A jövőben járunk, Budapesten, ahol kevesebb a fa, a rendőrök meg továbbra is kekecek

Bódi Péter eddigi könyveivel enyhén ambivalens viszonyom volt. Egyfelől rendkívül érdekesnek tartottam őket, főleg mert Bódi szemmel láthatóan karakteres elképzeléssel ment neki az írásnak: minden alkalommal mintha azt a célt tűzte volna ki maga elé, hogy most aztán jól letapogatja az ún. „új generációt”, megragadja őket nyelvükben és motivációikban. Ez jobbára olyan műveket eredményezett, amelyek a kortárs magyar szépirodalomhoz viszonyítva kifejezetten kísérletinek tűnnek: lendületesek, nyersek, és már-már provokatívan fiatalosak voltak, utóbbi jelző minden kétarcúságával. Inkább merítettek a Trainspotting vagy Tarantino világából, mint a magyar irodalmi szöveghagyományból, ettől pedig frissnek és eredetinek hatottak. Leginkább talán a Hype című csetregény ment messzire a maga nyelvi bűvészmutatványaival, amikor megpróbálta minél következetesebben imitálni az elektronikus üzenetváltások rontott szóhasználatát és meg-megbicsakló mondatszerkezeteit.

Ugyanakkor azt éreztem, csak a felszínt kapargatja. Jól el van kapva a generáció hangja, a viselkedési sajátosságok, szóval nagyjából minden, ami külsődleges, de hiányzik valami lényegi. Látjuk, milyen következményei vannak a döntéseknek, de a döntések háttere alapvetően homályban marad. A Hexagon szerintem ezért jobb könyv náluk – mert mélyebbről indít. És mert mélyebbről indít, messzebbre is jut. Még akkor is, ha ezzel paradox módon távolabb is kerül attól, amit hagyományosan szépirodalomnak nevezünk.

A hátsó borító ezt a könyvet „társadalmi disztópia”-ként írja körül, de ezzel értelmezésemben kicsit elviszi a figyelmet a lényegről. Hogyne, a Hexagon valóban egy jövőbeli Magyarországon játszódik, amelynek sajátos rögvalóságából is ízelítőt kapunk, de ezek (a téma természetéből fakadóan) végig marginális szerepet töltenek be. Bódinak eszében sincs leragadni a társadalmi kérdéseknél, őt ennél alapvetőbb létbizonytalanságok érdeklik – egészen pontosan radikálisan átalakuló valóságérzékelésünk lehetséges következményei. Ami a 21. század egyik kulcsproblémája, gondoljunk csak a virulens MI-videókra, amelyeket nagykanállal fogyasztanak azok a szépkorúak, akik egyszerűen nincsenek felkészülve arra, hogy amit látnak, nem feltétlenül igaz.

Vagy gondoljunk gyerekeinkkel kapcsolatos paráinkra, arra, milyen hatással van az okostelefon meg az Insta az önképükre, attention spanjükre, meg egyáltalán: komplett pszichéjükre. Gondoljunk a technológiai forradalomra, ami a világot nem könnyen kezelhetővé teszi, hanem épp ellenkezőleg: egy bonyolult, felzaklató konstrukcióvá, amiben az igaz és a hamis határai egyre inkább elmosódni látszanak, és minden kicsúszik az irányításunk alól. Ezek a valós félelmek foglalkoztatnak minket, ezek köszönnek vissza az olyan popkulturális tömegtermékekből, mint a Mátrix, Bódi pedig jó érzékkel és eredeti csomagolással teszi őket a regény magjába.

Különben mondanám én, hogy fúziós irodalom, mert szeretem ezt a szókapcsolatot. De azt kell mondjam, saját definícióm szerint sem az. A fúziós irodalmat én olyasminek képzelem el, ahol a szépirodalmi szövegbe zsánerelemeket emelünk be bizonyos célok elérése érdekében – itt azonban egy olyan művet látunk, ami sokkal közelebb van William Gibson munkásságához, mint bármelyik kortárs magyar prózaíróhoz, akiről az Élet és Irodalom szót szokott ejteni. Ami végtére is logikus, hisz az egész témához annyira passzol a sci-fi mint kifejezésmód, mint Hot Wings kosárhoz a fokhagymás szósz. Egy ilyen témához eszközszerű nyelv dukál, mert az irodalmi mondatzsonglőrködés csak elvenne a kérdésfeltevések súlyából. Szóval Bódi jól dönt, amikor ezúttal lemond a kísérletezésről, és a nyelvet praktikus közvetítő közegként alkalmazza, nem pedig irodalmi konstrukcióként, amibe az író belesző kábé mindent az elbeszélő belvilágától a saját világképéig. Hisz a téma eleve összetett, már az is elég figyelmet követel az olvasótól, hogy kövesse annak kibontását – az „irodalmizálás” csak nehezebben érthetővé tenné az egészet.

