Spiró Györgyöt negyven évvel ezelőtt „ocsmányság” érte – egy kritika

A napló fura jószág az irodalmi műnemek között. Nem is azért, mert nem fikció, bár ami azt illeti, szerintem az, csak épp az író fikciója az őt körülvevő valóságról, amit deformál a személyes érintettség. Persze a szerző megteheti, hogy a szubjektivizmus okozta torzulásokat kigyomlálja a szövegből, és ezzel irodalmi értelemben jobbá is teszi a szöveget, de ezzel elveszi a próza napló jellegét, vagyis elherdálja azt, ami a műnem legfőbb értéke. Hiszen a naplót azért olvassuk, mert ott van benne szűretlenül az író, látjuk első indulatból odavetett passzusait, amiről nem csiszolták le a sarkokat az olvasó, és persze a kiadói szerkesztő kedvéért.

Ha a jó regény a jó bor, akkor a napló a must, amit az olvasó mértékkel kortyolgat, és bár nem részegedik meg úgy tőle, mint a nagyívű fikciós zsenialitástól, cserébe kitágítja az írói univerzumot. Naplót épp ezért szerelemből szoktak olvasgatni, és talán azzal a határozatlan bűntudattal, hogy most bizony kukkolunk, belesünk az írói elme budoárjába, oda, ahol az elméletileg nem közlésre szánt dolgokat rejtegetik.

Ebből a szempontból ez a könyv speciális helyzetben van, hiszen nem posztumusz kotorták elő az asztalfiókból, hanem a szerző aktív közreműködésével került sor a kiadásra. Hogy ez a közreműködés pontosan mit jelent, arról maga Spiró az előszóban a következőket árulja el: „A durva kifejezéseket elhagytam, némely nyavalygásaimat kihúztam, egyes tudnivalókat érthetőbbre fogalmaztam, a mondatok többsége változatlan maradt.” Hogy ettől mennyit veszített a naplószerűségből a szöveg, az nem világos, mindenesetre szemmel láthatóan maradt benne bőven annyi szubjektivitás és indulat, hogy távolról se tűnjön regénynek, inkább az 1986-os év nyers kommentárjának.

A ’86-os év amúgy vitán felül izgalmas időszak. A szocializmus csöndben agonizál, aminek szép szimbóluma a csernobili atomerőmű katasztrófája. Mexikóban zajlik a focivébé, itthon meg a kultúrpolitika egyre inkább elveszti a hitét önmagában – ahhoz még elég kraft van benne, hogy kekeckedjen, de ahhoz már gyáva, hogy drasztikus eszközökhöz nyúljon. Ez pedig még valahol kellemetlenebb, mint a következetes szigor, mert abban az író legalább tudja, hogy be lesz tiltva, itt meg eszi a bizonytalanság, melyik fejes (vagy kolléga) kelt bal lábbal, és épp olyan szinten áll-e a szocialista hierarchiában, hogy keresztbe tehet neki. Az alkotó meg van fosztva a lehetőségtől, hogy pusztán alannyal meg állítmánnyal bíbelődhessen, helyette kész kremlinológusnak kell lennie, ha érvényesülni akar.

Ez a memoár külső köre, a történelmi helyzet. Ebben helyezkedik el az író belső köre, személyes világa, ami egyfelől áll ugye a magánéleti eseményekből, például a fenyegető szívritmuszavarokból, meg abból a sorsfordító tényből, hogy bizony Spirónak gyermeke lesz, ráadásul egy ex-feleségtől. De miközben ezt leírom, már kedvem is támad felülbírálni a „sorsfordító” jelzőt, mert mindez érzésem szerint a szöveg perifériáján marad – értesülünk ugyan az ezzel kapcsolatos mély dilemmákról, de ezek a dilemmák közelébe se kerülnek annak, hogy uralják a szöveget. Jellemző, hogy a kötet főszövegét lezáró utóhangban sem esik szó egyikről sem.

Mert ez a könyv mindenekelőtt művésznapló. ’86 az az év, amikor Spiró a Messiásokat írta, és ami tán még fontosabb: ekkor volt a Csirkefej bemutatója a Katonában (Gobbi Hilda jutalomjátékával), amit nyugodtan nevezhetünk a magyar színháztörténet egyik kiemelten fontos pillanatának, aminek negyvenedik évfordulója simán megér egy emlékező kötetet. Mindkét történés részét képezi a szövegnek, de némi megrökönyödéssel vettem észre, hogy jelentőségük mintha elhalványulna egy harmadik mű – jobban mondva az erre a műre adott kritikai reakciók – mellett.

