Kémek és idealisták, avagy az ügynök kozmikus magánya

Szemezgetnék először kicsit a hátsó borítóról, ami a jelzők és alternatív műfajmeghatározások egész karneválját kínálja fel a regénnyel kapcsolatban. „Sodró tempójú noir”, „újrafogalmazott kémregény”, „filozofikus thriller”. És nem is holmi mezei Goodreads-recenzorok mondják ám ezt, hanem olyan nagyvadak, mint a Pulitzer-díjas Hernan Diaz, valamint Bret Easton Ellis, aki még azt is elejti, hogy őt ez a könyv „beszippantotta”. Na, gondoltam magamban ezen a ponton, ami Ellist beszippantja, az nem lehet egyszerű dolog. És nem is az.

Vegyes műfajú szöveg, ez világos. Magyarán: olyan szépirodalom, ami kreatívan felhasználja különböző zsánerek eszköztárát a hatás érdekében. Egyfelől azért, hogy lendületet kölcsönözzön a prózának, másfelől pedig azért, mert ezek a zsánerelemek természetes környezetükből (vagyis a vegytisztán szórakoztató irodalomból) kiragadva sajátos helyzeteket csempésznek az irodalomba: olyan szituációkat teremtenek, amelyekben a szereplők extrém viselkedési formákra kényszerülnek. De megközelíthetjük másképp is, nem a szépirodalom, hanem a lektűr felől – innen nézve egy vegyes műfajú szöveg olyan szórakoztató irodalom, ami merészebben teszi próbára az olvasó előfeltevéseit (és adott esetben: türelmét), mint amit az átlagos (vagy mondjuk így: a kiadóvezetők által elképzelt) zsánerolvasó tolerálni tudná.

Vegyük például ezt a könyvet, Rachel Kushner A teremtés tava című regényét. Ha a kiindulási pontot nézzük, az valóban kémregényt, esetleg thrillert ígér. Van egy elbeszélőnk, akit „Sadie Smith”-ként ismerünk meg, de pontosan tudjuk, neve csak annyiban igazi, mint káprázatos keblei, amelyeket eszközként használ környezete befolyásolására. Sadie-t azzal bízták meg, hogy épüljön be egy antiglobalista csoportba, akik valahol a francia vidék egyik elfeledett szegletében próbálják megakadályozni egy monstre víztároló megépítését, a megbízók szerint legkevésbé sem ártalmatlan eszközökkel. Ezeknek a potenciális ökoterroristáknak van egy szellemi vezetőjük is, a rejtőzködő Bruno Lacombe, aki már évtizedek óta bujkál a hegyen, híveivel pedig csak szórványos emailekben érintkezik. A képlet látszólag sima ügy: van egy protagonista, a rend védelmezője, valamint nemezise, az antagonista, aki a káoszt, a civilizáció kártékony voltát hirdeti. A konzervatív thriller-kémregényben a két főszereplő fokozatosan közelítene egymáshoz, a feszültség oldalról oldalra növekedne, míg aztán a végén megtörténne az epikus összecsapás – itt meg mi van? Fityisz az olvasónak, az.

Különben én szeretem azokat a szövegeket, ahol a valódi konfliktust hosszas alapozás előzi meg. Azt gondolom, ez az alapozás elengedhetetlen ahhoz, hogy a szereplők kinyíljanak nekünk, és sikerük vagy bukásuk téttel bíró eseménynek tűnjön. Ez teremti meg azokat a kulisszákat, amiket az olvasó mintegy ideiglenesen elfogad valóságként, mert így tudja legjobb hatásfokkal átélni annak drámaiságát. Azt látom, hogy Kushner mindent megtesz azért, hogy kitapogassa az olvasó türelmének határait, amikor az alapozást a lehető legtöbb ideig nyújtja. Sőt megkockáztatom: bizonyos értelemben az egész regény monumentális megalapozása egy olyan thrillernek, ami sosem íródott meg. De mi marad egy thrillerből, ha kiszedjük belőle a thrillert? Nos, egyfelől a thriller ígérete, vagyis az a feszültség, amikor nem is történik semmi, de akár történhetne is. Ez a csipetnyi, de nem elhanyagolható paranoia. És persze maradnak a szereplők, akikre innentől kezdve nagy felelősség hárul: kénytelenek annyira izgalmasak lenni, hogy a hátukon cipelhessenek el minket a végkifejletig.

