David Szalay: Hatalmas volt a tét, de Magyarország Európa része maradt

„Ha nem töltök el jó néhány évet Magyarországon, ez a könyv biztosan nem készült volna el” – mondta Booker-díjas regényéről David Szalay. Az író szerint Magyarországon pár éve kimondottan borúlátó a hangulat, de úgy véli, az áprilisi választás eredménye optimizmusra ad okot. A róla szóló portrénkban bennfentes kívülállóként írtuk le David Szalayt, és a Booker-díjjal kitüntetett regénye is a két világ közötti ingázás lehetőségeit és korlátait mutatja be. A Test kétségkívül kifordított Elisa Doolittle-sztori. Főszereplője, István kamaszként egy dél-magyarországi városban lakik. Később Irakban szolgál, ezt követően pedig Londonban próbál szerencsét. Először egy éjszakai klubban, kidobóként dolgozik, aztán egy dúsgazdag család sofőrje lesz, majd a ház úrnőjével, Helennel szűri össze a levet.

A Test nemcsak a Booker-díj zsűrijét nyűgözte le, dicsérte számos kritikus, de olyan írók és hírességek is elismerően nyilatkoztak róla, mint Zadie Smith, Colm Tóibín vagy Dua Lipa. Eddig negyven nyelvre fordították le a kötetet, mostantól pedig Barabás András fordításában magyarul is olvasható. Ebből az alkalomból beszélgettünk David Szalayval, aki Bécsben, a lakásában fogadta a Telexet. Ott volt a polcán Kertész Imre és Krasznahorkai László, beszélt nekünk a Péccsel kapcsolatos gyerekkori emlékeiről, és megtudtuk, miért jutott eszébe a 2026-os magyarországi választások éjszakáján Tony Blair. Szóba kerültek a szürkezónák, a szavakban rejlő erő, a létezéssel való megbékélés és a társadalmon kívül megtalált otthonos magány. Miért volt Szalay szerint óriási a tét április 12-én? Miért nyerte meg a korábbi választásokat a Fidesz, és ezúttal mi okból veszített? Az interjúból kiderül.

Magyarországról, ahogy más kelet-európai országokból is, rengetegen indultak el Nyugat-Európa felé a 2000-es évek elején. A brexit előtt Anglia volt a legnépszerűbb célpont, persze Németországban, Svédországban vagy Hollandiában is sokan találtak munkát akkoriban. Az egyik unokatestvérem 2005-ben költözött Magyarországról Angliába, és bár az ő élete máshogy alakult, mint Istváné a regény fejezeteiben, rajta keresztül még közelebb került hozzám ez a téma. Ahogy egyre több, az egykori keleti blokkból Angliába érkező munkavállalót ismertem meg, egyre jobban érdekelt a történetük. Amikor pedig 2009-ben Magyarországra jöttem, a legtöbb fiatal arról mesélt nekem, hogy eltöltött pár hónapot Nyugat-Európában. Sokuk esetében ez ritkán jelentett egy évnél hosszabb időt, mégis egyfajta beavatási rítus volt számukra ez a tapasztalat.

Mindenképpen olyan regényt akartam írni, amiben megjelennek a befogadó ország és a vendégmunkások szempontjai is. A Test ezért egy olyan szereplő történetét követi, aki sok ezer kelet-európaihoz hasonlóan gazdasági okból indult útnak Anglia felé. Ha nem töltök el jó néhány évet Magyarországon, ez a könyv biztosan nem készült volna el.

Bár a könyvben nem említem, Pécsről van szó természetesen. Gyerekkorom óta járok oda, szóval a várossal kapcsolatos legkorábbi emlékeim úgy 1980 körüliek. Apám illegálisan hagyta el Magyarországot, így először nem jöhetett velünk Pécsre. Anyámmal és a húgommal kerestük fel a rokonokat, és később is látogattuk őket rendszeresen. Egészen kicsi korom óta járok tehát Pécsre, és rendkívül élénkek a város nyolcvanas-kilencvenes évekbeli állapotával kapcsolatos emlékeim.

