Egy kis ügyeskedés, egy kis hamisítás, hát mi rossz van abban? A lényeg, hogy arassuk le a babérokat

„- És ha belegondolsz, hogy közös őseink itt legeltették a nyájaikat... – ejtette ki áhítatosan Koszara.

– Tényleg? – nézett rá Szajan kétkedve. – Mikor?

– 2000 éve. Apám legalábbis így gondolja.

– Baromira nem érdekel, ki hol legeltetett 2000 évvel ezelőtt! – legyintett Szajan. – Az számít, hol legeltetsz most.”

Az már igaz, hogy ha a nacionalizmusok működési anomáliáiról akarunk megtudni valamit, akkor a közép-kelet-európai kisállamok íróihoz érdemes fordulnunk. A csehekhez, a magyarokhoz, meg a bolgárokhoz. Merthogy a kelet-közép-európai író pontosan tudja, hogy megy ez: van egy kisállam, aki nem tud mit kezdeni a jövővel, esetleg fél, hogy valamelyik monstre birodalom esetleg uszályába vonja, és feloldja magában. Ezért inkább visszamegy a múltba, hátha ott megleli bicebóca identitását. Tudni kell, hogy nincs olyan induri kisállam, aminek valamikor a régi szép időkben ne lettek volna dicső napjai. Volt mondjuk egy nagy királya, aki szakmányban prédálta fel a szomszédok városait és rabolta el méneseiket, ha pedig intellektuális késztetése volt rá, esetleg még igazságos, de szigorú törvénykönyvet is szerkesztett. A nacionalista gondolkodás szerint pedig ha volt aranyidő, akkor oda kell visszamenni, és máris minden rendben lesz. Ami logikus elképzelés, feltéve hogy a világ is lesz oly kedves visszamenni ebbe a korba. Ám az a szomorú valóság, hogy a világ nem feltétlenül teszi meg ezt a szívességet. Megy tovább előre, amíg mi tolatunk. Így megy ez.

Popov könyve tulajdonképpen ennek a tolatásnak az irodalmi interpretációja. Ha egyszerűen kéne összefoglalnom a milyenségét, azt mondanám, egy Kőrösi Csoma Sándor fan fiction-ről van szó, erős aktuálpolitikai áthallásokkal. Az aktuálpolitikai áthallás persze minden irodalmi műben vékony jégnek számít, ami könnyen beszakadhat a szerző alatt. Popov ezt két módon igyekszik elkerülni. Az egyik a játék az abszurddal, a parodisztikussal. A másik pedig – és hajlok rá, ez a fontosabb – a cselekményesség. A Turáni küldetés ugyanis alaphangon annyira sok szálat mozgat, hogy minden további nélkül olvashatjuk szimpla kalandregényként is, aminek persze számtalan szintje van. Ezek a szintek pedig a különböző szereplők közti értékkonfliktusok, amelyek annyian vannak, mint égen a csillag.

Kezdjük a központi figurával, Nesztorov professzorral, aki a bolgár tudományos élet fenegyereke. Páran ugyan sarlatánnak tartják, de hivatástudatát és önfeláldozását nem lehet vitatni. Ő vánszorog keresztbe-kasul Közép-Ázsián egy ócska Fiat lakókocsiban, keresve az ősbolgárokat, akik annyira ősök, hogy aki náluk ősibb, az nyilván csal és festi magát. (Érdekes: minél kisebb egy állam, annál ősibb akar lenni. Vágyálma, hogy elődei nyelve legyen a legősibb nyelv, minden egyéb nyelv belőle ágazzon ki, legalább ez legyen az övé, ha már a magas GDP a dánoknak jutott.) Úgy tűnik, meg is találja őket, mégpedig a posztszovjet Turáni Köztársaságban, ami olyan lepukkant, hogy onnan még Bulgária is Nyugatnak tűnik. (Meglehet, ezért keresnek barátokat egyes kisállamok ezen a tájon: mert jó érzés, hogy Nyugatnak néznek bennünket.) Nesztorov persze nem egyedül hasít a sztyeppén. Ott van egyfelől asszisztense, Hronev, aki gondoskodik az egyik értékkonfliktusról. Mert ha Nesztorov a tudomány naiv, de becsületes megszállottja, akkor Hronev az a fajta fickó, aki inkább előbb, mint utóbb szeretné leszüretelni a megfeszített munka gyümölcseit. Egy kis ügyeskedés, egy kis simliskedés, egy kis hamisítás, hát mi rossz van abban? A lényeg, hogy így vagy úgy, de arassuk le a babérokat, aztán húzzunk haza az Isten háta mögül a jó meleg központi fűtéses lakásunkba.

