A rák, ami egyszerűen csak van

Urfi Péter, a 444 újságírója a koronavírus-járvány idején eldöntötte, hogy naplóírásba kezd. Közben megtudta, hogy agydaganata van, így az addig inkább hírszempontú járványkrónika kiegészült saját betegségének történetével. Az elbeszélő a bezártságra és a sokszoros fenyegetettségérzésre válaszul olyan megküzdési stratégiát fejleszt, amely többek között szépirodalmi alkotásokkal, azon belül is Esterházy Péter műveivel való párbeszéden alapul. Tele van idézetekkel, versekkel, dalokkal, tudományos cikkekkel, interjúkkal, mesével és jegyzetekkel. Mintha Urfi egy történelemkönyvet írna, ami közben naplót is vezetne, és arról is beszámolna, amit amúgy éppen olvas, vagy amilyen irodalmi mű épp eszébe jut.

Ennek alapján úgy tűnhet, mintha a Sansz bonyolult, több szálon és műfajban futó szövegek egymásutánisága lenne. Kicsit az is, de mégsem. A szerző látszólag egy olyan szabad (újságírószemmel irigylésre méltóan szabad!) műfajban dolgozik, amiben korlátok, előre felrajzolt megfontolások és keretek nélkül írhatja úgy és azt, ami épp foglalkoztatja, engedve az életnek, a világnak, saját testi és lelki változásainak, olvasmányainak, sőt körülötte élő szeretteinek is, hogy alakítsák a szöveget.

Gondolhatnám, milyen jó is lenne mindenkinek így írni. Ebben az esetben most én is leírhatnám, milyen cikken dolgozom, miközben ez vagy az történik az életemben, mellette pedig ezt a könyvet olvasom? Azért ez nem ilyen egyszerű. Urfi Péter könyvében az újságírói szöveg (egy koronavírusról szóló krónika) és a magánéleti történet (egy agydaganat diagnózisa, kezelése és megélése) logikusan, tudatos szerkesztéssel épül egymásra és fonódik össze az irodalmi vonatkozásokkal.

Valamiféle különös borzongást ad minden olvasásélménynek a valóság, de azért nem hiszem, hogy olyan közhelyekkel kellene élni, mint hogy ezt a könyvet az élet írta volna. Tudatosan tervezett a különböző műfajú és témájú szövegek rendezése, amelyek végül egy irányba visznek. Mégis, azáltal, hogy mindez, ami itt le van írva, megtörtént, sokkal természetesebben hat, mint sok, mostanában divatos autofikciós alkotás, amikhez gyakran nehezebb kapcsolódni. A járvány és a rák történetének összekötése más fénybe rendezi a két fonalat, mintha külön-külön mesélné el őket.

A történet kiindulópontja, a járvány élménye ráadásul közös az olvasóban és az elbeszélőben is. Nagy hatással van a befogadásra, hogy a kiindulás egy olyan kollektív trauma, amit mi is megéltünk. Urfi úgy véli, hogy ezt a korszakot, a Covid bő két évét társadalmi szinten máris elfelejtettük, nem akarunk foglalkozni vele, elnyomjuk. Én nem így érzem, mindennap eszembe jut, mégis egy kicsit élvezetes kín a hatéves hírek olvasásával felidézni azt az időszakot – milyen szörnyű volt, de milyen csodálatos, hogy már nincs.

Bár úgy tűnik, a szerző egy hírügyeletes nyers felsorolásával helyezi egymás után a 2020-as eseményeket, lezárásokat, innen teljesen szürreálisnak tűnő rendelkezéseket, olyan már elfelejtett szavakat, mint fertőzési ráta, kijárási tilalom, már pár éves távlatból beleszól a történelmi értelmezés. Ahogy utólag rendezi sorba a híreket saját naplóbejegyzéseivel, telefonja képeit visszapörgetve, új értelmezéseket kap egyéni és közösségi szinten is az, ami történt.

Ahogy meséli magának és az olvasónak, hogyan is volt, kérdések merülnek fel benne. Gondolatban végigjátssza: vajon lehetett volna-e másképp, megmenthető lett volna egy csomó élet, ha a kormány nem saját hatalmának megerősítésére használja fel a járványt? Mindezt egy lépéssel távolabbról is nézi: mi lett volna, ha a világ tanul a történelemből és abból, milyen hatással voltak rá a járványok? Talán ezt hívják feldolgozásnak, ez pedig egy olyan, fontos érzelmi munka, amit valóban nem végeztünk el, és még a Sansz olvasása közben is csak részben és csak az egyének szintjén sikerülhet, de legalább elkezdődik.