A kulcs nyilván az elbeszélő, akit nevezzünk mi is az egyszerűség kedvéért Sadie-nek, ha már a többiek is így ismerik. Sadie az a fajta főszereplő, aki alaposan próbára teszi az olvasó azonosulásra való ösztönös igényét. Óvatosan fogalmazva is egy sajátos morállal rendelkező machiavellisztikus karakterről beszélünk, akinek az a foglalkozása, hogy másokat megvezessen és eláruljon. Külön szálka az olvasói köröm alatt, hogy célpontjai ezúttal jobbára ártalmatlannak tűnő hippik, akik szemmel láthatóan csak pár multit és állami alkalmazottat zavarnak. Hogy lesznek ezekből a figurákból ökoterroristák? Hát úgy, hogy azzá tesszük őket. Mert úgy fest, Sadie feladata nem is az, hogy megakadályozzon valami szörnyűséget, hanem hogy előidézzen egyet (ha már az ellenfél ehhez is béna), mert akkor az állam végre teljes súlyával ránehezedhet a kellemetlen közösségre. Ő tulajdonképpen a rendszer totális belső paradoxonjának megtestesítője: ügynök, akit olyan problémák megoldására képeztek ki, amelyek nélküle talán nem is alakulnának ki.

És akkor itt van a másik oldal, Bruno Lacombe, az aktivista. Ő egyfajta rejtőző főszereplő, aki csak annyi időre bújik ki a barlangjából (a barlangot itt nyugodtan érthetjük szó szerint), amíg megfogalmaz egy választékos levelet híveinek a neandervölgyiek kultúrájáról és ökológiai rendszerben elfoglalt helyükről. Ezek a levelek finom szövésűek és mélységesen filozofikusak, de kábé annyira felforgatóak, mint egy sima recept a serpenyős slambucról, szóval az ember nem is érti, hogy lesz ebből ökológiai forradalom. Világos, neandervölgyinek lenni egyfajta metafora: annak felismerése, hogy egy vesztes fajhoz tartozol, amit lassan, de biztosan felszámol és magába olvaszt egy jóval offenzívebb és célratörőbb csoport, a Homo Sapiens. De egyszerűen nem érzékelem, hogy váltható át az ezzel kapcsolatos elmélet társadalmi aktivizmusba, pláne terrorizmusba. Vajon az egész egy körmönfont trükk, Lacombe pedig a pók, aki észrevétlen szálakkal machinál a háttérből, vagy magányos, keserű idealista, aki már saját híveivel is elveszítette a kapcsolatot?

És hát ezen a ponton találkozik egymással a két szál. Mert miközben a cselekmény a maga végtelenül komótos módján battyog előre a végkifejlet felé, addig a szereplők belvilága sem statikus. Sadie-t és Lacombe-ot ugyanis összeköti a vállalt szerepükből fakadó magány. Ez tulajdonképpen Sadie amúgy felettébb antipatikus jellemében talán az egyetlen emberi vonás, amire az arra fogékony olvasó rácsatlakozhat (már ha egyáltalán van gusztusa ilyesmire) – az, hogy nincs, akinek megmutassa, ki is ő valójában. És hogy talán el is felejtette már ezt. Ez a kaméleon tragédiája: sosem lehetsz önmagad, mert ha meglátnak, még a végén megesznek. Vagy te nem tudsz megenni másokat – végső soron ez sem túl vonzó opció. Igazából ez biztosítja a regény lendületét, nem a karcsú cselekmény. A dolgok nem a külvilágban zajlanak, hanem magában az elbeszélőben, aki kénytelen bejárni egyfajta morális utat, ami aztán vagy elvezeti valahová, vagy nem. (Ez legyen meglepetés.) Ilyen értelemben ez egy etikai thriller, már ha van egyáltalán ilyen kategória. Összegezve: aki villódzó torkolattüzek és sötét sikátorokban felvillanó pengék miatt olvas kémkönyveket, könnyen elakadhat a szövegben. De aki a személyes meghasonlások körmönfont kibontása iránt érdeklődik, kedvét leli majd benne.

Rachel Kushner: A teremtés tava
Fordította: Ács Eleonóra
Magnólia, 2026, 6480 Ft