Krimi is meg nem is, traumaregény is meg nem is

Első ránézésre Pethő Balázs regénye a skandináv krimik vonalvezetésével kecsegtet. Adott egy hétéves kislány, aki eltűnik. A Váry család nyilván pánikban. Aztán a kislány előkerül, megkötözve ugyan, de legalább életben van. Ugyanakkor olyan szinten traumatizálták az események, hogy már nem önmaga. Pánikrohamai vannak, a külvilággal kommunikálni nem tud, következésképpen a nyomozók munkáját sem tudja segíteni, akik így egy helyben toporognak. A skandináv krimiben ezen a ponton lép be a megtört lelkű rendőrtiszt, majd az ilyen ügyekre szakosodott bűnügyi pszichiáter, aki sok esetben maga is kezelésre szorul. Ők aztán tesznek-vesznek, és szép komótosan szorítják a hurkot az elkövető nyaka körül, amíg el nem jutunk a (gyakran részleges) feloldozásig – magyarul a gonosztevő leleplezéséig, esetleg (ha agresszív, bosszúálló krimiíróról beszélünk) a gonosztevő fájdalmak közötti kipurcanásáig.

Csakhogy ez nem skandináv krimi.

A magyar fegyveres testületekben – úgy fest – nincs zseniális bűnügyi pszichiáter, vagy ha van is, nem ér rá, mert maszekol, hogy a gyerekei egyetemi tanulmányait ki tudja fizetni. Következésképp szegény rendőrök tanácstalanul vonogatják a vállukat, majd ejtik is az ügyet. És ugye ezen a ponton megszűnik a szöveg tipikus kriminek lenni – bár ettől még unortodox krimi nyilván lehet. Olyan krimi, ahol igazából nincs nyomozó, hanem a családtagok veszik kezükbe az ügyet. Például az idősebb lány, Anna, az elbeszélő. Az ő belső szemszögén keresztül látjuk, hogy az egykor harmonikus család lassan szétesik, mert képtelen feldolgozni a történteket. Nem pusztán azt, amit Emese ellen elkövettek, hanem hogy konkrétan nem is tudják, mit követtek el ellene. Ha lennének válaszaik, talán tovább tudnának lépni, lenne mibe kapaszkodniuk, de válaszok nem léteznek. Ez az őrjítő hiány Anna mentális egészségét is kikezdi, az addig megbízható lány hamarosan drogozni kezd, lopásra vetemedik, aztán végül meglép Londonba. Magyarán: nem vesz a kezébe semmiféle ügyet, hanem elmenekül a problémák elől más, súlyosabb problémákba.

Ez a menekülés a könyv 159. oldalán válik kész ténnyé, tehát csaknem a kötet felénél. No most én maximálisan megértem (sőt támogatom), ha egy mű hosszas kitérőkkel operál. Amikor egy író feldob egy izgalmas témát, majd elkezd másról beszélni, az alapvetően kettős haszonnal bír:

• üdvösen fokozódik a feszültség;
• van idő olyan dolgokat közölni a karakterekről és élethelyzetükről, amitől azok valódi figurák lesznek.

Pont a jobb skandináv krimiírók mesterei a kreatív kitérőknek – néha több szó esik bennük a nyomozó privát nyűgjeiről, mint magáról a bűncselekményről.

Itt azonban lassan felütötte fejét bennem a gondolat, hogy a könyv első feléből simán lehetett volna húzni húsz oldalt. Sőt, akár ötvenet. Egyszerűen azért, mert ezek az oldalak nem tesznek hozzá a cselekményhez. Itt van például a hosszas időzés Anna könyvszekeres melóján, ami szerintem nem gazdagította annyira az elbeszélő jellemrajzát, mint amennyi betűt rászánt a szerző. Meg merem kockáztatni, ez az elem azért került ilyen terjedelemben a szövegbe, mert Pethőnek volt ilyen jellegű személyes tapasztalata, és mindenképpen bele akarta szőni.

