De hogy került apa a szemétégetőbe?

„Dobj ki a kukába – mondogatta – Ha meghalok, csak dobj ki a kukába.” Ezt a negyvenes éveiben járó Sally hallja egyre betegebb apjától, Tomtól, aki egy bukolikus, világtól elzárt ír farmon neveli őt. És hát Sally jó lány, ha furcsa is, úgyhogy kidobja. Pontosabban megpróbálja belegyömöszölni a szemétégetőbe, de a szemétégetők hagyományosan nem krematóriumnak vannak kitalálva, úgyhogy másodszor is nekiveselkedik, ekkor már valamivel több (de közel sem teljes) sikerrel. Hogy aztán őszintén csodálkozzon, amikor rendőrök kezdenek rajzani körülötte. És hát ahogy a falusiak ránéznek, azt meg se próbálom körülírni. Nem érti, mi ez a felhajtás – hisz ő csak azt tette, amit az egyetlen általa elfogadott tekintély (az apa) mondott. Aki egyben az egyetlen ember, akivel Sally képes volt érintkezni. Most komolyan, miért van mindenki kiakadva?

Mert Sally Diamond erősen a spektrumon van, ezt Nugent már az első pár oldalban nyilvánvalóvá teszi. Talán lehetett volna finomabban érzékeltetni, de mit tagadjam, ez a morbid nyitány azért elég hatásos. Gyakorlatilag ismeretlen számára az emberi kapcsolatok rendszere, az olyan dolgok, mint az irónia vagy a bizalom. Ha kettesben van valakivel, azt már tömegnek érzékeli, a helyzet pedig az emberek számának szaporodásával exponenciálisan növekszik. Tudomása szerint két ember volt, akinek a közelsége (de nem az érintése!) nem borította ki – az egyik az anyja, aki már évekkel ezelőtt meghalt, és az apa, aki meg… hát, tudjuk, a szemétégető. Ez az apa maga amúgy pszichológus, aki – úgy fest – élete projektjének Sallyt tartotta, és úgy állt közé meg a világ közé, mint egy egyszemélyes kőfal. Ezzel azonban alighanem hibát követett el: elfelejtette, hogy ő is csak halandó, és amint eltűnik, Sally meg a világ között nem lesz semmi. Úgy fog lebegni a levegőben, lábával a semmiben taposva, kiszolgáltatva az ismeretlennek, mint egy madárfióka, akit elfelejtettek megtanítani repülni.

Mondjuk, jó száz oldalig én meglehetősen bizonytalan voltam benne, mitől is lenne ez „pszichothriller”. Már arra gyanakodtam, a kiadó rakta rá vásárlómaximalizálás céljából a fülszövegre, ahogy a rövid elbeszélésekkel operáló novelláskötetekre is kényszeresen rászerkesztik az „örkényi” jelzőt. Addig ugyanis csak azt látjuk, ahogy Sally megkísérel boldogulni a közösségben, megpróbálja elsajátítani mindazt az alapvető tudást, amit az apa elmulasztott továbbadni neki. Olyan evidens készségeket, mint a boltban való vásárlás, vagy hogy hogyan kell reagálni arra, amikor köszönnek nekünk az utcán. Ezek számunkra a mindennapi rutin részei, de Sallynek minden egyes interakció új kihívás, amire választ kell találnia. Nugent pedig nagyon szépen mutatja be ezt a gyakran fájdalmas tanulási folyamatot, ahogy elbeszélője próbál beleszokni a kitárult világba, ezt a botladozást, amiben lépten-nyomon lehorzsolódik a térd és a könyök. Szóval arra jutottam, hogy ha pszichothriller, ha nem: ez egy nagyon jól működő szöveg. Tele van empátiával, megértéssel, finomsággal. Maradjon nyugodtan ilyen. De nem maradt.

Ugyanis csak bekúszik a szövegbe minden pszichothriller-gyárosok kedvenc kabalája: a trauma.

Tom ugyanis búcsúajándékként egy rakás levelet hagy hátra, amelyből kiderül, Sally nem is Sally, állapota pedig egy gyermekkori trauma következménye. Erről a traumáról én inkább nem is beszélnék – megpróbáltam egy mondatban összefoglalni, de olyan sűrűnek, olyan soknak tűnt, hogy inkább töröltem. Elég legyen annyi, hogy miután Nugent száz oldalon keresztül finoman altatott és sejtetett, közel hozta hozzánk Sallyt, most hókon vág minket a nyers borzalommal. A regény tehát valóban pszichothrillerré evolválódik.

Ez formai értelemben is megmutatkozik – eddig egyetlen elbeszélőnk volt, Sally. Most viszont megérkezik Peter, aki szintén elkezdi mondani a magáét. No most véletlenül sem szeretnék vele kapcsolatban többet mondani annál, mint ami szükséges – elég csak annyit tudni, hogy közvetlen közelről kísérte figyelemmel Sally traumatizálását, félig-meddig aktív résztvevőként. Az ő megérkezésével pedig tulajdonképpen kettészakad a regény. Egyrészt ugye ott van Sally története, aki fokozatosan kitapos magának egy talpalatnyi helyet az ír kisvárosban. Ez a szál egyértelműen a közösség megtartó erejéről szól. Az elbeszélő egy olyan közegbe kerül, ahol számít a léte, és ahol igyekeznek megérteni és elfogadni őt, ahol támogatják, mi több szeretik, olyannak, amilyen. Ahol annyi rettenet után úgy-ahogy biztonságban érezheti magát. Nincs ezekre a fejezetekre jobb szó annál, hogy: „szép”. És nem kis részben azért szép, mert jól van megírva. És pont mert szép, az embernek szinte fizikai fájdalmat jelentenek a párhuzamos fejezetek, ahol Peterhez kerül a szó.

Mert ezekben a fejezetekben a pőre fájdalomról értesülünk. Sőt, hogy valami banálisat mondjak: szembenézünk a gonoszsággal. Ráadásul a Nugent által ábrázolt gonoszság nem szimplán fekete, hanem rétegekből áll. Van egy banális, hétköznapi oldala, vannak érzelmei, félelmei, sőt a szerző eljátszik vele, hogy bizonyos értelemben az emberi oldalát is megmutassa. Amitől az egész csak félelmetesebb lesz – mert közelebb jön, olyan közel, amennyire biztosan nem akarjuk tudni magunkhoz. Mindezzel Nugent tudatosan megteremti azt a kontrasztot, ami érzésem szerint az egész könyvet közel elviselhetetlen feszültséggel tölti meg. És rutinos olvasóként mondom, hogy ez a „közel elviselhetetlen” egyáltalán nem szóvirág. Mert tényleg az van, hogy amíg Sally fejezeteit az ember örömmel olvassa, addig Peter fejezeteibe úgy merülünk bele, mintha egy szederbokorba kéne belevetnünk magunkat – vagy még inkább egy nyákos és alighanem radioaktív folyadékot tartalmazó gödörbe. Egyszerűen nincs hozzá kedve az embernek. Maradna Sallyvel inkább a lankás ír domboldalakon, de nem lehet. Vár rá a gödör.

Liz Nugent: Sally Diamond, a furcsa lány
Fordította: Szabó Olimpia
Helikon, 2026, 6999 Ft