Milyen életút vezet odáig, hogy valaki belehaljon a bánatba?

Minden bizonnyal elég sokan vannak, akik meg tudnák mondani, hogy ki volt a kolumbiai irodalom eddigi egyetlen Nobel-díjasa (hát persze hogy sokak kedvence, Gabriel García Márquez), de hogy ki lehet a következő, azt csak nagyon kevesen. Pedig most is van egy olyan írójuk, akinek talán már kijárna ez az elismerés, mégpedig egy olyan alkotó, aki a nagy elődhöz hasonlóan előbb újságíróként szerzett magának hírnevet. Ez a szerző pedig nem más, mint a nálunk is több könyvvel jelentkező Juan Gabriel Vásquez.

Márquezzel ellentétben Vásquez ugyanakkor szinte csak realista, valós tényeken alapuló regényeket írt, kivétel nélkül olyan műveket, amelyek ennek a kategóriának a csúcsminőségét képviselik, és amelyek nemcsak bemutatják hazájának elmúlt száz évét, de azt is, ahogyan ez a vérgőzös múlt alakította a jelent.

A magyar nyelven megjelent kötetek közül minden bizonnyal a Becsapódás a legismertebb. Ebben a főszereplő, Antonio Yammara egy újsághír – Escobar egykori vízilovának kilövése – hatására kezdett el újra emlékezni: a titokzatos Ricardo Laverdével kötött rövid, mégis sorsfordító barátságára, majd a merényletre, amelyben a férfi meghalt, ő pedig súlyosan megsérült. A támadás utáni években poszttraumás félelem és bizonytalanság határozta meg mindennapjait, mígnem a múlt feltárása felé fordult. Nyomozása nemcsak egy idegennek tűnő ember történetét bontotta ki, hanem a kolumbiai drogháborúk korszakát is: a hetvenes–kilencvenes évek erőszakkal és rettegéssel terhelt világát. A regény lassú, aprólékosan kimunkált prózája a személyes és kollektív emlékezet rétegeit csúsztatta egymásba, sötét, melankolikus tónusban.

A személyes kedvencem tőle az Emberi romok, melynek lapjain ismét a kolumbiai történelem legsötétebb rétegeibe merülhetünk alá: két politikai gyilkosság – két, nálunk alighanem ismeretlen politikus, Rafael Uribe Uribe és Jorge Eliécer Gaitán meggyilkolása – körülményeit próbálta feltárni, tudva, hogy ezek a rejtélyek szinte megfejthetetlenek. A regény nem krimiként működött, hanem a múlt kibogozhatatlan szövevényeként, ahol a nyomozás újabb és újabb zsákutcákba vezetett. Vásquez önmagát is beleírta a történetbe, így a személyes sors és a nemzeti trauma egymásba csúszott. A lassan hömpölygő, fojtogató atmoszférájú próza nem lezárt válaszokat adott, hanem a történelem természetéről, az igazság relativitásáról és a rendszerszintű hazugságok működéséről tett fel nyugtalanító kérdéseket, amelyek az olvasás után is sokáig tovább dolgoztak az emberben.

Gabriel García Márquez nyomában

A szűk háromszáz oldalas új regény, a Feliza nevei egy nálunk valószínűleg kevéssé ismert kolumbiai szobrásznő, Feliza Bursztyn életét próbálja rekonstruálni, mégpedig úgy, hogy már rögtön a felütésnél felidézze Márquezt is, aki nemcsak Vásquez egyik példaképe volt, de Bursztyn közeli barátja is.

Történt ugyanis, hogy az akkor még csak huszonéves Vásquez, aki ismét csak beleírta magát a történetbe, egy orvosi vizsgálatra várva felütötte Márquez cikkeinek gyűjteményét, amiben egy érdekes soron akad meg a szeme:

„A francia száműzetésben élő kolumbiai szobrászművész, Feliza Bursztyn múlt pénteken, január 8-án este negyed 11-kor, egy párizsi étteremben belehalt a bánatba.”

Vásquez akkor még nem sokat tudott erről a lengyel zsidó származású kolumbiai művészről, ám az a megfogalmazás, hogy „belehalt a bánatba” olyan mély nyomot hagyott benne, hogy bő két évtizeddel később, immár befutott íróként úgy döntött, utánajár a történteknek, és kideríti, hogyan élt Feliza, és mi okozta igazából a halálát.

Vásquez meglepő módon volt olyan szerencsés, hogy az események után még bő négy évtizeddel is tudott beszélni a nő akkori párjával, Pablóval, aki mindenre nyitottan, barátként fogadta az írót. A közös beszélgetésekből azonban természetesen nemcsak ez a tragikus utolsó nap, de a hányatott sorsú művésznő egész élete is kirajzolódik szép lassan.

A dél-amerikai szerző ezúttal is úgy írta meg valós tényeken alapuló kötetét, hogy mindent, még a legapróbb részleteket is igyekezett megtudni, hogy aztán egy valódi szépíró szemén átszűrve megkaphassuk Feliza Burnsztyn regényes életrajzát, vagy éppen életrajzi regényét, amely kígyózó óriásmondataival nemcsak egy egyedi látásmódú művész sorsát tárja elénk, de nagyon sok fontos dolgot is a kolumbiai történelemmel és társadalommal kapcsolatban.

