Csak illúzió, hogy az ember valóban képes irányítani a saját sorsát

Az emberek valamiért imádják a trilógiákat, így sokáig sorolhatnám a jobbnál jobb (vagy éppen rosszabbnál rosszabb) sorozatokat, de most bármiféle felesleges és időhúzó bevezetés helyett inkább egy olyat szeretnék bemutatni, amihez foghatóval, azt hiszem, még nem nagyon találkozhattak a hazai olvasók.

A közelmúltban elhunyt Dag Solstad trilógiája sok szempontból furcsa alkotás, hiszen ilyen különös című könyvek már alapból is ritkák, nemhogy három egyben (Tizenegyedik ​regény, tizennyolcadik könyv; 17. regény; Harmadik ​és utolsó regény Bjørn Hansenről), de az is igazán példa nélküli, hogy egy trilógia majd harminc év alatt szülessen meg (az első kötet 1992-es, a második 2009-es, míg a harmadik 2019-es). De vajon mi lehet a nagy siker valódi titka?

A meghökkentő cím még kevés

Dag Solstad Bjørn Hansen-trilógiája első pillantásra eseménytelen vállalkozásnak tűnhet, valójában azonban az elmúlt évek egyik legkülönösebb és legmélyebb szépirodalmi teljesítménye. A norvég szerző három rövid regényen keresztül követi végig antihőse életét, miközben fokozatosan bontja le azt az illúziót, hogy az ember valóban képes irányítani a saját sorsát. A trilógia középpontjában ugyanis nem valamiféle nagy dráma vagy látványos bukás áll, hanem a lassú sodródás, az önfeladás, a kiüresedés és az a különös közöny, amely észrevétlenül teszi tönkre az ember életét.

A történet kezdetén (Tizenegyedik regény, tizennyolcadik könyv) az ötvenéves Bjørn Hansen egy kisvárosi vasútállomás előtt ülve tekint vissza az életére. Harminckét éves koráig mintaszerű polgári életet élt: szerető feleség, kisgyermek, biztos minisztériumi állás. Aztán megismerkedett a gyönyörű Turiddal, és amikor a nő visszaköltözött szülővárosába, Hansen – mintha csak sodródna valami számára is megmagyarázhatatlan erővel – otthagyott mindent, hogy kövesse. A kapcsolatból azonban nem lett sem nagy szerelem, sem új élet, csupán egy újabb középszerű hétköznapiság. Évek telnek el szinte észrevétlenül, Bjørn pedig lassan rádöbben, hogy talán soha egyetlen valódi döntést sem hozott meg önállóan. Mintha egész életében csak mások akaratát, a körülményeket vagy éppen a pillanatnyi gyávaságot követte volna.

„Bjørn Hansen egyszer csak meghallotta a saját hangját: »az zavar, hogy az életem teljesen jelentéktelen«, és ezt még soha nem vallotta be senkinek, még magának sem, pedig évek óta a nyelve hegyén volt, igen, állandóan, és most tehát kibökte.”

Solstad már az első kötetben egészen hátborzongató pontossággal mutatja meg a modern ember elidegenedését és önmaga kiürülését. A minimalista, hideg és ironikus stílus mögött folyamatosan ott vibrál valami nyugtalanító bizonytalanság: vajon létezik-e egyáltalán szilárd személyiség, vagy az ember végső soron csak szerepek, kompromisszumok és véletlen döntések összessége? A regény ráadásul a záró harmadban egy egészen váratlan, groteszk és egyszerre kínos fordulatot vesz, amely után az olvasó végképp nem tud ugyanúgy tekinteni Bjørn Hansenre.

Bjørn Hansen mindig meglep valamivel

A második rész (17. regény) ott folytatja, ahol az előző abbamaradt: Hansen lebukik különös csalása miatt – éveken át mozgássérültnek adta ki magát –, majd börtönbe kerül. Csakhogy Solstadot természetesen nem maga a bűn vagy a büntetés érdekli, hanem az a furcsa üresség, amely a férfi életét továbbra is meghatározza. A börtönévek eseménytelenül telnek (most komolyan, milyen lenne egy norvég börtön?), szabadulása után pedig még hosszabb és még szürkébb időszak következik. Hansen alkalmi munkákból él, esténként klasszikusokat olvas, és szinte teljesen megszakít minden kapcsolatot a világgal.

