Tanuljunk a mamutoktól meg a polipoktól. Úgy leszünk igazán emberek

A sci-fi mindig is olyan műfaj volt, ami élesen reagált a társadalom mentális állapotára. Itt van például a szovjet tudományos-fantasztikus irodalom, amelyből oly látványosan sugárzik a jövőbe vetett hit. Persze erre mondhatjuk, hogy merne nem sugározni, rögtön jönne egy komisszár az írószövetségből megdorgálni a szerzőt. De akár őszintén, akár hatalmi nyomásra, ezek a művek azt állítják, hogy az ember alapvetően jó, épp csak egy kis marxizmus hiányzik neki, és kiteljesíti önmagát.

Erre remek példa Kir Bulicsov különben igen szórakoztató Dr. Pavlis-sorozatának jó része, ami egy olyan jövőben játszódik, ahol a Föld nevű bolygó szemmel láthatóan politikailag egységes entitás, ami a lehetséges konfliktusokat is minimálisra tekerte. Ha tehát az ember kalandra vágyik, akkor a hideg űrbe kell mennie, és meg kell keresnie azokat a bolygókat, ahol még élnek emberevő pterodaktiluszok, akik egészséges szintre hozzák az adrenalinkészletét. Ezeket a regényeket jókora pionírmentalitás jellemzi, egyfajta kincstári optimizmus, hogy az izgalmakat száműzhetjük a bolygóról az univerzum távoli sarkaiba. De az izgalmak ott se lesznek biztonságban, mert előbb-utóbb jön egy markáns arcélű hős (feltételezem, erős orosz akcentussal), hogy meghódítsa ezt a sarkot is a diadalmas emberiségnek.

Csakhogy a társadalmi optimizmus ritkán tart ki sokáig, hisz mindig akad, amitől rettegni lehet. A hidegháború permanens paranoiája például az atombomba volt, ami – kincstári optimizmus ide vagy oda – Kir Bulicsovot is foglalkoztatta. A már említett Dr. Pavlis-sorozat egyik epizódjában (Az utolsó háború) a főhős egy olyan bolygóra utazik, ami sikeresen elpusztította önmagát egy nukleáris katasztrófában. Ez nyilván intő jel, reakció egy általános félelemre – még akkor is, ha Bulicsov az egész eseményt végtelen távolságra helyezte tőlünk, és olyasvalamiként ábrázolja, amit nem is emberek, hanem „emberhez hasonló lakók” hajtottak végre.

Mindenesetre ha a társadalom önmagába vetett bizalma erodálódik, a sci-fi is rögtön észleli a helyzetet, és feltörnek az ún. „időszerű kérdésekkel” foglalkozó művek, amelyek a jövő apokaliptikus vízióit tárják elénk. Itt a szereplők már nem azért ülnek űrhajóba, hogy világot lássanak, hanem mert nem tehetnek mást. Mint Moorcock A fekete folyosó című pazar és ugyanakkor vigasztalan regényében, menekülniük kell a bolygóról, amit elpusztított saját fajuk mérhetetlen ostobasága és hübrisze.

Ami az ötvenes-hatvanas évek amerikai állampolgárának az atombomba volt, az most a klímaszorongás. A félelem, hogy az ember gajra vágja a természeti környezetet, amit unokáira kéne hagynia. Mindezt persze lehet tagadni, de ettől még ez egy olyan kérdés, ami egyre inkább tematizálja a közbeszédet, ergo az ilyesmire érzékeny írók figyelmét is felkelti. Ennek egyik eredménye az ökothriller, amelynek etalonját Frank Schätzing Raj című, méretében és vállalásában is gigantikus regénye jelenti, amelyben a Természet Istenanya egy eddig ismeretlen földi létforma igénybevételével csördíti pofán a garázda emberiséget. A másik pedig a climate fiction (becenevén: cli-fi), ami a sci-fik eszköztárának egyes elemeit kölcsönvéve mutatja meg, hová vezet az emberi felelőtlenség.

Már csak azért is logikus, hogy a sci-fi és az ökoszisztéma miatti aggódás termékeny kapcsolatra tud lépni, mert a sci-fi ugye hagyományosan a tudományos fejlődés világra és társadalomra gyakorolt hatásával foglalkozik – optimista korokban a fejlődésben rejlő lehetőségekkel, pesszimista korokban a lehetséges veszélyekkel. A fenn említett tudományos fejlődésnek pedig vastagon van abban sara, ahogy ez a bolygó most kinéz. Elég az ipari forradalom klasszikus képére gondolni, a szénporba és kormos füstbe borított Anglia nagyvárosaira.

