Nádasdy Ádám a nyelv hatalmában hitt, és óvatosságra intette a nyelvtannácikat

„A nyelv lefogja a képzeletem, vezeti a tollam. Sokszor mást mondok, mást írok, mint amit szeretnék, mert a nyelv – mint egyfajta KRESZ – fölülről beleszól abba, hogy merre fordulhatok, és milyen gyorsan mehetek” – fogalmazta meg A nyelv hatalmáról című szövegében a március 29-én meghalt Nádasdy Ádám. Nádasdy úgy írt, úgy beszélt a nyelvről, mintha az valaki lenne. Megszemélyesítette, emberi tulajdonságokkal ruházta fel, és hatalmat tulajdonított neki.

A nyelv, tartotta Nádasdy, nem hozza nyilvánosságra a maga parancsait, szabályszerűségeit, hanem azt várja, hogy mi fürkésszük ki azokat. Sokszor, sok helyütt hangsúlyozta, hogy a nyelvművelés inkább szociológiai, semmint nyelvészeti gyökerű, és számos írásában-előadásában kifejtette azt is, hogy a nyelv nem igazi része a kultúrának, és a nyelvészet sem igazi humán tudomány.

Így aztán magára sem tudósként gondolt feltétlenül, hanem valakire, aki számára a nyelvet figyelni gyönyörű.

A nyelv mint műalkotás és szerelem

Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Nádasdy Ádám egész életében a nyelvben gyönyörködött. „Kilencéves koromban kezdődött – idézte fel az Egy romantikus szerelem című szövegében. – Ne lepődjenek meg: van szerelem, amely ilyen korán kezdődik, például a kis Dante is kilencévesen szeretett bele Beatricébe. Én kilencévesen szerettem bele az angol nyelvbe.” Ugyanebben az esszében választ adott a megmagyarázhatatlanra, a szerelem okára is. „Úgy látszott, hogy az angolnak kevés nyelvtani szabálya van, hogy inkább érezni kell a dolgokat, nem érdemes azzal próbálkozni, hogy logikát keressünk benne, hogy miért jó ez a mondat, a másik meg nem, miért így ejtendő ez a szó, a másik meg nem. Mindez az angolt látszatra hasonlóvá teszi egy romantikus műalkotáshoz. Valami organikusnak, természetesen nőttnek látszik, mint egy angolkert, nem olyannak, mint a megtervezett franciakert. Nincsenek derékszögek, párhuzamosok és perspektívák,

mindent a jó hangzás dönt el meg a logikátlan, édes hagyomány.”

Nádasdy előszeretettel használt a nyelvvel kapcsolatban a szerelem érzéséhez kapcsolható kifejezéseket. És kitartó volt ebben a szerelemben. 1970-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának angol–olasz szakán diplomázott, 1972-től 2018-ig pedig az ELTE angol tanszékén tanított. Igaz, a tanulmányaira és a tanári pályájára inkább a házasság kifejezést használta a szerelem helyett.

Fejezetek a magánhangzókról és a hangsúlyról

Az angol hangtan, a nyelvtörténet és germanisztika volt a szakterülete, valamint a magyar hangtan is. Siptár Péterrel együtt írta a Strukturális magyar nyelvtan magánhangzókról, Kálmán Lászlóval a hangsúlyról szóló fejezetét, továbbá több részt jegyez a Magyar nyelv, valamint A nyelv és a nyelvek című könyvekben is. De nem csak a nyelvészet elefántcsonttornyán belül élőknek írt. Olyan kitűnő, nyelvi témájú kiadványokat is köszönhetünk neki, mint a Milyen nyelv a magyar? című, 2020-ban, illetve a Milyen nyelv az angol? című, 2024-ben megjelent kötet.

Módszeresen cáfolta a szélsőséges elképzelést, mely szerint az anyanyelv beszűkítené a világ megismerését és a markában tartaná a gondolkodást. Ezt a Milyen nyelv a magyar?-ban egy reflektor-hasonlattal világította meg. Az anyanyelv, fejtette ki – akárcsak egy reflektor –, valamire erősebben, valamire pedig gyengébben világít rá. Ha például, tette hozzá, idegen nyelvet tanulunk, akkor olyan gondolkodásmódot sajátíthatunk el, amely már az anyanyelv által kevésbé „megvilágított” fogalmakat is reflektorfénybe helyezi.

A Milyen nyelv a magyar?-t én az anyanyelvünkhöz vezető és annak minden zegét-zugát bejáró bédekkerként olvastam. A kötetben Nádasdy nemcsak állít, de cáfol is.