„Büszke volt, hogy világirodalom veszi körül. Ez emelte fel az életét. Ezernyi könyv, ezernyi hang a létezésről.”

Bár ez beindíthatná a cselekményt, a trilógia egyik legfájdalmasabb vonulata éppen az apa-fiú kapcsolat alakulása. Hansen fia időről időre próbál közeledni hozzá, ám az apa még a leveleit sem olvassa el hosszú éveken keresztül. Mire pedig rádöbben, hogy már unokája is született, addigra az elvesztegetett idő jóvátehetetlenné válik. Solstad ebben a részben szinte boncolja a modern ember érzelmi bénultságát, azt a különös állapotot, amikor valaki már nem is rosszindulatból vagy kegyetlenségből képtelen kapcsolódni másokhoz, hanem egyszerűen azért, mert minden belső mozgása elsorvadt.

A trilógiát lezáró kötetben (Harmadik és utolsó regény Bjørn Hansenről), az idősödő Bjørn Hansen már szinte teljesen visszavonultan él. Olvas, emlékezik, halott hozzátartozóin gondolkodik, és saját elmúlásának gondolatával foglalkozik. A regény hangulata még csendesebb, még melankolikusabb, miközben Solstad egyre mélyebbre ás antihőse tudatában. Hansen már nem is igazán él, inkább csak létezik, amíg váratlanul meg nem jelenik az unokája, Wiggo, aki átmenetileg hozzá költözik.

A két egymás számára szinte teljesen idegen ember együttélése adja a zárókötet alaphelyzetét. Solstad szokás szerint itt sem a látványos eseményekre koncentrál, hanem a kimondatlan feszültségekre, a kínos hallgatásokra, az apró gesztusokra és arra a nehezen megfogalmazható távolságra, amely generációk és emberek között húzódik. Ahogy korábban, úgy most is egy külső szereplő – ezúttal Wiggo gyönyörű barátnője – zavarja meg a törékeny egyensúlyt, és természetesen Bjørn Hansen jelenlétében ebből sem sülhet ki semmi igazán normális.

Bár önmagukban sem rosszak, a trilógia három kötete együtt olvasva válik igazán lenyűgözővé. Solstad ugyanis szinte észrevétlenül épít fel egy olyan antihőst, aki egyszerre taszító, szánalmas, groteszk és nagyon is ismerős. Bjørn Hansen nem gonosz ember, még csak nem is különösebben rossz ember, inkább csak végletesen passzív. Olyan figura, aki egész életében képtelen volt valódi kapcsolatot kialakítani másokkal, mert saját magához sem tudott igazán kapcsolódni. Ráadásul egyben egy olyan is, aki valahol mélyen tisztában van ezzel, és mindig arra készül, hogy a társadalom arcába vágja a maga fricskáját, a maga nagy „nem”-jét. És talán éppen ezért válik ennyire nyugtalanítóvá az egész történet: mert Solstad könyörtelen pontossággal mutatja meg, hogy a modern ember kiüresedése nem feltétlenül tragikus vagy látványos folyamat, hanem sokkal inkább csendes, lassú és szinte észrevehetetlen.

A közelmúltban elhunyt Dag Solstad ezzel a három regénnyel nemcsak egy különös életutat rajzolt meg, hanem egy olyan görbe tükröt is tartott olvasói elé, amelyben nagyon könnyű felismerni korunk magányát, kommunikációképtelenségét, közönyét és önbecsapásait. Kevés kortárs író képes ennyire visszafogott eszközökkel ennyire súlyos dolgokról beszélni. Solstadnak sikerült.

Dag Solstad: Tizenegyedik ​regény, tizennyolcadik könyv
Fordította: Patat Bence
Polar, 2024, 4300 Ft

Dag Solstad: 17. regény
Fordította: Patat Bence
Polar, 2024, 4250 Ft

Dag Solstad: Harmadik ​és utolsó regény Bjørn Hansenről
Fordította: Patat Bence
Polar, 2026, 4400 Ft