Ez a regény sokáig kész káosznak tűnik, de higgyék el, van benne rendszer

Mivel az elmúlt tizenöt évben, mióta számolom, már több mint 2500 szépirodalmi kötetet olvastam el, egyre ritkábbak az olyan írói trükkök, ötletek, amelyek meg tudnak lepni, vagy évek múltán is maradandó hatással vannak rám. Az egyik ilyen a jó tíz éve olvasott Mihail Siskin-mű, a Levélregény alapkoncepciója volt, melyben egy fülig szerelmes fiatal fiú és lány küldözgetett egymásnak leveleket, hogy belőlük megismerhessük szerelmük kibontakozását, fejlődését, majd a fiú katonai behívója miatti kényszerű elválásukat is. Aztán ahogy olvastuk ezeket, egyre nagyobb repedések nyíltak a történetben, hiszen lassanként kiderült, hogy hiába felelgetnek egymásnak, a két szerető még csak nem is ugyanabban az évszázadban él, és így a történeteik – bármennyire is tűnt úgy – sem függhetnek össze.

Siskin anno ezt a trükköt nagyon precízen és elegánsan sütötte el, így az olvasók is sokáig csak a homályban tapogatózhattak, de közben élvezhették ezt a míves prózát és az érzelmek széles skáláját megjelenítő történeteket. Bár ez az alkotás nem lett nálunk túl nagy siker, számomra volt olyan emlékezetes, hogy megfogadtam, ha lesz újabb mű a Svájcban élő kortárs orosz szerzőtől, azt semmiképp sem hagyom ki. Pláne ha a Siskin főműveként számontartott Vénuszhajról van szó.

Hogy van-e trükk? Naná!

„Valaki egy cikket olvasott az asztalkára terített nedves és összezsírozott újságból, arról, hogy a mi szigetünk az első az egy lakosra eső abortuszok számában. A börtönben pont fordítva, a bezárt nők közül senki sem mond le a gyermekéről – mind megtartja, és igyekeznek teherbe esni, akár a fegyőrtől vagy bárkitől, ez úgymond a szeplőtlen fogantatás. S az egyik férfi, aki szemben ült és méretes krumpliját belemártotta a nedves sókupacba az azokról a nőkről szóló cikk papírján, azt mesélte, hogy a gyerek nekik arra kell, hogy jobb élelmezésben részesüljenek. Ráadásul dolgozniuk sem kell, és ami a lényeg, az amnesztia a szülő nőknek. Elsőként őket engedik ki. Kikerülnek a sittről, és ezeknek az anyáknak a többsége elhagyja a gyerekét.”

Ha narratív szempontból különös alkotás volt a Levélregény, akkor a Vénuszhajra még csak jelzőt találni is nehéz, hiszen olyan messze van a hagyományos realista regény felépítésétől, mint az a bizonyos Makó vitéz Jeruzsálemtől. A szerző azonban most nem játszik velünk, hanem már rögtön a legelején a mély vízbe dob, hogy érezzük, mire számíthatunk.

Az első néhány oldalon (a teljesség igénye nélkül) járunk egy ókori szövegben, melyben a perzsák és a görögök készülnek csatázni, egy svájci bíróságon, ahol menedékkérők kérelmeit és történeteit hallgatják meg, bírálják el, de megjelenik néhány furcsa kommentár ezekről a talán igaz, talán hamis elbeszélésekről, az ezeket fordító tolmács életéről, és még sorolhatnám. Ha Siskin előző műve egy idő után elbizonytalanította az olvasókat, akkor a mostaniról mégis mit írjak?

A szerző sokáig nem ad semmiféle kapaszkodót, csak lép be egyik újabb elem a másik után: többek között gyerekes levelek egy bizonyos Nabukodonoszaurusz részére, a tolmács gyermek- és ifjúkori emlékei, szemelvények egy közel száz évet megért, ám időskorára demenciával küzdő orosz-szovjet énekesnő memoárjából és egyéb, sokszor bekategorizálhatatlan szövegrészletek. Kész káosz? Az, de ahogy Shakespeare halhatatlan hőse mondaná, van benne rendszer.

