A történelem egy nagy kerék, ami körbe-körbe forog

Bár a kortárs magyar lírában jelenleg nincsenek olyan kiemelkedő alakok, mint József Attila vagy Radnóti Miklós, a mai magyar líra nagyon erős és nagyon gazdag. Több tucat igazán jó és színvonalas alkotót említhetnék, de igazából az is elég, ha Terék Anna nevét leírom, ugyanis a vajdasági születésű költő tökéletesen reprezentálja, milyen is az igazán jó modern líra.

Az 1980-as évek közepén született, a délszláv háború közegében felnövő Terék Anna költészete már a kezdetektől a személyes és a történelmi tapasztalatok metszéspontjában formálódik, és ez a kettősség később sem oldódik fel, inkább egyre tudatosabban válik a szövegek szervezőelvévé. A korai versekben még erősebben jelen van a közvetlen megszólalás, a nyers tapasztalat rögzítésének igénye, de már itt is érződik az a fegyelmezettség, amely később a költészetének egyik legfontosabb sajátosságává válik.

Az első kötetei (Mosolyszakadás, Duna utca) rögtön komoly szakmai visszhangot kaptak, és viszonylag hamar világossá vált, hogy nem egy gyorsan elillanó, „egykötetes” jelenségről van szó, hanem egy következetesen építkező életmű kezdeteiről. A későbbi könyvekben a nyelv egyre letisztultabbá, sűrítettebbé válik, a versek sokszor már a kimondhatóság határán egyensúlyoznak, miközben a tematikus fókusz – trauma, emlékezet, test, női tapasztalat, veszteség – mindvégig megmarad. Ami igazán figyelemre méltó, az az, ahogyan Terék képes elkerülni a pátoszt és az önismétlést:

a legsúlyosabb tapasztalatokról is visszafogottan, gyakran szinte tárgyilagos hangon beszél, és éppen ez a visszafogottság adja a versek erejét.

Terék Anna pályája eddig ritka következetességet mutat: nincs látványos irányváltás, nincsenek radikális törések, inkább egy lassú, de nagyon tudatos elmélyülés figyelhető meg. Az életmű így nem szétszóródik, hanem egyre inkább összezár, és mind világosabban rajzolódik ki benne az a kérdéskör, amely körül forog – hogyan lehet nyelvet találni arra, ami a tapasztalat szintjén már csak alig artikulálható.

Az első verses regény?

A fenti felvezető tükrében talán nem is túl meglepő, hogy a szerző mostanra eljutott odáig, hogy mondanivalóját egy bő háromszáz oldalas verses regénybe rendezze. Ebben a műben kiválóan működik ez a megoldás, hiszen ha külön-külön olvasom a szövegeket, akkor ez egy lírakötet, de ha egyben, talán inkább már regény. És mint ilyen, igazán ritka fehér holló a magyar irodalomban.

„Nagy kazán a szabadság szíve,
és nők égnek benne porrá
minduntalan”

Terék ambícióira mi sem jellemzőbb, mint hogy új műve szűkebb szülőhazájának elmúlt egy évszázadát állítja középpontba, méghozzá úgy, hogy a nézőpont a lehető legszűkebb és legszemélyesebb: hogyan élte meg egy „majdnem” család Trianont, a folyamatos kisebbségi létet, háborút, halált és pusztítást, száműzetést és nyelvvesztést, identitásuk lassú feloldódását.

A Jég a trianoni döntés idején indul, mégpedig egyetlen (el)beszélővel, Erzsébettel. Az első szakaszban a fiatal lány egy egészen felbolydult világgal kénytelen szembesülni, egy olyannal, ami a felsőbb hatalmi játszmák és a még csak formálódó új államok bürokratikus szabályai miatt teljességgel kiszámíthatatlan.

„Apám vasutas volt, vagonokban laktunk.
Bennünket folyton áthelyeztek.
Egyik állomás a másik után, mindig egy új vonathoz
csatolták a lakóvagonunkat, és húztak is
bennünket tovább, apám munkája felé.

A testvéreimmel mind másik városban,
mégis ugyanabban a vagonban jöttünk
a világra.

Így esett meg, hogy a nővérem volt
közülünk az egyetlen, aki az új határokkal
körberajzolt Magyarország
területén született; mi meg épp
a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság
szíve felé tartottunk a vagonban.