A fejlődés vezetett oda, hogy a termelés nyersanyagéhsége miatt kisarcoltuk a Föld meg nem újuló erőforrásait, beszennyeztük vizeit és levegőjét, és kipusztulásra ítéltünk számos fajt. És ez csak a múlt, amit ha kivetítünk a jövőbe, könnyen egy lakhatatlan bolygó képét láthatjuk magunk előtt, vagy legalábbis egy menthetetlenül unalmas világot, amelyben nem léteznek olyan pazar biológiai szervezetek, mint a gyurgyalag vagy a korallzátony. Ezt a víziót használja fel a cli-fi arra, hogy hatással legyen az olvasóra. És ezzel él Ray Nayler is, aki talán ma a műfaj legemblematikusabb szerzője.

Hogy mi Nayler víziója, az a Mamutrezervátum című kisregényben is világosan körvonalazódik. A sztori szerint a jövőben a tudomány sikerrel klónozta a mamutokat, akik most ott kószálnak Szibéria lakatlan síkjain. Soványka elégtétel ez az emberiségnek: ha már nem tudta megvédeni a kihalástól az elefántokat, legalább visszahozott a halálból egy másik fajt. Csakhogy a klónozott mamutok nem rendelkeznek azzal a tudással, ami őseiknek lehetővé tette a túlélést mostoha körülmények és elszánt orvvadászok között, ezért a tudomány húz még egy váratlant, és beülteti a vezérmamut agyába egy ember tudatát. Azét az emberét, aki egyfelől mindenki másnál többet tud az óriás növényevők viselkedéséről, másfelől pedig az elefántok megmentéséért vívott háború mártírja, következésképp van miért haragudnia az emberiségre.

A klónozás és a tudatbeültetés azok a sci-fi elemek, amelyek tulajdonképpen sci-fivé teszik a szöveget, de mindkettő csak eszköz, hogy illusztráljanak egy problémacsoportot, ami a szerzőt foglalkoztatja. A tudatbeültetés funkciója például az, hogy olyan helyzet jöjjön létre, ahol egy emberi tudat állati testtel lép szimbiózisba, ezzel pedig megkérdőjeleződik saját humán identitása. Mert Naylernél a visszatérő paradoxon az, hogy az ember az egyetlen, aki egyszerre képes elpusztítani és megmenteni a bolygót. Mint faj invazív és kártékony, de mint egyén potenciálisan jó és erkölcsös. Amikor pedig ez az egyén egy állati testbe kerül, döntéskényszerbe kerül: vagy az emberiséggel vállal közösséget, vagy a mamutsággal. Ez az egyetlen kérdés van a regény fókuszában, nincsenek vargabetűk, csak a megállíthatatlan lendület, mintha mamutok vágtatnának a tajgán.

A legismertebb (és talán legjobb) Nayler-kötet alighanem Az óceán szeme. Ennek kiindulópontja egy rejtélyes trópusi sziget, ahol egy szuperintelligens polipkolónia él. Köztudott, hogy a polipok már eleve marha okosak – talán emlékszik még valaki Paulra, az oberhauseni állatkert sztárjára, aki konkrétan megjósolta a foci EB végeredményét. Ezek a trópusi polipok még nála is okosabbak, közösségi lények, akik kultúrát alkottak, nem csoda, ha felkeltik a tudósok érdeklődését.

Ez az alapötlet nem kicsit emlékeztet Karel Čapek Harc a szalamandrákkal című klasszikus remekművére, csak ott eddig ismeretlen kétéltűekkel akadt össze az emberiség, és aztán jól össze is akasztották egymással a bajuszt. Hogy ez a hiba ne ismétlődhessen meg, Nayler könyvében a szigetre érkezik Dr. Nguyen, a tengerbiológus, és megpróbál kapcsolatot létesíteni ezzel a sajátos civilizációval. De fel kell kötnie a gatyát, mert a háttérben már machinálnak a machinátorok, és bár nem tudjuk, pontosan mit akarnak, de egészen biztos, hogy semmi jót.

