Hogyan tanultuk meg a kihalás szót? – három történet a pusztításról

Mindig is úgy voltam vele, hogy folyamatosan érdemes figyelni a külföldi irodalmi portálok kritikáit, hiszen így már az ember azelőtt felfigyelhet egy-egy új szerzőre vagy kötetre, hogy az megjelenne magyarul. Így futottam bele nemrég az elsőkönyves finn Iida Turpeinen debütáló alkotásába, amely nem csak hazájában volt óriási siker, hanem gyakorlatilag az az egész angol nyelvterületen. Így külön öröm, hogy a mindig remek művekkel előálló Polar Egyesület példás gyorsasággal kiadta itthon A ​tengeri tehén és egyéb kihalt állatok című könyvet, így mi is eldönthetjük, hogy a máris a finn irodalom új csillagának tartott Turpeinen ökológiai-történelmi témájú regénye valóban akkora durranás-e, mint ahogy az angolszász kritika állítja.

Csupán négy nap, és hazaindultak volna, de most megtalálták Amerikát

A tengeri tehén… három különböző helyen és időben játszódó történetet tár elénk, ám ezek több téma és motívum szerint is kapcsolódnak egymáshoz, illetve természetesen a „címszereplő” révén is.

Ezek közül az első annak a német származású és eredetileg teológiai végzettségű természettudósnak, Georg Wilhelm Stellernek állít emléket, aki egyébként már szerepelt egy nem is olyan régen magyarul is megjelent szépirodalmi műben, a kilencvenes évek talán legfontosabb írójának, W. G. Sebaldnak a Természet után című alkotásában. Mivel nekem hatalmas kedvencem a tragikusan korán életét vesztő német alkotó, érdekes volt megfigyelni, hogy a finnél hozzá képest hová kerül a történetbeli hangsúly.

Aki esetleg nem tudná, Steller elsősorban a szintén tragikus sorsú Bering-expedícióban betöltött szerepe miatt ismert, hiszen ő volt az, aki a tudományos munkáért felelt ebben a 18. század közepi küldetésben, melynek fő feladata Ázsia északkeleti partvidékéről kiindulva a Csendes-óceán legészakibb területeinek feltérképezése és az amerikai kontinens elérése volt.

Ez az orosz expedíció már a kezdet kezdetén el volt átkozva, hiszen a sűrű ködben induló két hajó rögtön az első napon elveszítette egymást, hogy aztán az egyetlen megmaradt hajót irányító öreg, beteges és kedvetlen Vitus Bering vezetésével végül szinte véletlenül megtalálja a legnyugatibb már Amerikához tartozó szigeteket, majd a visszaút során lecsapjon a skorbut, az éhezés és végül a hajótörés is.

Érdekes, hogy míg Sebald elsősorban az ember eredendő kicsinységére és törékenységére koncentrált, addig Turpeinen esetében ez nem feltétlenül igaz, hiszen bár hiába veszett oda a legénység nagy része, és a túlélőknek is mérhetetlen szenvedéseket kellett átélniük, valami mégis megmentette őket: az emberi leleményesség és persze a tengeri tehenek.

A Steller által felfedezett és először leírt új faj ugyanis egészen furcsa szerzet, 8-10 méter hosszú, 8-10 tonna súlyú, végtelenül játékos és barátságos, ráadásul semmiféle önvédelemre szolgáló „fegyverrel” sem rendelkezik, sőt nagyon úgy tűnik, még az önvédelem fontosságát sem képes megérteni. Így testfelépítése (vastag bőre és zsírrétege) miatt hiába szinte golyóálló, a kiéhezett matrózok mégis könnyedén annyit mészárolnak le belőlük, amennyit csak a kedvük tartja, és váratlanul beüt a Kánaán, és a biztos halál helyett elérhetővé válik a megmenekülés.

Turpeinen ebben az első szövegben ügyesen járja a kötéltáncot, hiszen egyszerre képes elérni, hogy a történet a horror helyett inkább a megtalált idillre és a megmenekülésre koncentráljon, valamint képes méltó emléket állítani a makacs Steller tudományos munkásságának, ugyanakkor azt is elérni, hogy az olvasó világosan érezze, egy ilyen méretű természetkárosítás egész biztosan nem vezet jóra.