„Szóval így teltek a napok, Feliza Bursztyn rövidke életén gondolkodva. A túlságosan is meleg ősz beköszöntével minden reggel korán elhagytam kölcsönlakásomat, és a széles sugárutakon egészen a Montparnasse negyedig sétáltam, ahol Feliza fiatalon megtanult agyagot formázni, és ahol negyedszázaddal később utolérte a korai halál. Húszperces séta volt, amely a Gobelins metróállomás közelében kezdődött, elhaladt a szobrász Camille Claudel lakóháza előtt, és a munkahelyemen ért véget, egy kis szobában, amelynek ablaka egy terebélyes akácfára nézett a rue de la Grande Chaumière-en. Ott, abban az ablakomból látható kis utcában volt az a művészeti akadémia, ahol Feliza az ötvenes években tanult, és elég volt megkerülni a háztömböt, majd három-négy percet sétálni, hogy eljussunk oda, ahol 1982-ben meghalt. Abban a néhány párizsi tömbben egy egész élet elfért, gondoltam, miközben azzal az abszurd meggyőződéssel sétáltam végig azokon az utcákon, hogy ha eleget látom azt, amit ő is látott, talán megérthetem, mi az, ami miatt ilyen fiatalon, alig negyvennyolc évesen meghalt, ráadásul végtelenül messze, nyolcezer kilométerre a közös hazánktól, amelyet annak ellenére is mindig szeretett, hogy rengeteg szenvedést okozott neki.”

Egy nő sok korszaka

Vásquez rendkívül egyszerűen, ám jól működően építi fel a kötetet, így egymást váltva ismerhetjük meg a végzetes nap eseményeit, mely során Pablóval éppen García Márquez körénél vendégeskednek, valamint Feliza egész életét, amely egészen érdekes és jól körülírható szakaszokra bontható. A későbbi szobrász ugyanis például gazdag családból származó fiatal lányként mit sem tudott a második világháború borzalmairól, így sem a közeli rokonságukat is megtizedelő holokausztról, sem a kolumbiai zsidók elleni közhangulatról.

Aztán élete következő szakaszában, immár New York-i művészeti szakos hallgatóként előbb kinyílik számára a világ, hogy aztán szőke, kék szemű, amerikai háborús veterán férjét megismerve rövidesen be is záruljon, és otthon üljön három közös gyermekükkel, mint egy gondos háziasszony. Majd jöjjön a lázadás a konvenciók ellen, a család elhagyása, a művészeti kiteljesedés, a későbbi nagy szerelmek, a politikai zaklatások, a száműzetés és még sorolhatnám.

Feliza ugyanis tényleg olyan nő volt, aki számtalan különböző életet élt. Vásquez pedig nagy türelemmel és empátiával követi végig ezeket az egymásra torlódó korszakokat: a gazdag családból származó, naiv fiatal lányt; az Amerikában tanuló, a világra rácsodálkozó művészpalántát; a házasság és a családi szerepek közé szorított anyát; majd a konvenciók ellen fellázadó, saját útját kereső alkotót.

A könyv egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy nem akar egyszerű magyarázatokat adni, hanem hagyja, hogy az élet különböző állomásai egymás mellé kerülve rajzolják ki ezt a bonyolult sorsot.

És ez a sors valóban nem volt mentes a konfliktusoktól. Feliza Bursztyn művészete – amely gyakran ipari hulladékból, fémlemezekből és gépdarabokból építkezett – már önmagában is provokációnak számított egy meglehetősen konzervatív közegben, ráadásul a hatvanas–hetvenes évek Kolumbiájában a politikai feszültségek is egyre erősebben hatottak a művészek életére. Nem egyszer került a hatóságok célkeresztjébe, műveit botrányok övezték, és egy idő után már a saját hazájában sem érezhette magát biztonságban. Innen vezetett az út a száműzetéshez, majd végül Párizsba, ahol az a bizonyos tragikus este is bekövetkezett.

Vásquez mindezt úgy meséli el, hogy közben végig érezhető marad az a sajátos, melankolikus hangulat, amely a korábbi regényeit is jellemezte. A dokumentumok, visszaemlékezések, személyes beszélgetések és saját benyomásai egymásba csúsznak, így a könyv egyszerre nyomozás, életrajz és személyes elmélkedés az emlékezés természetéről. A szerzőt láthatóan nem az érdekelte, hogy végérvényesen megfejtse Feliza halálának titkát, hanem inkább az, hogy megértse, milyen életút vezethetett odáig, hogy valaki – legalábbis Márquez híres mondata szerint – „belehaljon a bánatba”.

A Feliza nevei ezért nem csupán egy különös sorsú művész története, hanem egy egész korszak lenyomata is: bepillantás a huszadik század második felének kolumbiai társadalmába, a művészet és politika feszültségeibe, valamint abba a kérdésbe, hogy mennyire képes egy író rekonstruálni egy másik ember életét. Vásquez prózája ezúttal is lassú, gondosan kimunkált és atmoszférateremtő, amely nem a nagy fordulatokra épít, hanem arra a fokozatos felismerésre, hogy az emberi sorsok sokszor éppoly töredezettek és nehezen kibogozhatók, mint a történelem, amelyben megszületnek.

Juan Gabriel Vásquez: Feliza nevei
Fordította: Zelei Dávid
Open Books, 2026, 5999 Ft