Igen, a családi kötődések miatt. Több nagynéném, nagybácsim és unokatestvérem is él ott. Amikor 2009-ben eljöttem Londonból, tényleg csak a nyári hónapokra terveztem maradni, de megismertem pár embert, és olcsó volt ott az élet, úgyhogy ott ragadtam. Szeretem Pécset, mostanában is sok időt töltök ott.

Nagyon örülök, hogy ott lehettem azon a napon, rendkívüli volt a hangulat. Érezni lehetett a levegőben a feszültséget, hiszen óriási volt a tét. Aztán, amikor kiderült az eredmény… az csodálatos pillanat volt. Engem leginkább az 1997. május 1-jei londoni eseményekre emlékeztetett, amikor a konzervatívok 18 évnyi kormányzása után Tony Blair és a Munkáspárt nyerte meg a választásokat.

Az jutott eszembe április 12-én, hogy 1997-ben a mostani magyar fiatalokéra hasonlított a helyzetem: nem emlékeztem olyan Nagy-Britanniára, amelyet ne a konzervatívok irányítottak volna, ahogy a mostani huszonévesek is a Fidesz-érában élték le az életük javát. Tony Blair győzelmekor egyből világos volt nekem, hogy ez egy rendkívüli pillanat, és szerintem ezt érezhették a magyar fiatalok is 2026 tavaszán.

Szerintem komolyan felmerült a kérdés, hogy megmarad-e Magyarországon a demokratikus berendezkedés. Április 12-én végül e mellett szavaztak a magyarok. A Tisza Párt győzelme azért is nagy dolog, mert az utóbbi időben egyre reálisabb forgatókönyvnek tűnt, hogy Magyarországot az Európai Unióból való kilépésre kényszerítheti a Fidesz. Ami elképzelhetetlen katasztrófa lett volna az ország számára a véleményem szerint, de biztos vagyok benne, hogy a kormányváltással sikerül ezt Magyarországnak elkerülnie.

Hatalmas volt tehát a tét. De hála a szavazóknak, Magyarország Európa része maradt. Elképesztően groteszk lett volna ugyanis, ha több mint harminc évvel azután, hogy sikerült a szovjet gyarmati rendszerből kiszabadulnia, a Fidesz visszakormányozta volna az országot az oroszok karjaiba.

Az én esetemben ez különösen bonyolult, az apám ugyanis kelet-európai bevándorlóként került nyugatra. Az Angliához fűződő viszonyomat ezért kezdettől befolyásolta, hogy magyar a családnevem, magyar az édesapám, az anyám pedig kanadai. Tehát igaz ugyan, hogy én már Angliában nőttem fel, mégis azt éreztem, egy kicsit más vagyok, mint az osztálytársaim. Ez nem jelentett persze problémát, nem volt benne semmi negatív. Amiatt viszont mégis fontos megemlíteni, hogy nekem bonyolultabb az optikám, mint egy teljes mértékben angol hátterű valakinek.

Az is kétségtelen, hogy az 1980-as, 1990-es években teljesen más volt magyar származásúnak lenni Angliában, mint 2005 után. A rendszerváltás előtt, illetve közvetlenül azután elvégre jóval kevesebb kelet-európaival lehetett találkozni Londonban a mostaninál. Akkoriban, azt hiszem, különlegesnek, egzotikusnak tűnhettek a britek szemében a magyarok. És mivel a kommunizmus szorítása miatt kellett elhagyniuk a szülőföldjüket, többnyire rokonszenveztek velük.

Aztán, amikor a 2010-es évek során százezrével érkeztek Angliába a kelet-közép-európaiak, a régió lakóiról kialakult kép a befogadó közösségben valamelyest megváltozott – bár ez sem jelentett ellenszenvet vagy ellenségeskedést. Annyira részei voltak az angol mindennapoknak, hogy a lengyel vízvezeték-szerelő kifejezés a nyelvben is nyomot hagyott. Ő az a fickó, aki időben érkezik, és olcsón elvégzi a munkát. Egyfajta pozitív alakként emlegették tehát. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a gázcsövek, a lefolyók vagy a zárak megjavítását társították hozzá, esetleg a tescós bevásárlás házhoz szállítását.