„Cuvier huszonhárom, véleménye szerint immár kihalt fajt azonosít, összehívja tudós kollégáit, és a kihalás igazolást nyer. A nyelvben megjelenik egy új, rémisztő szó: a kihalás, extinction. Egy faj végleges pusztulása. Micsoda istentelen, különös gondolat, amelyet először megpróbálnak mindenféle módon hárítani.”

Hiába gyönyörű, ha nincs benne élet

A második történet az első után bő egy évszázaddal játszódik, már abban a korszakban, melyben egyes tudósok felvetik, hogy nem kell ide isteni beavatkozás, özönvíz vagy űrből érkező meteor, már pusztán az emberi tevékenység is elég ahhoz, hogy bizonyos állatfajok örökre eltűnjenek a Földről.

Ezen a szálon két nő kerül középpontba, Hampus Furuhjelmnek, a még orosz uralom alatt álló Alaszka finn származású kormányzójának a felesége, illetve húga. 1859-re a nem sokkal korábban még valóságos kincsesbányának számító gyarmat óriási problémákkal küszködik, hiszen a helyi gazdaság alapjai, a kimeríthetetlennek gondolt prémes állatok szinte teljesen eltűntek a területről, az újonnan nyitott aranybányák nem hozzák az elvárt mennyiséget, ráadásul a csúfos krími vereség után mindenki egy közelgő brit inváziótól tart.

A frissen kinevezett kormányzónak így nincs könnyű dolga, ám mi nem az ő ténykedését követjük nyomon, hanem a kényszerből elvett feleségéét, Annáét (a cár szerint a korábbi kormányzók túl sok indián zabigyereket hagytak maguk után, így nőtlen férfi nem kerülhet erre a posztra), aki szép lassan az egykori mindenre nyitott, érdeklődő nőből befásult és egyre érdektelenebb anyuka lesz ezen az alig lakott, isten háta mögötti területen, illetve az ő sógornőjéét, az epilepsziája miatt vénlánynak maradó Constance-ét, aki, hogy megszabaduljanak tőle, megkapja az elhanyagolt természettudományos gyűjtemény felügyeletét.

„Az indiánfalvakban összeszedik a férfiakat, és egyik vadászterületről a másikra szállítják őket. Ez remek megoldásnak bizonyul. Az aleutok ügyesek és olcsók, úgy tűnik, elvannak a silány élelemmel is, viszont hamarosan kiderül, hogy rosszul viselik a betegségeket, képesek belehalni akár egy közönséges náthába is. A vadászaik tehát egyre fogynak, és egy idő múlva a megmaradt őslakosok panaszkodni kezdenek a körülményekre. A társaság hosszú vadászatokra küldi a férfiakat, akik gyermekeket és nőket hagynak hátra a falvaikban. Halászatból és kagylógyűjtésből tartják fenn magukat, de miután megfogyatkoztak a vidrák, a halak és a puhatestűek is eltűntek. Kevés az élelem, ráadásul állandó társukul szegődik a didergés is, mivel minden prém, amit alaszkai állat visel, a társaság tulajdona, a szőrmék ára pedig olyan magasra szökik, hogy az aleutok vadászatért kapott bére nem elég a megvásárlásukra. Az őslakosok kénytelenek öltözéküket és lakhelyüket szénából és füvekből összetákolni, és a partvidékről hamarosan már nemcsak a vidrák meg a rozmárok tűnnek el, hanem az emberek is. Egymás után néptelenednek el a szigetek, Hampus a fejét vakarja: hogyan vadásszanak, ha nincs se zsákmány, se vadász?”

Az ábrázolt karakterek itt is éppolyan élők, mint az első részben, ám hamar feltűnik, hogy míg az ottani Bering-sziget minden zordsága ellenére is az élet terepe volt, addig itt hiába gyönyörű Alaszka a maga hegyeivel, völgyeivel, erdeivel és öbleivel, ha nincs benne élet. Nincs, mert az ember kipusztította, ahogyan 27 év alatt a tengeri tehenet is. Ezen a szakaszon világosan látszik, hogy az első történetben már látható – ám ott még bizonyos mértékig magyarázható – természetpusztítás röviden időn belül egyszerűen olyan méreteket ölt, ami megváltoztatja az egész bolygó arculatát.