Mert a téma bizony: összetett. A jövőben járunk, Budapesten, de járhatnánk akár Pekingben is, mert igazából a helyszín mindegy. Amiből következik, hogy aki a jövő Magyarországáról akar megtudni valamit, az rossz helyen kapirgál ezzel a regénnyel – nagyjából annyit tudunk meg, hogy kevesebb a fa, viszont a rendőrök továbbra is kekecek. Mondjuk valóban, miért is érdekelne bárkit, milyen a jövő valósága, ha bárki kevés fáradtsággal elmenekülhet egy másodikba? Ennek a jövőnek ugyanis a legfőbb újítása, hogy gyakorlatilag korlátlan mennyiségben állnak a polgár rendelkezésére olyan virtuális valóságok, ahol tulajdonképpen bármelyik ösztönét kiélheti.

Ennek következtében az erőszak és a szexualitás jelentős része eltűnt a társadalomból, és áthelyeződött egy fiktív térbe, egy jogi senki földjére, ahol minden morális skrupulus nélkül megvalósítható. Ez persze önmagában is érdekes erkölcsi kérdéseket vet fel, de ennél súlyosabb, hogy maga a társadalmi aktivitás is szinte megszűnt. Hisz mi értelme is volna tüntetni, meg mindenféle protestmozgalmakhoz csatlakozni, ha az ideális szuperdemokráciát a rendszeren kívül minden további nélkül létrehozhatjuk, és oda migrálhatunk minden egyes alkalommal, amikor tele van a tökünk a környezetünkkel. Egyszerűen csak ledobjuk magunkat a fotelbe, és merülhetünk Narchiába, a tökéletes közösségi algoritmusba, ahol mindenki jó fej és segítőkész, és ahol csak olyan emberekkel találkozunk, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak arról, milyennek is kéne lenni igazából a világnak.

Malvin, az elbeszélőnk ebben a jövőben futárkodik, a merüléshez elengedhetetlenül szükséges szemcseppeket szállítja házhoz a kuncsaftoknak, miközben maga is szinte minden szabad percében merül. Többek között kedvenc helyére utazgat virtuálisan, „Manhattan”-be, ami nem mellesleg az egyetlen hely, ahol Japánban élő bátyjával (pontosabban annak avatárjával) találkozhat. Ami önmagában cselekménynek harmatos lenne, szerencsére Malvin a legális kémiai anyagok mellett az illegális Acytrol terjesztésében is érdekelt, tehát a rendszer definíciója szerint drogfutár. A drog pedig, mint tudjuk, rossz, aki pedig drogokkal bizniszel, ne számítson nyugodalmas, hosszú életre. Ezzel párhuzamosan egyes ismerősei gyanús módon eltűnnek, ami szintén garantál némi krimihangulatot. Ugyanakkor ez a cselekmény nem veszi át az uralmat a struktúra felett, inkább valamiféle paranoid háttérzümmögésként funkcionál, és mellesleg némi linearitást kölcsönöz az eseményeknek.

Mert a lényeg nem az, ami az első valóságszinten történik, hanem hogy amennyiben nem csak egy valóságszint létezik, akkor ugyan miben lehetünk biztosak? Bódi pedig lubickol abban, hogy ezeket az összefonódásokat megmutassa – a regény bizonyos periódusokban nem is tűnik másnak, mint a különböző sajátos alternatív világok orgiájának, amelyekkel az író illusztrálja egyfelől dicséretes kreativitását, másrészt képességét arra, hogy ezekből az egyéni világokból valami organikus szerkezetet eszkábáljon. Mert a szerkezet bizony épül: bár először úgy tűnik, párhuzamos valóságkonstrukciókat látunk, amelyek külön-külön lenyűgözőek ugyan, de elsuhannak egymás mellett, de egy idő után a szintek kommunikálni kezdenek egymással, összemosódnak, és létrejön a regény igazi tere: ez a végtelenül instabil és mélységesen elbizonytalanító atmoszféra, ahol az érzékszerveink hazug kis dögök, akikben nem szabad bízni.

Nem mondom, hogy tökéletes. Úgy a felénél volt olyan érzésem, hogy Bódi elveszik saját ötleteinek bugyborékoló áradásában, és sosem bukkan belőle a felszínre. De aztán bedob egy drámai fordulatot, amivel sikerül új irányt szabnia a szövegnek, szóval összességében tök kompakt regény ez, ahogy meg tudom állapítani, a nemzetközi mezőnyből se lefelé tűnne ki. Csak hát egy olyan kiadónál jelent meg, aminek finoman szólva sem profilja a sci-fi, ezért félő, hogy nem találja meg az olvasóit. Remélem, ezen tudok picit segíteni.

Bódi Péter: Hexagon
Napkút, 2026, 5490 Ft