Vagyis a lengyel vízvezeték-szerelő képéhez és vele a kelet-európai régióból származó munkavállalókhoz az alacsonyabb társadalmi helyzet valószínűsítése is hozzátartozott. És ez az előítélet valószínűleg a mai napig befolyásolja a Magyarországról, Lengyelországból vagy Romániából Angliába érkezők és az angolok viszonyát.

És jól látja, ezzel a beskatulyázással a Test főhőse, István is szembesül a Londonban töltött évek során. A regény egy pontján annak lehetünk tanúi, hogy nem elégszik meg azzal, hogy a londoni munkásosztály tagja legyen, hanem támadást indít a bebetonozott társadalmi státusza ellen, és emelkedni kezd. Azt szerettem volna bemutatni, hogy a biztonsági őri vagy a sofőri munka hátrahagyásával és a vagyona gyarapodásával afféle szürkezónába érkezik. Ettől kezdve bizonytalankodni kezdenek a körülötte élő jómódú angolok, hogy miként is kellene mindehhez viszonyulniuk.

Az a három dolog, amit Helen a múzeumban említ, határozottan a könyv három aspektusa. Én azonban bonyolultabbnak látom azt, ahogy a regény a vallással, a transzcendenssel kapcsolatos tapasztalatok kérdésköréről beszél. Igaz ugyan, hogy István nem lel a gyászából kiutat a baptista gyülekezet padsoraiban, mégis úgy gondolom, a regény végére olyan szürkezónához ér, ami kívül esik a testiségen és a hatalommal kapcsolatos csatározásokon. A Test befejező fejezeteiben István már sem a társadalmi státusz, sem a fizikai valóság, sem pedig a szexualitás iránt nem érdeklődik igazán. Az az érzésünk lehet, hogy olyan területre jutott, ahol nem járt még sosem azelőtt. Azt remélem, a könyv végén a létezéssel való megbékélésre talál. Ennek pedig transzcendens vonatkozása is lehet.

Az egyedüllét a társadalmi interakcióktól való visszahúzódás. Aki elutasítja az utóbbiakat, magától értetődően utasítja el a hatalomért folytatott harcokat és a szexualitást. Egyszersmind esélyt kap rá, hogy más fókuszt kapjon, más irányt vegyen az élete.

Ha író vagy, akkor a szavak a munkaeszközeid. Ezért aztán tisztában kell lenned a bennük rejlő erővel, a szavak lehetőségeivel. De világos számodra az is, hogy vannak korlátaik, én legalábbis így tapasztalom. És mivel szavakkal dolgozom, nagyon jól tudom, mire képesek, és mire nem, illetve mi az, ami nehezen megy nekik. Szóval teljesen igaza van.

A könyvnek a Was nicht gesagt werden kann címet adta a német kiadó, ami nagyjából úgy fordítható, hogy amit nem tudunk kimondani, vagy inkább, ami nem elmondható. Örültem ennek a címváltozatnak, mert a regény nagyon fontos aspektusa, hogy bizonyos dolgokat nem lehet kimondani, vagy legalábbis vannak dolgok, amik nagyon nehezen megfogalmazhatók. Mindez ahhoz is visszavezet, amiről a könyv vége kapcsán beszéltünk az előbb: a Test zárlatában a szerző megpróbál közölni valami olyat, ami szerintem szavakkal rendkívül nehezen körülírható.

Dehát kifejezheti-e például a nyelv, hogy mit jelent valójában a szerelem? Úgy használjuk ezt a szót, mintha fix jelentése lenne, valójában viszont nem ez a helyzet, a szavak nem ilyenek. És épp emiatt leegyszerűsítik a valóságot, ami bennünket körbevesz.

