A Loupe Színházi Társulás viszi színre Dobray Sarolta második regényét
„Amikor Horváth János Antal rendező felhívott egy vasárnap délután, hogy a társulat három másik alapítótagjával – Lovas Rozival, Molnár Áronnal és Lengyel Tamással – elolvasták a regényt, és azonkívül, hogy mindannyiukat eléggé megcincálta a történet, a legnagyobb egyetértésben mondták ki, színpadra vinnék a Lénát, tapsikoltam örömömben. Fontos, megtisztelő visszajelzés, sőt visszaigazolás az ilyesmi egy szerzőnek” – kommentálta a Telexnek Dobray Sarolta író, újságíró azt a hírt, hogy a Loupe Színházi Társulás állítja színpadra a múlt héten bemutatott, Léna című regényét, amely egy bántalmazó kapcsolat történetét dolgozza fel.
Az írónak emellett külön öröm, hogy ő maga adaptálhatja színre a szöveget. „Jánossal, aki rendezni fogja a darabot, első körben átbeszélünk, lefektetünk egy részletes koncepciót, szerkezetet, időkezelést, szereplőket, fókuszt stb. Aztán én nekiülök jelenetvázlatot írni, majd már konkrét jeleneteket, a dialógusokkal, persze menet közben egyeztetve a rendezővel, és ha kell, az ő meglátásai szerint adjusztálni, húzni stb. az addigiakat. Egy ponton bekapcsolódik majd egy dramaturg is a folyamatba, aki külső, de nagyon is értő szemmel segít, hogy amit én írok, az a színpadon a lehető legjobban, legerősebben működjön. Biztos vagyok benne, hogy rettentő izgalmas, teremtő munkafolyamat lesz, hiszen a meglévő regény alapján egy teljesen új, önálló drámai művet kell létrehoznunk. Sok mindenre vagyok nagyon kíváncsi, például, hogy milyen lesz Földes Eszter Lénája, ahhoz a Lénához képest, aki az én fejemben született meg, és él azóta is.”
Dobray úgy véli: egy regény és a belőle készült színpadi adaptáció más-más rétegeket tud megnyitni, miközben lényegében ugyanott hatnak. „A regényben sokszor le van írva, el van kicsit magyarázva a sorok közötti tér, például belső monológokban. A színpadon ezek többnyire nincsenek kimondva, hanem inkább »megtörténnek«, egy tekintet, mozdulat, konfliktus, helyzet, akció, ritmusváltás vagy éppen csönd formájában. Ott elsősorban a színészen, színészeken azaz hús-vér embereken szűrődik át a történet, nem csak az írón, így a kimondatlan dolgok jelentése, színezete sem marad feltétlenül ugyanaz, mint a regényben volt” – magyarázta.
Szerinte a színpadon kimondott szavaknak teljesen megváltozhat a súlyuk, a színük, adott esetben sokkal konkrétabbak, élesebbek, kegyetlenebbek is lehetnek, mint ahogy a regény olvasója érzékeli őket. „Meg aztán, egy színdarabban – fűzte hozzá – már benne van a szerzőn és a magányos olvasón kívül egy csomó másik ember is: a színész, a rendező, a dramaturg, a zeneszerző stb., és sok-sok, nézőtéren ülő befogadó egyszerre, akik közül utóbbiak legalább annyit tesznek hozzá a »végtermékhez«, az összhatáshoz, mint az összes említett alkotó együttvéve.”
Az író úgy látja: egy színpadi adaptáció sikere többek között a kimaradó részek helyes arányán áll vagy bukik. „Az adaptáció nagyrészt arról szól, hogy mit hagysz ki a regényből, úgy, hogy ami hiányzik, az lehetőleg ne szívódjon fel a nagy semmibe, hanem valahogy mégiscsak ott rezegjen a levegőben, feszültségként, kérdésként, vagy akárhogyan. De ezeket a rezgéseket, azaz a hiányzó részeket jó esetben a nézőnek kell tartalommal, érzésekkel, érzetekkel, saját válaszokkal kitöltenie magában. Miközben ugye egy csomó, körülötte ülő ember ugyanezt csinálja épp a nézőtéren. Ez már önmagában is új, és sokféle rétegeket tud megnyitni. Ettől is baromi izgalmas az egész. Mert a színház kollektív élmény is, míg a regény inkább magányos” – mondta.
A Léna előzménytörténete, az Üvegfal 2021-ben jelent meg. A regényből szintén készült színpadi változat Soós Attila rendezésében, Gryllus Dorka és Simon Kornél szereplésével; a darab a 120. előadásnál jár. Dobray Sarolta év elején Veiszer Alinda műsorában járt, ahol párjával, Bánki György pszichiáterrel a trauma társadalmi körforgásáról, az Ózokban lakozó rémült kis lényekről és a bátorság vírusáról beszéltek. A műsor fontosabb állításait itt foglaltuk össze.
