Csányi Vilmos új könyvében pucér embereké és beszélő kutyáké a jövő

Volt idő, amikor az utópia az irodalmi műnemek hercegének számított. Hisz végtére is mi az utópia? Hogy egy nagy elme, egy igazi nyughatatlan gondolkodó kitárja magát, és megmutatja, szerinte milyennek kéne lennie a világnak. Ezzel pedig nemcsak felépít egy ideális fiktív teret, de mintegy mellesleg saját koráról is megsemmisítő kritikát mond, a hozzá hasonló nyughatatlanok legnagyobb örömére.

Ugyanakkor az utópia műfaja komoly belső korlátokkal rendelkezik, ami behatárolja irodalmi lehetőségeit. Itt van például az elbeszélő pozíciója, ami a végletekig passzív. Ez az elbeszélő ugyanis nem csinál mást, mint hallgat és ámuldozik. „Oh, valóban? Önök nem hordanak cipőt? Minő furcsaság! Ah, és megeszik a holttesteket? Végtére is praktikus eljárás, valóban.” Szerepe nem teszi lehetővé, hogy bármiféle cselekmény kialakulhasson körülötte, hisz egyszerű vendég a szövegben, akit mindenféle idegenvezetők cipelnek ide-oda egy korabeli Disneylandben. Csak asszisztál az írónak, hogy az rajta keresztül elmondhassa saját nünükéit. Ha engem érdekel ez a nünüke, akkor érdekel a szöveg is, de ha nem, akkor unatkozni fogok. Mert az egyetlen cél az idea minél pontosabb megfogalmazása, az irodalmi eszközök ezt a feladatot hivatottak elvégezni, az szóba sem kerül, hogy rétegzett szöveget hozzanak létre, vagy akár egy diverz szereplőt is megteremtsenek.

Nem csoda, ha az utópiák népszerűsége elég hamar megkopott. Ma már úgy forgatjuk őket, mint bájos, bár enyhén dohszagú múzeumi tárgyakat. Kellemesen meglepődünk, ha aktualitást találunk bennük, olyasvalamit, ami túlélte a rárakódott századokat, de ún. „irodalmi értéket” nem kérünk számon rajtuk, mert minek. Az utópia teljesen kiszorult az irodalmi műnemek közül, átvette helyét a disztópia. Ami nemcsak azért történhetett meg, mert a közszellem pesszimistábbá vált, és már nem hisz a társadalom megjavíthatóságában – éppenséggel van, hogy hisz, csak épp az ezzel kapcsolatos feladatokat nem az irodalmárokra, hanem a politikusokra bízná. Más kérdés, hogy az esetek jelentős részében tévedhetetlenül megtalálja azt a politikust, aki alkalmatlan a feladatra. Fontosabb, hogy a disztópiában több tere van az irodalomnak a kibontakozásra. Mert a tökéletes társadalomban nincs mit megjavítani, ezért az utópia szereplői szükségszerűen passzívak, nem cselekszenek, legfeljebb szónokolnak. Ezzel szemben a rossz társadalmakban a szereplőnek számos lehetősége van: küzdhet, elmenekülhet, szenvedhet, meghalhat. És ezekből nyilván jobb regényeket lehet írni.

Mindezek fényében meglepő, hogy Csányi Vilmos úgy döntött, utópiát ír. Hangsúlyozom, nem egy olyan fikciót, amibe beépíti az utópia bizonyos elemeit, hanem egy klasszikus, telivér utópiát, ami szinte ugyanazokat az irodalmi eszközöket használja, mint amelyekkel már Campanella is élt A Napváros megírása idején. Szó sincs tehát arról, hogy Csányi kísérletező kedvében van, ezért megpróbál feltámasztani egy háromszáz éve kihalt műfajt. Épp ellenkezőleg: ő egyszerűen azt akarja elmondani, milyennek látja a jövőt, és mivel ehhez az igényhez szerinte egy háromszáz éve lezárt irodalmi eszközpark passzol leginkább, hát azzal dolgozik.

Nézzük a sztorit: Balázs, a biológus épp kutyáját sétáltatja, akit véletlenül pont Jeromosnak hívnak, épp mint Csányi Vilmos ikonikus blökijét. De hoppá, egyszer csak elrabolják őt a távoli jövőből. Hogy miért? A fedősztori szerint meg akarnak kérdezni tőle ezt-azt, ám ez erősen sántít, hisz valójában Balázs kérdezget fáradhatatlanul az olvasó okulására. Mindenesetre ebben a távoli jövőben az emberiség már túl van egy majdnem-kihaláson, ugyanis Gaia Földanya megelégelte a szuverenitásába való folyamatos humán beavatkozást, ezért mindenféle vírusokkal meg egyéb finomságokkal gyakorlatilag eltörölt minket a bolygó színéről. És amikor Gaia Anyácskát emlegetem, akkor nem pusztán egy metaforával élek, hanem tényleg, a kötet világában Gaia – vagyis a megtestesült, kvázi-antropomorfizált bioszféra – valóságos létező: lehet vele kommunikálni, céljai vannak, döntéseket hoz, stb. Az egyik ilyen döntése az emberiség létszámának maximalizálása 70.000 küszöbértéken – pont ennyit hajlandó magán megtűrni. Ezt az emberiség túlélői elfogadták, sőt evidensnek tartják a korlátozást, mert felismerték, hogy maguk is a bioszféra részei, és muszáj alávetni magukat a törvényeinek. Voltaképpen felszámolták tehát a kulturális evolúciót, lemondtak a fejlődésről, és helyette egy permanens boldog stagnálásban élnek, ahol az élet egyetlen értelmes célja magának az életnek a megélése. Ennek elérésében pedig a közösségre támaszkodnak, mert nézetük szerint a boldogság felé vezető út a szociális kapcsolatainkon keresztül vezet.