Ezen a ponton beletörődtem, hogy a krimiszálat nyugodtan elejthetjük, kezeljük inkább úgy a szöveget, mint sima traumaregényt. Persze a skandináv krimik is dolgoznak a trauma eszközével, mi több, gyakran arra építik egész valójukat. De náluk azért végig ott van a nyomozás aktusa. És ha valami után nyomoznak, akkor az azt jelenti, hogy nincs még veszve minden, van rá lehetőség, hogy az ember tettei orvosolják más emberek tetteit, vagyis létezik megváltás a szöveg keretein belül. De Pethőnél egyszerűen nincsenek nyomok, csak a trauma van. Nem az a kérdés, „ki tette?”, hanem az, hogyan éljük túl, amit velünk tettek. Ez pedig így definitíve nem krimi. És ahogy ezt így elfogadtam magamban, rögtön türelmesebb is lettem a szöveggel. Mert traumaregénynek, ha nem is lendületes, de kifejezetten jól megkonstruált – erős karakterekkel dolgozik, jól navigál az elbeszélő pszichéjében, és kiválóan érzékelteti, Emese traumája hogyan veszi át az uralmat a többi szereplő élete felett. Megrázó folyamat ez: egy jól funkcionáló család átalakulása végletesen diszfunkcionális családdá.

Ha azonban ez nem krimi, hanem traumaregény, akkor valahol a meg- és feloldás lehetősége is kétségessé válik. Szembe kell néznünk vele, hogy esetleg nem kapunk válaszokat, csak egy rakás kérdést, amivel bíbelődhetünk. Ezeket a kérdéseket szaporítja Emese hirtelen meggyógyulása is, aminek híre Londonban éri az alaposan szétcsúszott Annát, aki haza is utazik azonnal. Itt egy új színt nyílik a szövegben: a helyzet normalizálódni látszik, a diszfunkcionális család látszólag visszanyeri erejét és összetartását. Az olvasó azonban nem hülye, tudja, a trauma következményei ugyan megszűntek, de az azt kiváltó okokat továbbra sem ismerjük, tehát nem lehetünk abban sem biztosak, hogy nem térnek vissza. Ez a félelem pedig továbbra is ott mocorog a cselekmény szívében.

És akkor itt ránk rúgja az ajtót a radikális irányváltás. Mert a 233. oldalon feltűnik az első nyom: a háromlábú kutya! Vagyis szűk száz oldallal a vége előtt, egy olyan periódusban, amikor már mindenki elengedte, hogy itt bármiféle nyomozás lehetséges. Ez totális átrendeződéssel jár a regény tempójára és szerkezetére nézve – kicsit olyan, mintha kettesből hirtelen ötösbe váltanánk. Csoda, hogy nem füstöl el a motor. Anna ugyanis hasonlóan labilis barátjával, Klárával nekiáll követni a rég kihűlt nyomot, ezzel pedig kockára teszi családja újdonsült, bár ingatag harmóniáját. De sebaj, az olvasó legalább megnyugodhat: a végére visszakerülünk a jól ismert zsánerkeretek közé, vagyis egy telivér skandináv krimibe. A skandináv krimi pedig akkor is jó dolog, ha történetesen magyar.

Ha van fenntartásom a regénnyel, hát az, hogy Pethő mintha menet közben próbálna meg a műfajok között lavírozni.

Nem traumaközpontú krimit ír, és nem is traumaregényt beledolgozott krimielemekkel, hanem mintha hol ilyet akarna, hol olyat. Ezzel viszont összeütközhet egyes olvasók elvárásával, akik nehezen tolerálják a hosszadalmas felvezetést, ha egyszer krimire fizettek be. Vagy itt van az utolsó száz oldal tempóváltása. Mintha a szerző visszariadt volna attól, hogy az olvasókat válasz nélkül, a nihil fenekén hagyja, így aztán rittyentett lezárásnak egy amúgy érdekfeszítő krimit, ahol pont kerül a történet végére. De az is lehet, megszerette az elbeszélőjét, nem akarta az út szélén hagyni, inkább felajánlott neki valamiféle feloldozást. Aminek én speciel örülök, egy szép feloldozás mindig éke a regénynek. Akárki akármit mond.

Pethő Balázs: Vadak csemegéje
& Kiadó, 2026, 4800 Ft