A regénynek ez a szintje megvan sci-fi eszközpark nélkül. Találkozunk androiddal és menő futurisztikus fegyverrendszerekkel, de ezek elhanyagolhatóak, díszes cirádák a regénytesten, ezek nélkül is ugyanezt közölné a kötet. Ugyanakkor van egy másik szál, ahol a tudományos fantasztikum sokkal karakteresebben jelenik meg: itt egy gigantikus, mesterséges intelligencia irányította halászhajó hasítja az óceánt, és keresi az utolsó halrajokat, hogy könyörület nélkül levadássza őket. A fedélzeten emberek gürcölnek – a hajó rabszolgái, akikre csak azért van szükség, mert az állandó sós párában robotokat alkalmazni nem volna gazdaságos, sokkal olcsóbb homo sapienseket rabolni a kikötőkből, ők úgysem hiányoznak senkinek.

A szembeállítás éles és világos: van Dr. Nguyen, aki a tudományban rejlő potenciált jelképezi, az esélyt, hogy az ember akár jobbá is teheti a bolygót. És van a névtelen, algoritmus vezette hajó, a tudományos fejlődés legrosszabb végkimenete, amit csak az észszerűség irányít, hogy minden fehérjét kinyerjen a tengerekből, miközben maximalizálja az elérhető rövid távú hasznot. Nem érdekli a holnap, ismeretlenek számára az olyan fogalmak, mint az ökoszisztéma vagy a „gyermekeink jövője” szókapcsolat.

Ez a két fél jeleníti meg azt, ami a legjobb és ami a legrosszabb bennünk és a tudományunkban. Ennek a két szálnak a szembeállítása pedig ad egy csodás húzást a regénynek. Megjegyzem, van egy harmadik szál is, amit talán a „rejtélyes machinátorok machinálnak, például zárt informatikai rendszerekbe akarnak bejutni, ki tudja, miért” mondattal lehet körülírni. Ez a szál se rossz, de szerintem inkább csak kiegészíti a másik kettőt.

Friss megjelenés Nayler legújabb könyve, Az elásott csatabárd. Első blikkre a szerző érdeklődésében radikális fordulat állt be: míg eddig az ember és környezete (illetve az azt képviselő állatfaj) közti kapcsolat volt a fókuszban, itt láthatóan háttérbe szorul az ökoszisztéma, és a társadalmi kérdések kerülnek előtérbe. Nayler figyelme a politikai rendszerek felé fordul, egészen pontosan azt vizsgálja, hogyan hat a technikai innováció a különböző rezsimekre. Hát nem jól.

A szerző két opciót lát. Az egyikben az ember kontrollálja a technikát, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az autoriter vezető a tudományos fejlődés kínálta eszközökkel létrehoz egy olyan totalitárius államot, aminek láttán Sztálin is csak elismerően csavarintana egyet a bajuszán. A másikban pedig a technika kontrollálja az embert, aki annyira megrémült a döntésekkel járó felelősségtől, hogy inkább átadta a hatalmat az MI-nek. Csakhogy az MI olyasvalami, ami számunkra lényegében ismeretlen, nem érjük gondolkodásmódját és motivációit. Sőt esetében a „gondolkodásmód” és „motiváció” szavak használata is tévútra visz, mert antropomorfizálja azt, ami egyszerűen sötét folt számunkra. És ha olyasvalaminek adjuk át a hatalmat, amit nem értünk, az szükségszerűen tragikus következményekkel jár.

Nayler szereplői ebben a feloldhatatlan, végtelenül keserű problémahalmazban kívánják megtalálni a helyüket. Mellékes, hogy szerintem nem olyan eredményesen, mint az előző két könyvben – úgy érzem, az írói vízió ebben a konkrét esetben túlságosan rátelepedett a cselekményre, ami szétesővé, néha kifejezetten következetlenné vált. De a lényeg, hogy maga a központi gondolat ugyanaz, mint ami a szerző többi könyvéé. Az, hogy az ember folyton nála nagyobb dolgokat épít, és fogalma sincs, ezek a dolgok pontosan mivé is torzítják a jövőt. Mit tesznek a bolygóval, vagy épp mit tesznek a társadalommal. Őrült tudósok vagyunk mind, akik egyszer tényleg fel fogják robbantani az univerzumot. Nayler válasza erre tulajdonképpen az összes regényében egy mélységesen ökológiai alapú elgondolás, egyfajta jól átgondolt technológiai pesszimizmus: hogy vegyünk vissza. Hagyjuk a francba a folyamatos fejlődéskényszert, lépjünk inkább vissza a kisközösségekbe. Tanuljunk meg újra élni. Tanuljunk a mamutoktól meg a polipoktól. Úgy leszünk igazán emberek.

Ray Nayler könyvei magyar fordításban az Agave Könyveknél jelentek meg.