És utolérték apámat a sínek mellett,
hogy tudják: az egyik lánya magyar,
vissza kell vinni a szülőhazájába,
nem maradhat az SzHSz Királyságban”

Ahogy az összes későbbi vers, úgy Erzsébet itt elmondott monológjai is egyszerre szikárak, kemények és sallangmentesek, ugyanakkor mélyen személyesek is. Terék a már jól megszokott módon a rá mindig is jellemző hosszú prózaverses formát használja, melyben csak ritkán jelennek meg rímek. Itt előbb nyomon követjük azt, ahogy hősnőnk belenő ebbe a fájdalmas kisebbségi létbe, majd azt, ahogy megismeri élete egyetlen igazi szerelmét, Jánost. De aztán jön a második világháború, és persze mindent tönkretesz.

A Jég több szempontból is igazi hullámvasút, így többek között azért is, mert az időt itt csak két dolog tagolja: a háború és a béke. Ennélfogva a már eddig is komor és sötét történések még inkább eltolódnak a horror felé, hiszen előbb megjelenik előbb János, majd a Partizán hangja is, akik sajátjaik szempontjából nemes hősök, ellenfeleik szemszögéből viszont aljak bűnözők, erőszaktevők és gyilkosok.

Az író nem akar senkit sem piedesztálra emelni, így olvashatunk itt szerbek és magyarok által elkövetett tömeggyilkosságokról, ugyanakkor szerbek és magyarok által véghez vitt jó cselekedetekről is, hogy hamarosan eljussunk arra a pontra, amikor Jánosnak menekülnie kell, Erzsébetnek viszont maradnia egy egyáltalán nem kívánt gyermekkel, Gézával.

Terék Anna könyve egyértelműen a hiányoké és veszteségeké, nála nincs váratlan regényes fordulat, vagy bármiféle feloldozás, csak a magunk előtt görgetett egyéni és nemzeti traumák hosszú sora, melyeket persze mindig ráhagyományozunk az utódainkra is.

Háború és béke és háború

Ennek köszönhetően a világháború utáni békét a délszláv háborúk pokla követi, hogy aztán megint csak jöjjön egy rövidke béke, ki tudja meddig? És persze ahogy múlik az idő, érkeznek az új beszélők is: János Amerikában született fia, John, és Erzsébet fia, Géza, valamint az ő lánya, Júlia. Ám a gondok mit sem változnak.

„Bort ittunk a bolt mögött,
éjfélkor még talpon volt az ország,
az eladó mellettünk dohányzott,
közben magában morgott,
hogy csak fosztogatásig ne
fajuljon ez a forradalom.
Mosolyogtunk rá, mint akiknek
nincs már elég ereje
kirabolni egy boltot,
kifosztani a várost.”

Ahogy haladunk előre a generációk között, egyre világosabbá válik, hogy itt valójában nem történetek követik egymást, hanem ugyanannak a történetnek az újra és újra elmondott változatai. Mindegy, hogy Erzsébet beszél, vagy Géza, vagy Júlia – a hangok bár különbözhetnek, a tapasztalat azonban kísértetiesen azonos marad.

A háború és a béke váltakozása nem valódi ellentétpárként működik, hanem inkább egy végtelen körforgásként, amelyben a béke mindig csak átmeneti állapot, két pusztítás között.

És talán itt válik igazán erőssé a kötet formája is. Mert bár első ránézésre játékosnak vagy formabontónak tűnhet a verses regény megoldása, valójában nagyon is funkcionális: a töredezett, egymásba csúszó monológok pontosan azt az élményt adják vissza, amit a szereplők is átélnek. Nincs egyetlen, stabil narratíva, nincs egy „nagy történet”, amit kívülről, nyugodtan el lehetne mesélni. Csak széttartó, hiányos, sokszor egymásnak is ellentmondó emlékek vannak, amelyekből mégis kirajzolódik valami nagyon is ismerős.

Terék Anna ebben a könyvben nem egyszerűen elmesél egy történetet, hanem megmutatja, hogyan öröklődik tovább a trauma – nemcsak események, hanem nyelv, gesztusok, hallgatások szintjén is. És talán ez a legnyomasztóbb benne: hogy nincs igazi törés, nincs pont, ahol ez a láncolat megszakadna. A szereplők nem tudnak kilépni belőle, legfeljebb más szavakkal mondják el ugyanazt.

A Jég így végső soron nem a háborúról szól, és nem is a történelemről, hanem arról, hogy mit kezd az ember azzal, ami túl nagy ahhoz, hogy feldolgozza. És hogy lehet-e egyáltalán úgy beszélni erről, hogy közben ne ismételjük meg ugyanazokat a mintákat. Terék válasza nem megnyugtató. De éppen ezért hiteles.

Terék Anna: Jég
Jelenkor, 2026, 4999 Ft