Amit még érdemes tudni a jövő emberiségéről:

1. Nem vetik meg a technikát – a munka javát robotok végzik, és erősen támaszkodnak a Mesterséges Intelligenciára is. Ugyanakkor mereven elutasítják a gondolatot, hogy a technikának folyamatosan felül kell múlnia önmagát, és a világ megváltoztatására kell törekednie.
2. Nem ismerik a „vezető” fogalmát, minden döntést közösen hoznak, hosszas viták után. Ugyanakkor ezek a döntések kötelező érvényűek. Ami nagyjából az athéni közvetlen demokrácia felfrissített változata.
3. Nagyon szigorú születésszabályozás van érvényben. Ez már csak azért is fontos, mert ebben a jövőben az emberek nem igazán öregednek meg – százötven éves korukig élnek, és akkor is csak azért „mennek el”, mert mentálisan elfáradtak. Ugyanakkor mivel a gyermeknemzés és a szexualitás teljesen elvált egymástól, ez nem jelenti azt, hogy a közösség ne élne nemi életet. Sőt a nemi élet megélése ebben a világban az intimitás egy nagyon fontos kifejeződése.
4. A renitensekkel (mert minden társadalomban vannak renitensek) humánusan bánnak: egyszerűen kirakják őket az ún. Remeteszigetre, ahol a közösségtől elszeparálva kiélhetik marhaságaikat.
5. Pucérak.
6. Satöbbi.

Balázs mindezen sajátosságokat Brúnó, a vadász idegenvezetésében tapasztalja meg röpke három nap alatt, aztán hazateleportálják. Brúnón kívül van még egy kísérője, mégpedig Jumi, a kutya. Aki amúgy beszél. Mert itt a kutyák beszélnek. És hát ezen a ponton érdemes megállni. Mert felületesen szemlélve A Látogató olvasója azt gondolhatja (és alighanem azt is gondolja), hogy Csányi legfőbb nünükéje az ember helye a bioszférában, és az ezzel kapcsolatos vízióit szeretné az utópia eszközeivel megosztani az olvasóval. De lehetséges, Csányi egyszerűen akart írni egy könyvet, amiben a kutyák beszélnek. Sőt nem is pusztán beszélnek, de alighanem sajátos kultúrájuk is van. Tudjuk, a szerző egyik gyakran hangoztatott elmélete, hogy ötven év múlva az ebek képesek lesznek szabályosan kommunikálni velünk. Mindezzel persze nem tudományos hipotézist állít fel, inkább provokációnak tekintem, amivel arra akarja felhívni a figyelmet, milyen káprázatos lehetőségek rejlenek a két faj szimbiózisában. És akkor itt a vissza nem térő alkalom, hogy Csányi a fikció keretein belül megélhesse az álmát, és létrehozza a beszélő, kultúraalkotó ebek tündéri világát, akik az ember iránti hűséget harmóniába hozták saját individuumukkal. Hülye lenne nem élni vele.

Összességében azt mondanám, hogy Csányi az utópia műfajának buktatóit nem megkerülte vagy feloldotta, hanem tudomásul vette azokat, és hogy muszáj lesz elhasalnia bennük. El is hasalt. Például egy szereplő sincs a regényben, akinek több jutna egy dimenziónál, beleértve az elbeszélőt is. Utóbbin az sem segít, hogy kibeszél az olvasóhoz, hol gyerekkori emlékeit, hol vonatkozó tudományos ismereteit (pl.: a hiénakutyák társas élete) osztva meg vele. Érzésem szerint Csányi ezzel személyesebbé akarja tenni a prózát, de valójában inkább csak megtöri a kötet ívét. Nyilván ez az egydimenziósság tulajdonképpen műfaji követelmény, az olvasó tehát nem is tehet mást, mint lenyeli. Elfogadja, hogy nem kap komplex karaktereket, mélyen rétegzett olvasatokat, fordulatos cselekményt, finoman munkált, szép mondatokat. Megelégszik annyival, hogy szembesítik azzal, hogyan él, és hogyan lehetne máshogy élni – aminek nyilván van egy termékeny morális vetülete. Mindezzel pedig megbékél, mert tudja, Csányi Vilmos jelentős etológus, aki a tudomány emberi oldalát képviseli. Mondhatni, letett már annyit az asztalra, hogy most ismét bíbelődhessen kicsit az irodalommal. Eljátszadozzék vele annyi komoly, mégis olvasmányos ismeretterjesztő munka után. Ennek tudatában pedig ez a szöveg voltaképpen kellemes dologgá nemesül – olyasmivé, ami nem biztos, hogy jó irodalom, de mindenképpen szeretetreméltó próza.