A négykezes nem csak zongorán működhet

Az úgynevezett négykezes regények igazi fehér hollók az irodalomban, hiszen nagyon nehéz elérni azt, hogy két különböző szerző hangja úgy passzoljon egymáshoz, hogy abból egy igazán érdekes mű kerekedjen ki. Ennek van egy könnyebb módja, mégpedig az, amikor a két író két különböző hangot szólaltat meg, amik egymásnak felelgetnek. Ilyen volt például a nem is olyan rég megjelent Kész az egész Németh Gábor és Szilasi László tollából, melyben egészen jól működött ez a technika. Meg persze akkor értelemszerűen van egy nehezebb formája is, melyben a két alkotó ugyanazt a hangot használja. Ezt kísérelte meg a most bemutatandó könyv szerzőpárosa, Garaczi László és Nagy Ildikó Noémi a Hullámzó horizontban. És hogy vették-e az elébük kerülő akadályokat? Vették bizony.

Egy jenki csaj Budapesten

Az új mű főszereplője a fiatal, másodgenerációs magyar–amerikai lány, Kiss Villő, aki 1993 nyarán úgy dönt, hogy mivel amúgy is örökölt egy lakást, életében először hazajön Magyarországra, hogy körbenézzen, és megtudja, honnan is származik. Aki arra gondolna, hogy jó, akkor ez biztos egy vicces nosztalgiatrip lesz, amelyből megtudjuk, hogy miként látta egy eredendően amerikai mentalitású ember a posztszocialista Magyarországot, annak bizonyos fokig igaza van, de a Hullámzó horizont szerencsére jóval több ennél.

„Apám főiskolai állást kapott upstate New Yorkban, anyám elhelyezkedett az ottani kórház hospice-osztályán. Beköltöztek egy apartmanba, de nem adták fel a tervüket, hogy elválnak. A válás szép, komoly feladat, mint a gyereknevelés vagy a család anyagi biztonságának megteremtése, nem szabad elkapkodni. Tervezgetik, milyen ruhát vegyenek fel a nagy eseményre. Elindulnak az ügyvédhez, hogy a formaságokat elintézzék, de sokat kell várni, inkább sétálnak a folyóparton.”

Mert bár a lényeg maga az utazás, és bőségesen vannak vicces és nosztalgikus részek is, a szerzőpáros érezhetően inkább arra is keresi a választ, hogy ki ez a bizonyos „Quiche Willow” (a hazánkról nem meglepő módon mit sem tudó amerikaiak így „fordítják” saját nyelvükre Villő nevét), aki természetesen szülőhazájában „a magyar lány”, míg Budapesten az amerikai. És hogy ez működhessen, Garacziék bőven hagynak időt arra is, hogy megismerjük a magyar kultúrát egészen jól ismerő lány óceánon túli életét, és azt, hogy miként befolyásolta azt a származása. Azt, ahogyan megélte a számára szinte kötelező magyar hagyományőrző táborok világát, a természetesen magyar származású fiúk tétova közeledési próbálkozásait, és ahogy szülői nyomásra például el kellett utasítania a neki tetsző román srácot.

A regény egyik legnagyobb erénye tehát a nézőpont különlegessége. Villő egyszerre kívülálló és bennfentes. Itt is, ott is.

Beszéli a nyelvet, ismeri a kulturális utalások egy részét, mégis idegenként szemléli a rendszerváltás utáni Magyarországot. Ez a kettős perspektíva lehetővé teszi, hogy a szerzők új fényben mutassák meg a kilencvenes évek elejének Budapestjét és Balatonját. Az olvasó olyan dolgokra figyel fel, amelyeket egy itt élő szereplő talán észre sem venne: a furcsa vécékagylókra, a paplanhuzatok közepén tátongó lyukra, a vendéglők nyelvezetére, a taxisok történeteire vagy éppen a diszkók sajátos világára. A regény ezekből az apró részletekből építi fel korrajzát, és éppen ettől válik hitelessé.

„Szaladgáló gyerekek a várócsarnokban, feltartott táblák, nyakukat nyújtogató rokonok. Felveszek a pultról egy Budapest-térképet. Látszik rajtam az elveszettség, odajön egy taxis, hogy segíthet‑e. Elindulunk kifelé, Ferihegyen vagyunk, de nem látok semmilyen hegyet. A taxi zöld, a műszerfalon cirill betűk, az üléshuzatot mintha a sofőr anyukája horgolta volna. Hátul nincs biztonsági öv, a sofőr sincs bekötve, nem választ el tőle plexifal, egy légtérben utazunk. Edina figyelmeztetett, hogy csalnak a reptéri taxisok, a külföldiekkel nagy kerülőket tesznek. Hová megyünk, Néphadsereg utca. Hátrafordul, oda sajnos nem vihet, mert az már Falk Miksa. Eszelős tempóban száguldunk, markolom az üléshuzatot. A sofőr arról mesél, hogy egy német terroristanő tavalyelőtt itt robbantotta fel a zsidó kivándorlók buszát. Felirat a falon, kenyér.”

Egyéni történelem

A Hullámzó horizont legerősebb fejezetei azok, amelyekben a nagy történelmi változások helyett a mindennapok kerülnek előtérbe. A könyv nem a rendszerváltás politikai eseményeit akarja újramesélni, hanem azt mutatja meg, milyen volt benne élni ebben az átmeneti korszakban. A privatizáció, az új fogyasztói kultúra, a nyugati minták iránti rajongás vagy éppen a régi beidegződések továbbélése természetes módon szövődik bele a szereplők életébe. A múlt és a jövő közé szorult ország képe fokozatosan rajzolódik ki előttünk.

Azt hiszem, egyértelmű, hogy külön figyelmet érdemel a regény nyelve is, hiszen a szöveg rendkívül érzékenyen dolgozik a kulturális különbségekkel. Villő szemszögéből a magyar valóság egyszerre egzotikus és ismerős. A tárgyak, szokások és kifejezések új jelentést kapnak, amikor valaki kívülről próbálja megfejteni őket. A szerzők remek érzékkel használják ki ezt a helyzetet, és gyakran finom humorral mutatják meg a kulturális félreértések vagy rácsodálkozások pillanatait.

A regény ugyanakkor nem csupán korrajz. Legalább ennyire fontos benne az emlékezés kérdése. Villő története folyamatos párbeszédet folytat a múlttal (bár többnyire csalóka módon úgy tűnik, hogy az eseményekről jelen időben értesülünk, de több elejtett megjegyzésből világossá válik, hogy itt bizony évtizedes emlékekről van szó), a családi történetekkel és az örökölt identitással. A könyv egyik legérdekesebb kérdése, hogy létezik-e olyan pont, ahol az ember végre megérkezhet önmagához. Vagy az otthon mindig csak részleges, töredékes tapasztalat marad.

Szóval a Hullámzó horizont nem csak vicces és különleges, de azért megvan a maga mélysége is. Minden bizonnyal éppen ezért meg fogja találni a maga célközönségét.

Garaczi László – Nagy Ildikó Noémi: Hullámzó horizont
Magvető, 2026, 4999 Ft