És akkor ezen a ponton úszik be a szövegbe az antagonista, Jerzy Robert Nowak. Akiről eddig nyilván egyikünk se hallott egy büdös mukkot se, na de most megjegyezzük a nevét. Ha ez a napló egy Bosszúállók-mozi lenne, Nowak volna Dr. Doom, aki épp ballisztikus rakétákat lő ki a civilizált világ metropoliszaira. De nem az, úgyhogy az úriember egyéb álnokságot kénytelen művelni: lehúzza Spiró előző könyvét, Az Ikszeket. De nem úgy, ahogy a Molyon szokták, hogy fél csillag és pár csípős szó, hanem egy közel ötven oldalas tanulmányban, amiben rásüti a szerzőre a tendenciózus lengyelellenességet, a történelemhamisítást és még sok egyebet is.

Ez a tanulmány teljes terjedelmében olvasható is a függelékben, sok egyéb reakcióval együtt, ami kitölti a kötet kétötödét. És valóban: igaztalan támadás. Ugyanakkor a közösségi könyves oldalakon szocializálódott olvasó erre még azt mondhatná, hogy: „Ember, hát ne olvasgass negatív értékeléseket, ennyi az egész!” Ám az ilyen kritikák abban a történelmi helyzetben nem maradtak meg az irodalom határcölöpjei között, hanem kigyűrűztek, politikai reakciókat váltottak ki, kutatói és alkotói ösztöndíjakat torpedóztak meg nemcsak a két érintett ország viszonylatában, hanem a komplett KGST-blokk berkein belül is. Nem pusztán arról van tehát szó, hogy valakinek egy könyv nem jött be, hanem egy karrier ellen indított, talán összehangolt támadásról. Értem, hogy ez Spirót felzaklatja – engem is felzaklatna. Értem azt is, milyen borzalmas, hogy a barátok és pályatársak elbagatellizálják az ügyet, sőt akadnak, akik egyenesen elárulják. A szó szoros értelmében fáj, hogy Nádas Halott barátaimjának egyes szereplői mennyire más arcukat mutatják itt.

Mégis érzek egy pici ambivalenciát. A kritika annyira leuralja a szövegteret, hogy az már szinte riasztó. Itt van például a már említett utóhang, amiben alig esik szó másról, csak az ominózus szöveg utóéletéről. Néha az a benyomásom, Spiró nem tud és nem is akar más alapján viszonyulni az emberekhez, mint hogy ebben a kérdésben kinek a pártját fogják, illetve ha mellé is állnak, milyen intenzitással teszik azt. A szerző számára a Nowak-kritika nem pusztán személyes, hanem univerzális, a világ jövőjét érintő téma. Egy ponton konkrétan kijelenti:

„Ha az ember szó nélkül hagyja ezt az ocsmányságot, ami véletlenül engem ért, a nácik végtelenül el fognak szemtelenedni.”

Ebben a kontextusban nem Spiró és Nowak áll a szorító két sarkában, hanem ők pusztán jelképezik az irodalom jogát, hogy kifejezze önmagát, illetve a mindent korlátozni akaró nacionalizmust és antiszemitizmust, ami újra felütötte a fejét. Ebben a kérdésben pedig senki sem lehet pártatlan, hisz ha nem választ tábort, akkor morálisan megítélhetővé válik. Őszintén nem tudom, hogy amikor a problémának ilyen szédítő perspektívát ad a szerző, nem esik-e át a ló túlsó oldalára. Nem tudom, a személyes sértettség és az objektív megítélés között hol húzódik a határvonal.

Közben meg a Repedt kályhámon macska ül pont ettől izgalmas. Ez adja meg a feszültséget, amitől a szöveg nem pusztán azoknak lehet érdekes, akik a ’80 évek színháztörténete vagy a kései szocializmus kultúrpolitikája iránt érdeklődnek. A finom eltérés, ami az olvasó és a naplóíró világlátása között feszül. Hiszen ha az olvasónak nincsenek ellenvetései, még a végén unatkozni kezd.

Spiró György: Repedt kályhámon macska ül (Az 1986-os év)
Magvető, 2026, 6499 Ft