Például azt, hogy

• a magyar nyelv egzotikus – miért lenne egyszerűbb egy távol-keletinek megtanulni az olasz violino szót, mint a hegedűt?
• a magyar nyelv magányos és különös – a magyar nyelv nem magányos, mert vannak rokonai, noha nem azért rokona a finn, az észt vagy a manysi, mert külsőleg, (mai) szókészletében hasonlít hozzájuk.
• a magyar kicsi és veszélyeztetett – beszélőinek száma alapján az európai középmezőnyben helyezkedik el, és Nádasdy a belső állapotát, kondícióját is teljesen normálisnak írta le.

A szavak csodálatos élete

Ha jól emlékszem, a magyar szakos évfolyamtársaim a legritkább esetben lelkendeztek a vizsgaidőszak közepén arról, hogy a nyelvészet logikus, és felettébb izgalmas tudomány. Aki azonban hallotta a szavak csodálatos életéről, a hangrendi illeszkedésről, a nyelvek struktúrájáról, az ikes igék sorsáról vagy akár a nyelvtanilag motivált disztribúcióról (!) beszélni Nádasdy Ádámot, az azt hiszem, mást képvisel. Felszabadító ugyanis, ahogyan Nádasdy a nyelvről beszél. A nyelvészeti tárgyú előadásait hallgatni, az esszéit olvasni pedig élményszerű.

A kutatás és az oktatás mellett Nádasdy a tudományos ismeretterjesztést is fontos feladatának tartotta ugyanis: a Magyar Narancsban futott a nyelvészeti témájú cikksorozata, a Modern Talking, 2003-ban pedig Miért változik a nyelv? címmel tartott nagy sikerű előadást a Mindentudás Egyetemén. Továbbá a nyelvész Kálmán László 2021-es haláláig szerkesztője volt a Klubrádión futó Szószátyár című műsornak.

A nyelvről a lehető legközvetlenebb hangnemben beszélt. „A magyar szókincs eléggé rendben van” – mondta például ebben a videóban, és ugyanitt fogalmazta meg azt is, hogy anyanyelvként minden nyelv egyaránt nehéz (vagy éppen könnyű). Hogy mi lesz az anyanyelvünk, tette hozzá ugyanitt, arról az a gólya dönt, amelyik a világ valamely általa megfelelőnek gondolt pontjára pottyant le bennünket.

A szabálytól való eltérés is normakövetés

A helyesírásról Nádasdy többször elmondta, hogy nem jogszabályként, hanem a Magyar Tudományos Akadémia ajánlásaként érdemes gondolni rá. Hozzáértő szakemberek döntései mentén alakul, az azonban, húzta alá, őket a legkevésbé sem befolyásolja, hogy sokan pontatlanul, helytelenül használják a nyelvet, ahogyan „a KRESZ-t sem módosítják amiatt, mert sokan levágják a balkanyart”. Sőt, még tovább vitte ezt a gondolatmenetet, és arra jutott, hogy egy poros, kátyúkkal teli, elhagyott útszakaszon, ahol szembeforgalomtól nem kell tartanunk, akár a baloldalon is haladhatunk. Ezzel a metaforával azt világította meg, hogy csetelés közben (már ha épp nem a Magyar Tudományos Akadémia nyelvészeivel csetelünk) nem feltétlenül szükséges minden szabályt betartani.

Elég, ha a másik megérti, mire gondolunk.

Nyelvtudományos értelemben, tartotta Nádasdy, senki sem beszél rosszul magyarul. Éppen emiatt a művelt normától való eltérést is szabálykövetésként írta le. És arról is írt, hogy a nyelvhasználat minősége még csak a műveltségtől se függ, a helyesírás ismerete pedig a nyelv tudásával korántsem azonos. A népi mesemondókat hozta példaként, akik között akadtak analfabéták is, mégis olyan áradóan adták elő a történeteket, hogy az egész közösség itta a szavaikat.

A változások, a tabuk és a nagyszüleink

A nyelvre, ahogyan arról fentebb volt már szó, Nádasdy élőlényként tekintett, amely folyamatosan változik. És következetesen elutasította a nyelv változásait romlásként értelmező elméleteket. Példaként emlegette a névelők térnyerésének folyamatát („Szent István remekül megvolt nélkülük”, emelte ki itt) vagy az ikes ragozás kiszorulását.

