könnyedség és közvetlenség, a regényekre pedig jobbára egyfajta dzsungelszerű, fülledt gazdagság jellemző, amit egyesek jobb híján mágikus realizmusnak neveznek. Holott megérdemelne valami másik címkét, ami jobban jelzi, hogy ez a stílus kizárólag Darvasié, és senki másé.

Ha választani kell, akkor ez a kötet nyelvileg leginkább az utóbbi felé közelít. Ott van benne a bizonyosság, hogy a nyelv nem pusztán eszköz, hanem organikus lény, maga is önálló és öntörvényű létező, ami a szereplőkkel és a cselekménnyel közösen alkotja meg a próza bioszféráját.

Leegyszerűsítve: Darvasi a magyar nyelv szakítószilárdságát teszteli.

Ez már a jelzők és hasonlatok használatából is kitűnik. Az a cél, gondolom, hogy az így kialakult kép ne csak a vizualizációban segítse az olvasót, hanem nyisson egy új érzelmi és gondolati teret, olyan hatást váltva ki, amire az olvasó nem is számított. Itt van példának a kedvencem a Neandervölgyiekből: szerelmes, mint a napon hagyott vaj. Ami nem feltétlenül segít elképzelni, milyen is a szerelmesnek levés, sokkal inkább meghőköltet, mert olyan jelentéstartalommal bővíti a „szerelem” szavunkat, amelyet eddig még aligha futtattunk végig magunkban.

A mondatok és bekezdések szintjén pedig ez az eljárás még komplexebb alakzatokat hoz létre. A Darvasi-szöveg ugyanis olyan, mint a hullámvasút, vagy még inkább: mint az Erős Pistá-s csokoládé. Egyszerre édes és csípős, akár egy mondaton belül is képes a szentből a profánba, a magasztosból a trágárba, a szépből a rútba átváltani, aztán vissza. Mindezt úgy, hogy a szerkezet egyáltalán nem tűnik csináltnak, inkább mintha Darvasi megtalálta volna a mondat természetes állapotát, ami a többi író számára eddig rejtve maradt.

Kérdésekben utazó irodalom

Mindez nemcsak nyelvi-esztétikai kérdés, hanem filozófia is. Mert folyamatosan azzal szembesít, hogyan láttuk eddig a dolgokat, hogyan lehetne máshogy nézni rájuk, és miképp hozhatjuk felszínre a világ rejtett jelentését. Ezzel pedig kiszélesíti a lehetséges olvasatok körét, egyszerűbben mondva: gondolkodtat. Ebben a kötetben is azt látjuk, hogy a szereplők (és persze: az író) folyamatosan reflektálnak a dolgokra, és a dolgok közül is elsősorban az irodalom mibenlétére. Alig akad elbeszélés, amiben hol nyíltan, hol leplezetten ne kerülnének szóba valamilyen szinten az elbeszélés úgynevezett nehézségei. Maga a cím is, ez a rejtélyes „első izlandi hóregény”, ami már az előhangban játékba lép, értelmezhető egy termékeny metaforának az önmagát felszámoló irodalomról, ami azonnal elolvad, amint találkozik az olvasó elvárásaival. (Én legalábbis hajlamos vagyok így értelmezni. Más meg értelmezze máshogy. Szíve joga.) De más szövegekben is felbukkannak a legkülönfélébb lehetséges felvetések az irodalommal kapcsolatos dilemmákra. A teljesség igénye nélkül:

• „…csak az hal meg, aki kifogy a történetekből.” (Gúla)
• „– Az a kérdés, hol kezdődik a novella – suttogta Jacobsen. – Ahol véget ér – mondta a lány…” (A jeruzsálemi terepasztal)
• „A novella haldoklik”, ugyanakkor „A novella nem hal meg.” (A barcelonai előadás)

Bármelyiket olvashatjuk úgy, hogy a szöveg önmagát értelmezi, saját létével kapcsolatban tesz fel kérdéseket. Amire persze mondhatjuk Szilasi Lászlóval: ugyan ebben mi a praktikum? Mi következik abból, hogy a novella haldoklik, de nem hal meg? Semmi egzakt, legfeljebb egy újabb kérdés, amin gondolkodni lehet. És hát valóban, ilyen értelemben egy irodalom se lesz olyan praktikus, mint amilyen mondjuk a telefonkönyv volt. Hogy az ember felütötte, és ott volt benne feketén-fehéren a válasz, amit tudni akart: hogy mi a száma Tóth Sámuel kulcsmásolónak. De aztán láttuk, mi lett a telefonkönyv sorsa: ahogy elterjedtek a mobiltelefonok, funkcióját veszítette, szétaprózódva visszavonult az egyes készülékekbe. Mert ez történik a praktikus dolgokkal, ha valaki talál egy náluk is praktikusabb dolgot. De ilyen malőr az irodalommal nem fordulhat elő. Mert az irodalom nem könnyen elévülő válaszokban utazik, hanem kérdésekben. Folyton vizsgálja és értelmezi saját magát és az őt körülvevő világot, ezzel pedig új utakat tör olyan bozótos terepen is, amelyet addig járhatatlannak hittünk. A változásra való készségben rejlik az elpusztíthatatlansága. Ha haldoklik, hát megírja a haldoklást, és tessék, máris túlélte.

Darvasi László: Az első izlandi hóregény
Magvető, 2026, 5999 Ft