Edith Eva Eger kinevette azt, hogy egy szenvedő áldozat nem táncolhat selyemsálakban

98 éves korában meghalt Edith Eva Eger, akit elsősorban holokauszttúlélőként, aztán íróként és pszichológusként tart számon a világ. A döntés című könyve 2017-ben jelent meg, életvezetési tanácsadásként és holokauszttúlélő-történetként vonult be a köztudatba, de sokkal több szenvedéstörténetnél vagy az annak tanulságaiból levont tanácsoknál.

Fontos, de egyáltalán nem nélkülözhetetlen elemei ezek a szálak A döntésnek. De van benne egy sokkal erősebb vezérfonal: a 20. századi női történet fonala, amelynek mentén olvasva kiderülhet, miért is egyedülálló olvasmány, miért emelkedik ki a többi holokausztmemoár és életvezetési könyv közül. Edith Eva Egerre emlékezve most abból a szempontból olvastam újra a könyvet, hogyan alakította ezt az élettörténetet a főhős saját nőiségéhez és a körülötte lévő nőkhöz való viszonya.

A környezet által Edie-nek becézett pici, hajlott hátú néni mindig mosolyog, táncol, jó étvággyal eszik. Sminkje gondos, frizurája mindig beszárítva, színes blúzokban, tarka selyemsálakban szerepel az On The Spot filmjében. Nem így képzelünk el egy holokauszttúlélőt. Nincs benne végtelen gyász, nem viseli a szenvedés örök bélyegét, ahogy a világ előtt beszél a borzalmakról. A smink és a sálak egy idős nő hóbortjainak, jelmeznek, álarcnak tűnhetnek. Az élettörténetében viszont a nőisége a túlélésének volt a záloga.

Jó, hogy van eszed, mert nem vagy szép

Edith két nővér után a harmadik gyerek, ebben a szerepében pedig nem a legboldogabb. Két nővérét szebbnek és tehetségesebbnek érzi saját magánál. Édesanyja meg is erősíti ebben a szorongásában, gyakran mondogatja neki, hogy szerencsére okos, mert egyébként csúnya. Kisebbik nővére, Magda is külsejével csúfolja, amiről hamar kiderül, hogy örökölt bántalmazás – őt anyjuk piszkálja azzal, hogy ne egyen, el ne hízzon, az egyetlen értéke ugyanis a szépsége.

Már kiskorában felismeri, hogy szülei között nincsenek olyan érzelmek, amelyeket egy férfi és egy nő között el lehetne várni. Azt is érzi, hogy édesanyja nem boldog, hanem egy másik, szebb életről ábrándozik. A nagyanyjukról készült fényképhez beszél, és kétségbeesésében gyakran tőle kér segítséget. Ez a női generációk közti fohászkodás később Edith életében is visszatér, sorsdöntő pillanatokban ő is a már halott anyjától kér majd gondolatban segítséget.

Anyja viszonya ambivalens a nőiséghez. Amikor Edith először menstruál, halálra rémül a vértől, mivel erről még sosem beszéltek neki azelőtt. Édesanyjához rohan segítségért, aki válaszul felpofozza. Önbecsülését a sportból építi fel, napi öt órát balettozik, de táncos karrierjének előbb a zsidótörvények, majd a koncentrációs táborokban elszenvedett gerinctörés vet véget.

Tudatosan elhatárolódik attól a női attitűdtől, amivel nővére a fiúkkal flörtöl, ahogy randevúra hívja, majd kineveti, felülteti őket. Első szerelmével a kapcsolata erősen szellemi alapú, könyvekről, filmekről, a bizonytalan jövőről beszélgetnek. Elkezdené érdekelni a szerelem testi oldala, mikor a családot elhurcolják.

A nők máshogy reagálnak a hirtelen jött, éjszakai deportálásra. Edith édesanyja a legidősebb lánya magzatburkát rejti a kabátja alá egyfajta védelmező talizmánként, zsírt és ételmaradékokat csomagol. Egyszerre praktikus, földhözragadt és valláson kívüli babonás gesztusokkal indul neki az ismeretlennek.

Mellszépségverseny a koncentrációs táborban

A döntés egyik legtöbbet idézett jelenete az, amikor Edithet felszólítja Josef Mengele, hogy táncoljon neki. Utólag női belső erejének tulajdonítja, hogy ezt legyengült testével ugyanúgy teljesíteni tudja, mint azelőtt. Ekkoriban kezd el formálódni benne a gondolat, hogy a nőiességet nem a szépség konvencionális értelmezésén, a hosszú hajon, a szép ruhán vagy a szabályos testen keresztül, hanem a belső erő mentén határozza meg. Nővérének, Magdának mindene volt a szépsége – ő azt kérdezi húgától, ahogy levágott hajával a kezében áll a zuhanyzóban, meztelenül, hogy néz ki.

Edith később úgy érzi, sose látta nővérét ennyire szépnek, tisztának és öntudatosnak, mint akkor, minden nőiességétől megfosztva.

A lányok a táborban később mellszépségversenyt tartanak, amit Edith nyer. Gyakran főznek fejben, és arról vitatkoznak, melyik ételbe mi kell, és mennyi. Reményt merítenek ezekből a játékokból, melyek során azt képzelik, hogy valódi női szerepeiket töltik be. Edith úgy érzi, sokukat ezek az egymásba kapaszkodó gesztusok tartanak életben.