Aztán itt van Koszara, Nesztorov lánya, aki kész gócpontja a potenciális konfliktusoknak. Apjával viszonya instabil, mert úgy érzi, akarata ellenére lett beleerőltetve az antropológus-szerepbe. Másfelől úgy vonzza magához a férfiakat, mintha ő lenne az egyetlen nőnemű egyed kétszáz kilométer sugarú körben. Nemcsak Hronev vet rá szemet, de még a Turáni Köztársaság elnöke is kiszemeli feleségnek. De ők csak azért vannak, hogy legyen kit lepattintani. Mert a favorit a sztyeppe romlatlan gyermeke, Szajan, aki szőrén üli meg a lovat, megjegyezhetetlen nevű hangszereken játszik, plusz még kicsit sámán is. Összességében olyan lehet, mint egy mongol Ryan Gosling, szóval első blikkre is esélytelen, hogy bárki labdába rúgjon mellette. Ez pediglen a romantikus szál, ahol az izmos ifjú nomád összeakaszkodik a tahó államelnökkel az igaz szerelem harcmezején.

Ja, igen, a tahó államelnök: Fuszekalijev, ez a sunyi kis diktátor. Aki amúgy csak az egyik a regény számos antipatikus politikai szereplője közül – a többiek jobbára Bulgáriában rontják a levegőt. Popov szemmel láthatóan nincs oda a politikusokért, a priori veszi, hogy a politikus számára minden csak annyiban értékes, amennyiben átváltható kézzelfogható haszonra. A bolgár elnök például csak azért érdeklődik Nesztorov kutatásai iránt, mert reméli, hogy Turán lakosai majd mint kettős állampolgárok szállítják neki a szavazatokat. Fuszekalijevnek szavazatokra persze nincs szüksége, ő nem a feminin Európa fia, hanem tökös ázsiai diktátor. De a tudományból ő is csak annyit hajlandó felfogni, amiből aztán profitálhat: hogy most aztán kinyílik a kapu egy új piacra, ahol vígan értékesítheti majd az ország legfőbb haszonnövényét, a marihuánát. Ők aztán így közösen olyan sokrétű cselekményt rittyentenek, amit kész öröm olvasni – az ember szinte el is felejti, hogy azért itt vastagon oda van téve a szöveg mögé a mondanivaló.

És mit csinálnak közben maguk a regénybeli turániak? Akarnak-e egyáltalán bolgárok lenni? Tudják-e egyáltalán, mi az a bolgár? Odatoppan közéjük valami tudósforma ember, és a szemükbe mondja, hogy: „Na, ti innentől bolgárok vagytok!” Ők meg szívják a gandzsát, isszák a kumisszal kevert vodkát (a puszta gondolatától kiújul a gyomorhurutom), és így felelnek: „Persze. Mit kapunk cserébe?” Lennének ők egyiptomiak is, vagy akár szíriuszi állampolgárok, de csak megfelelő juttatásért. Mert az van, hogy a bolgárságot nem lehet se meginni, se megenni, abból nem lehet tüzelőt venni télire. De egy kis pénzmag, az mindjárt más. És ami azt illeti, lehet, nekik van igazuk.

Alek Popov: Turáni küldetés
Fordította: Krasztev Péter,
Helikon, 2025, 5499 Ft