Ahogy a víruskrónikába beleszól Esterházy, illetve az elbeszélő előveszi, kapaszkodik bele, előbb úgy jelenik meg, mint puszta bizonytalanságban és bezártságban talált menedék, majd ennél jóval több lesz.

Ha a „több” csak annyi lenne, hogy Urfi éppúgy rákos lesz, mint Esterházy volt, és éppúgy megírja, ahogy a Hasnyálmirigynapló készült, az nem igazán lenne elég a kapcsolódáshoz. Az EP-i derű, ahogy a rákot az addig megszokottnál profánabb stílusban merte megmutatni, a Sanszban nem egyszerűen kapaszkodó, hanem jelentősen meghatározza, ahogy a koronavírus-történet összefonódik egy rák történetével. Az elbeszélő, aki a koronavírushíreket utólag értelmes, logikus rendbe próbálta helyezni, és valamiféle tanulságot keresett, a rák elbeszélése során nem keres válaszokat, csak szemlél.

Innentől a könyv különféle eszközökkel próbálja vizsgálni, megérteni, mi az a rák. Hogyan lehet, hogy voltaképp éppúgy a mindennapok része, mint egy világjárvány, vagy akármi más szörnyűség, ami megakaszthatja az életünket, és amikről mégsem tudunk természetesen beszélni. Urfi a saját betegségével járó bizonytalanságot a maga újságírói eszközeivel közelíti meg, megpróbál minél több információt szerezni a tumorról, a kezelési lehetőségekről, még ha ez sokszor szinte komikusan hangzóan ismeretlen latin szövegek értelmezését jelenti is.

Ahogy jönnek egymás után az ilyenkor logikusan következő lépések, vizsgálatok, műtét, kezelés, az olvasó nem a logikus dolgokon kezd el aggódni. Hanem azon, hogy miként csordogál egy ilyen, bizonytalanságok által irányított élet. Hogyan lehet elfogadni – de nem a szó bénult, hanem sokkal inkább az aktív értelmében – azt, hogy fogalmad sincs, mikor fogsz meghalni, látod-e felnőni a gyereked, mi lesz a szerelmeddel nélküled. Lehet-e jövőt tervezni, dolgozni, újabb gyerekre, nyaralóra, utazásra gondolni, hogyan befolyásolja a körülötted élőket, ami veled történik.

Ahogy leírom, patetikusnak tűnik, de a Sanszban nem az. Bár a szerző még a címlap hátoldalán is kiemeli, hogy ez a könyv nem szépirodalom, hanem újságírói szövegek más műfajokkal való keveredése, mégis van benne valami, ami ritkán sikerül szövegeknek, fussanak akármilyen címke alatt. Az élet értelméről, halálról, rákról, bizonytalanságtól való rettegésről írni természetesen. És itt nem kell erőltetett pozitív szemléletre gondolni, sem rideg eltartásra, csak úgy, mint ami valamilyen formában mindenki életében felbukkan.

Miközben a szöveg végig lendületesen visz magával, legyen szó halálról, betegségről, rákról, valóban végig újságírói marad. Főleg azért, mert a nézőpontok közötti váltogatás rajzolódik ki életstratégiaként. Lehet nézni a rákot (életet, járványt, mindegy) a beteg, a beteg barátja, családtagja, gyereke szemszögéből, de lehet a tudós, a történész, sőt az orvos nézőpontjából is, lehet a valamikor eljövendő halál felől meg a pillanatban is. Ezért kerül a könyvbe részletes tudományos elemzés a rák természetének megértéséről, monológszerű interjú az elbeszélő orvosának szájából, mese két kislányról és egy oroszlánról.

Ez a nézőpont-váltogatás felszabadító érzés, amivel ha nem is lehet mosolyogva vagy motivációs matricás jelleggel pozitívan nézni a rákot, de

lehet úgy tekinteni rá, mint ami egyszerűen csak van.

Az elbeszélő egyik kiszólásában azt mondja, nem megy neki a magánéletről való írás, mégis, mintha a Covid-krónikásból ráknaplósba alakuló történet kicsit intim, kicsit vagány hangvétele valóban hétköznapivá tenne egy élet-halál határán járkáló szituációt. Olyannyira hétköznapivá, hogy sikerül azzal a tudattal letenni a könyvet: hát, aha, igen, akár én is meghalhatok holnap. De addig még lehet olvasni, meg nézni, ahogy nőnek fel a gyerekek.

Urfi Péter: Sansz – járvány, agyrák, napsütötte Itália.
Magyar Jeti Zrt., 2026, 7990 Ft