Edith és nővére többször is kockáztatják az életüket azért, hogy együtt maradhassanak. Amikor egy szelekciónál majdnem különválasztják őket, Edith megint a tehetségével vágja ki magát: cigánykerekezéssel tereli el az őr figyelmét, míg Magda átszökik egy másik sorba. Mindketten kerülnek halálközeli állapotba, és a másik húzza ki őket az utolsó pillanatban, vállalva ezzel az agyonlövetés kockázatát. Mindketten kerülnek olyan helyzetbe is a történet során, mikor elszökhetnének, ha a másikat otthagynák, de egyikük sem teszi meg.

A szenvedésben és az állandó életveszélyben az egymásba való kapaszkodás felülírja a korábbi, bántalmazó testvérkapcsolatot, de egyikük sem veszíti el eredeti egyéniségét. Magda legyengült csontvázként is azonnal flörtölni kezd, amint férfit lát, ami Edith számára visszatetsző – ő továbbra is szerelméről ábrándozik, miközben mégiscsak egy tizenhat éves kamaszlány, aki akkor is nővé kezd válni, ha épp a legpokolibb helyen van a világon. Talán a könyv egyik legbizarrabb jelenete az, amikor egy halom élettelen rab mellett rájön, hogy ilyen formában lát életében először meztelen férfitestet, amit aztán kíváncsian tanulmányoz.

A táborokban a női összefogás a legnagyobb érték, de ez megváltozik, amikor hazatérnek, és újra egyesül a megárvult három nővér. A dinamikák új irányt vesznek: Klára, akit elbújtattak, és megúszta a tábort, bűntudattal telve testvérei anyjának nevezi ki magát. Edithet ez nyomasztja, úgy érzi, ezzel nővére bezárja őket a szenvedő, beteg gyerekszerepbe, amit a gyógyulás érdekében szeretnének maguk mögött hagyni.

A háború után újra a klasszikus, nekik szánt nőszerepekben próbálnak boldogulni, mindhármójuk fő célja az, hogy férjhez menjenek. Ez motiválja a legidősebb Klárát is, pedig semmi szüksége erre, hiszen olyan tehetséges hegedűművész, hogy már a felszabadulás után azzal tartja el a testvéreit, hogy rendszeresen koncertezik. Elsőként Edith megy férjhez, egy gazdag kereskedőhöz. Alig felgyógyulva a táborok utáni fizikai leépülésből, hirtelen a személyzettel és gyémántokkal ellátott nagyságos asszony szerepébe kerül. Nem találja a helyét, pávának érzi magát.

A korábban magában már megtalált női öntudatot a terhessége ébreszti fel újra. Kezébe veszi az irányítást, és elzavarja az orvost, aki a legyengült testére hivatkozva abortuszt javasol. Óriási csecsemőt szül, rengeteg tejjel táplálja, és szülés közben még nővérével való viszonyát is helyreteszi: elzavarja őt az ágytól azzal, hogy amíg gyerekként kezeli, nem tud anyává válni. Anyaként végképp kitör belőle a harcos amazon. A növekvő kommunista diktatúrában egymaga intéz mindent, ami veszélyes: illegálisan szerez be penicillint tüdőgyulladásban szenvedő kislányának, majd az ok nélkül börtönbe zárt férjét a gyerekkel a karján, egy gyémántgyűrűvel szabadítja ki és szökteti Bécsbe.

Ezután válik független és öntudatos nővé. Edith válaszút előtt áll: eredeti terveik szerint Izraelbe menekülnének, ahová férje már kimentette a vagyonát. Időközben azonban nyílik egy lehetőség Amerika felé is, ahová viszont kockázatosabb, bizonytalanabb a költözés, és a vagyonról is le kellene mondaniuk. Edith egyrészt a táborok óta is legelemibb kötelékét, Magdát választja, aki ekkorra már New Yorkba emigrált. De követi halott anyja kívánságát is, aki romantikus, az Elfújta a szél regényélményéből fakadó indíttatásból Amerikába vágyott. Lemondana pénzről, vagyonról, férjről, nevelné a lányát egyedül, csak hogy a család női vonalát kövesse. Férje végül mellette dönt és vele tart, de a lényeg nem is ez, hanem hogy Edith ettől a pillanattól válik annak az erőnek teljes irányítójává, ami a története során fel-feltört, és egyre határozottabbá formálódott benne.

Színes selyemsálak

A döntés többi, gyakran említett értéke is ugyanolyan jelentős. Először is holokauszttörténet mint mementó: miközben rengeteg túlélő hallgatott arról, mi történt vele a táborokban, Eger azon kevesek közé tartozott, akik zavarba ejtően bátran és plasztikusan írták le legborzalmasabb szenvedéseiket is. Olvasni is fizikai kín.

Mindezt nemcsak odahelyezte az olvasók elé, hanem segített abban, mit lehet mindezzel az örökséggel kezdeni. Saját túlélésének és traumái feldolgozásának történetéből egy minden életre, minden szenvedésre alkalmazható munkamódszert, életmódot, gondolkodásmódot alakított ki. Akár gazdag amerikai háziasszonyról, akár ha koncentrációs táborba hurcolt zsidó rabról van szó.

A tanácsok, melyeket megfogalmazott, viszonylag egyszerűek. Lényegük az, hogy történhet az emberrel bármi, bánthatják, üldözhetik, a belső világát, a képzeletét, a reményeit senki nem tudja elvenni. Az egyén dönti el, áldozat lesz-e, szabad marad-e, mihez kezd azzal, ami történik vele. Nemcsak a történések pillanatában, de az utóéletében is. Edith Eva Eger kinevette azt a sokáig rögzült képet, miszerint a szenvedő áldozat, üldözött bántalmazott nem örülhet az életnek, és nem táncolhat színes selyemsálakban.