Oroszország egyenlő az őrülettel?

És valóban, ahogy haladunk előre ebben a szándékosan széttördelt monstrumban, lassanként kirajzolódik, hogy Siskint valójában nem is a történetmesélés hagyományos formája érdekli, hanem maga az emberi emlékezet és az elbeszélhetőség problémája. Hogy miként lehet egyáltalán szavakba önteni a személyes és történelmi traumákat, és hogy létezik-e olyan narratíva, amely képes összetartani a széteső emberi tapasztalatot.

És talán éppen ezért ennyire fontos figura a névtelen tolmács is, aki látszólag csak közvetítő mások történetei között, valójában azonban ő maga is ugyanúgy elveszett ezekben a szövegekben, mint az olvasó. Nap mint nap menekültek sorsait fordítja egy svájci hivatalban, olyan emberekét, akiknek az élete többnyire háborúk, diktatúrák, üldöztetések miatt hullott darabokra, és akiknek most néhány perc alatt kellene bizonyítaniuk saját tragédiájuk hitelességét. Már önmagában ez a helyzet is abszurd, de Siskin még tovább mélyíti ezt az érzést azzal, hogy sosem lehetünk biztosak benne, melyik történet igaz, melyik túlzás, melyik tudatos hazugság, és hogy van-e egyáltalán jelentősége ennek.

A Vénuszhaj egyik legnagyobb ereje ugyanis éppen az, hogy fokozatosan lebontja az olvasó biztonságérzetét. Egy idő után már nem is próbáljuk lineárisan követni az eseményeket, hanem inkább sodródunk a szövegben, amely újra és újra visszatér ugyanazokhoz a motívumokhoz: szerelemhez, halálhoz, erőszakhoz, nyelvhez, történelemhez. És miközben ezek a szálak első pillantásra szétesőnek tűnnek, valójában nagyon is pontosan szerkesztettek. A különböző korok, hangok és szövegtípusok lassan tükrözni kezdik egymást, mintha ugyanaz az emberi tapasztalat ismétlődne újra és újra, csak más nyelven és más történelmi díszletek között.

„Este tea mellett Puskin párbajáról beszélgetünk. Anya gyűlöli Natalját. Én is, hiszen a költő miatta halt meg. Elhangzik egy mondat, hogy Puskin igazi lovag volt. El sem tudom képzelni vértben, sisakrostéllyal, és nevetek. Apa megmagyarázza: »Ahhoz, hogy lovag legyél, nem feltétlenül kell vértet öltened, a lovagság lelkiállapot.« Kérdem tőle: »Apus, te lovag vagy?« Zavarodottan elmosolyodik. Anya hirtelen felugrik az asztaltól, és kirohan – először látom ilyennek őt, aki mindig olyan nyugodt és gyöngéd. Nem sokkal később nővéreim titoktartás mellett elmondják, hogy született még egy kistestvérkénk – de nem a mamától.”

Közben pedig Siskin elképesztően erős prózát ír. Még a legkaotikusabb részekben is érezni azt a hihetetlen formai tudatosságot, amely miatt ez a regény sosem válik öncélúvá. Mert bár első ránézésre a Vénuszhaj tényleg valamiféle kontrollálatlan szövegörvénynek tűnhet, valójában végig nagyon pontosan tudja, mit akar elérni. És talán pontosan ez különbözteti meg az igazán nagy posztmodern regényeket a puszta stiláris bravúroktól: hogy a forma mögött mindig ott marad az ember.

A Vénuszhaj emiatt biztosan nem olyan könyv, amit „csak úgy” olvas az ember. Folyamatos figyelmet, türelmet és sokszor újraolvasást igényel, ráadásul kifejezetten hosszú idő kell ahhoz is, mire az olvasó ráhangolódik erre a sajátos logikára. De ha ez sikerül, akkor nagyon kevés kortárs regény tud hasonló élményt adni. Mert Siskin nem egyszerűen történetet mesél, hanem megpróbálja irodalmi formába önteni magát a káoszt.

Mihail Siskin: Vénuszhaj
Fordította: Földeák Iván
Gondolat, 2026, 6950 Ft