Vajon nem ez a helyzet? Szerintem nagyon is. És persze akadt pár kép, ami a regény írása közben elém került. Például egy Cézanne-festmény, amin néhány fa látható. Pontosabban nagyon úgy tűnik, mintha néhány fáról lenne szó, miközben a festő csupán a fák benyomását keltő ecsetvonásokkal dolgozott. A fényt festette meg, ahogy áttört a lombok között, és ebből a fák képe is kialakult. Amikor a regényt írtam, ez a Cézanne-reprodukció ott volt az asztalomon, és bár nem volt tudatos, egy ponton rájöttem, hogy fontos társ volt a munka során.

Ha Shakespeare színművéhez hasonlítom, akkor Thomas valójában Hamlet, István pedig Claudius, a mostohaapa.

A regényt mindenképpen egyfajta tragédiának gondolom. Bár inkább görög tragédiához hasonlít szerintem, mint shakespeare-ihez, persze a cselekménye a mai világba ágyazódik teljesen. Mindenesetre a Test a sorsról szól, akár a görög tragédiák. A szenvedésről és arról, hogy meg tudunk-e békélni azzal, hogy létezünk. Persze elsősorban István tragédiája a regény, nem Thomasé.

Nem mindig ez a helyzet, ezúttal viszont először az első fejezetet írtam meg. Amikor kész lettem vele, még nem tudtam biztosan, hogy egy önálló novellát fejeztem be, esetleg egy regény részlete a szöveg. Időbe telt, mire felismertem, hogy remek regénykezdő fejezet lehet.

A letisztult stílus, amire utal, a nagyon rövid mondatok és az érzelmi visszafogottság már az elsőként elkészült részletnek is a sajátja volt. Úgy éreztem, drámaibbá teszi a történetet, aztán, ahogy terebélyesedett a sztori, természetes volt, hogy továbbviszem a kezdetekkor kikísérletezett stílusjegyeket.

Annak a nagyjából tíz évnek az első felében, amit Magyarországon töltöttem, ugyan Orbán volt hatalmon, de a gazdaság remekül teljesített, és szemmel láthatóan egyre jobban ment az embereknek. Mindez nagyjából 2019-ig tarthatott, és szerintem 2014-ben, illetve 2018-ban is azért nyerte meg a választásokat a Fidesz, mert összességében elégedettek voltak az emberek. Aztán jött a Covid, utána pedig nem sokkal kitört az orosz–ukrán háború, a gazdaságra pedig komoly terhet rótt ez is, az is. A legnagyobb gond azonban a Fidesz alatt egyre inkább elharapózó korrupció volt a véleményem szerint. Amíg jól ment a soruk, addig kevésbé foglalkoztak vele a magyarok, az utóbbi években viszont egyre többen ismerték fel, mi zajlik a színfalak mögött.

Pár éve kimondottan gondterhelt, komor, borúlátó Magyarországon a hangulat. Az áprilisi választás szerintem új kezdet lehet az ország lakóinak, és remélem, hogy optimistábbak lesznek az emberek.

Azóta sokat utaztam, rengeteg emailre válaszoltam, és rengeteget beszéltem a könyvről, a korábbinál jóval mozgalmasabb lett tehát az életem. De azt talán korai lenne még kijelenteni, hogy alapjaiban megváltozott. A könyv mindenesetre nagyon jól fogy, ami várható volt, hiszen ez a Bookerrel díjazott regényekkel gyakran megesik. A Testet már körülbelül negyven nyelvre fordították le, ez pedig hatalmas siker.

Az elmúlt hat hónapban nem sokat lustálkodtam. Nem volt rá időm. Keményen dolgoztam, és nem csak az íróasztalnál. Egyébként félig viccből nyilatkoztam ezt, de félig komolyan gondoltam a lustasággal kapcsolatosan mondottakat. Jó hír, hogy nem csappant meg a munkakedvem azóta, hogy átvettem a Bookert, és az a helyzet, hogy félig kész vagyok a következő könyvvel. Szóval nem blokkolt le a siker, és nem kell szerencsére órákon át bámulnom az üres oldalt a számítógépemen. Mindent megteszek, hogy hamarosan befejezzem az új kötetet.