Ebben, A Szívnek adott, és a Válasz Online hasábjain is megjelent interjúban arról beszélt, hogy a színházi nyelv hamarabb reagál a változásra, érzékenyebb: „A színész megérzi, hogy a közönség hogyan reagál, hogy vele van-e. Ha nincsenek vele, akár azért, mert nem értik, hogy mit mond, akár azért, mert annyira más stílusú, mint amit ők egy ilyen figurától elvárnának, akkor »lehűl« a nézőtér hőmérséklete, és a színész nem találja a hangot. Ez különösen is kitűnik, amikor például egy megszólalásnak humorosnak kellene lennie. A száz évvel ezelőtti humort nem biztos, hogy értjük, de akár a harminc évvel ezelőttit sem, ha annak a fordítónak más volt az ízlése, stílusa – a színész a saját bőrén tapasztalja meg, hogy most nem nevettek, pedig kellett volna.” Izgalmas az is, amit ugyanitt, a nyelvi tabukról mond: „Tabu alá került az oláh például, ami a románok ártatlan neve volt, Jókai még így használta. De a nacionalista propaganda során szitokszóvá vált, és ezért ma már nem illik használni. Hasonló a tótnak a használata, amit a szlovákkal illik helyettesíteni, kivéve Závada Pált, aki azt mondja, hogy ő Tótkomlóson született, tehát tót, és nem igazán szlovák. Ezzel kibújik a tabu alól, mert azt mondja, hogy ez valaminek a neve, és nem egy másik dolog becsmérlése.”

A fenti példáknak van köze a történelmi változásokhoz, a nyelvi változások okát azonban többnyire nem tudjuk, húzta alá 2025 októberében Nádasdy Ádám, amikor Pócsmegyeren tartott előadást. Itt mondta azt is: a nyelv úgy van kitalálva, hogy értsük a nagyszüleinket. Ennél régebben élt honfitársaikkal elvégre hagyományosan nem kommunikáltak az emberek. A nyelv ugyanis a kommunikáció vivőanyaga, és a változások ellenére is el tudja látni ezt a funkciót.

Az export, az import meg az emeletek

„A nyelv nem természeti, hanem társadalmi jelenség, amit sokszor nehezebb kontrollálni, kordában tartani, mint a természetet” – írta egy helyütt. A Milyen nyelv a magyar?-ban viszont tisztázta, hogy a magyar szavak az eredetüket tekintve jól beoszthatók. Vannak öröklöttek, amelyek a finnugor kor óta vándoroltak velünk, a többi pedig akkor került a magyar szókincsbe, amikor más népekkel léptünk kapcsolatba. Így vettünk át szavakat a szlávoktól (a pecsenyét például vagy a csütörtököt), a törököktől (a szeplőt és a sárkányt biztosan), a vallás felvételét követően pedig a latinból (a katedrát, a kamrát, de például a citromot is). Persze máig tart a szócsere, így a maffiózót az olasz nyelvből, a kamiont a franciából, a lúzert pedig az angolból importáltuk.

A magyar, húzta alá Nádasdy inkább importőr, mint exportőr nyelv, hiszen más nyelvekből folyamatosan vesz át szavakat, miközben őrzi a szerkezetét. A nyelvészet területeit amúgy is előszeretettel világította meg építészeti metaforákkal. A rendszer legfelső emeleteként a mondattant, a következőként a szóalaktant nevezte meg, legalul pedig e szerint az osztályozás szerint a hangtan áll.

A nyelv halála és az elnémulás

„Néha egészen színes sorsuk van a szavaknak” – tartotta Nádasdy, és elképesztően plasztikus példákat hozott a nyelv jelenségeiről. Itt arról beszélt, hogy a kétrészes női fürdőruha, vagyis a bikini egy csendes-óceáni szigetről kapta a nevét, ahol atomrobbantási kísérleteket hajtottak végre. Egy francia újságírót, folytatta a sztorit, az atomrobbanáshoz hasonlóan elvakították a Riviérán kétrészes fürdőruhában napfürdőző hölgyek, és egy, a Bikini-atollon végrehajtott atomrobbanáshoz hasonlította ezt a tapasztalatot. Erről kapta a nevét a viselet. Az pedig teljesen véletlen, hogy azzal a bi- előtaggal kezdődik, ami a görögben a kettősséget jelenti. Apropó, kettősség, azt például tudták, hogy kizárólag a magyar nyelvben van az ő és ű magánhangzókon kettős hosszú ékezet? Én ezt is Nádasdy Ádámtól tudom.

„A nyelv hatalma titokzatosan érvényesül. Hiszen mi használjuk a nyelvet, mi alakítjuk, mi tartjuk életben.

Ha mi holnaptól elnémulnánk, a nyelv meghalna – és mégis erősebb nálunk”

– fejtette ki A nyelv hatalmáról című esszében. Nehéz megszokni, hogy mostantól nem beszél hozzánk, nem ír többé nekünk.