Legalább a csontok megmaradnak?

A zárófejezet egy rövid, 19. századi átvezetést követően immár a múlt század közepén folytatódik, abban az időszakban, amikor már mindenki tudhatja, hogy igenis az ember vált a legnagyobb veszéllyé az élővilág számára, ám hiába tudjuk, csak nagyon keveseket érdekel. Köztük van azonban az a John Grönvall, aki fiatalemberként testvéreivel együtt közel három évtizedet áldozott az életéből arra, hogy önerőből megmentsen egy kis szigeten fészkelő madárkolóniát, és aki korának legfontosabb állatrestaurátora lett, egy olyan ember, aki úgy tudott összerakni egy száz évvel korábban összetört tojást, hogy a javításokat senki sem vehette észre. Természetesen egy ilyen szakember kellett ahhoz, hogy újravarázsolja az előző részben Alaszkában megtalált tengeri tehén maradványait is.

Grönvall történetén keresztül elsősorban a tudomány nevében elkövetett természetpusztítás gigantikus méretei válnak láthatóvá, hiszen több madárfaj lelkes és jószándékú, tudományos igényű tojásgyűjtők tevékenysége miatt tűnt el a Föld színéről.

A Turpeinen-regény harmadik története így mintha az előző kettő tükre lenne. Az első részben még az életben maradás kényszere igazolta a pusztítást, a másodikban már a gazdasági érdek és a gyarmati logika gyorsította fel a folyamatot, a harmadikban viszont egy újabb, különösen ironikus motívum jelenik meg: a tudományos kíváncsiság. Az a vágy, hogy megértsük, rendszerezzük és megőrizzük a természetet, gyakran éppen az ellenkező hatást váltotta ki.

A 19–20. század fordulójának tojásgyűjtői és természettudósai sokszor valóban a megőrzés szándékával jártak el, ám módszereik végül több faj pusztulásához is hozzájárultak. Turpeinen ezt a paradoxont különösen érzékenyen ragadja meg. Grönvall figurája nem gonosz vagy felelőtlen ember: ellenkezőleg, megszállott gondossággal próbálja helyreállítani azt, ami már szinte visszahozhatatlan. Az ő történetében a restaurálás szinte metaforává válik: a tudomány képes rekonstruálni a múltat, de az életet már nem tudja visszaadni.

A tengeri tehén csontvázának újraösszeállítása ezért több egyszerű muzeológiai munkánál. A regény egyik legfontosabb gesztusa, hogy a kihalt állat a történet végén ismét „megjelenik”, még ha csak csontok formájában is. Ez a jelenlét azonban egyszerre emlékmű és figyelmeztetés. A tudomány, a múzeum és a tudás rendszerei képesek rögzíteni a veszteséget, de nem képesek jóvátenni.

Turpeinen könyve így végül nem klasszikus történelmi regény, és nem is pusztán ökológiai témájú próza. Inkább egy nagy ívű történet arról, hogyan változott meg az ember viszonya a természethez az elmúlt három évszázadban. A felfedezés lelkesedésétől a kizsákmányoláson át a késői felismerésig vezet az út, miközben a regény újra és újra ugyanarra a kérdésre tér vissza: mit jelent az, hogy egy faj végleg eltűnik.

A tengeri tehén története különösen erős szimbólummá válik ebben az összefüggésben. Egy állaté, amelyet az ember fedezett fel, írt le tudományosan – majd néhány évtized alatt ki is irtott. Turpeinen könyve éppen ezért nemcsak a múlt történeteit meséli el, hanem a jelenre is rákérdez. Arra, hogy vajon a felismerés, amely már régóta velünk van, elegendő-e ahhoz, hogy másképp viselkedjünk a világgal, amelyben élünk.

Iida Turpeinen: A ​tengeri tehén és egyéb kihalt állatok
Fordította: Kovács Ottília
Polar, 2026, 4950 Ft