Könnyű erről a könyvről jót írni, még könnyebb jó sokat, de eredetit nehéz. James Islington 800 oldalas nagyeposza az a fajta mű, ami a puszta súlyával kettétöri az asztalt, egy évtizedben egy ilyen jelentős mű ha előfordul, és a nagy nemzetközi kiadók vezetői tíz évet odaadnának az életükből, hogy ők találjanak rá. Az ilyen könyvek alapja egy átélhető világ, amit többek között egy újszerű, izgalmas ötlet különböztet meg a mi világunktól, és ami tele van olyan szereplőkkel, akiket lehet gyűlölni és/vagy szeretni, akiket szívesen kísérgetünk akár ezer oldalon át.
Ha ez stimmel, akkor nem is kell az írónak forradalmasítania a fantasy-zsánert, elég, ha jó helyről kölcsönzi motívumait és pörgősen ír, hogy veszett paripaként száguldjanak az olvasóval a sorok. Legyen kellően monumentális a konstrukció, legyenek benne nagy veszélyek, nagy árulások, nagy veszteségek, legyen minden nagy, hogy beleszédüljünk, ha letekintünk a cselekmény magasából.
Az ilyesmire mondjuk, hogy beszippant.
A forradalmi regényeket gyakran csak a következő nemzedékek ismerik fel, a következő nemzedékből pedig még egy kiadó sem tudott forgalmat csinálni. De ami azt illeti, Islington regényét se nevezném forradalminak. A legtöbb eleme ismerős valahonnan, csak épp jobban van megírva az átlagnál, értve ezalatt, hogy sokkal jobban van megírva az átlagnál.
Itt van például a világ, ami geográfiájában tökéletesen fiktív, de politikai struktúrája és kultúrája egyértelműen a Római Birodalmat idézi, ami az egésznek ad egy szemernyi Mika Waltari-s mellékízt. Ez esetemben egyértelműen pozitívum. Ebben a világban a Cateni Köztársaság nevű megabirodalom uralkodik, ami mindenhová elvitte már a civilizáció fáklyáját, a közbiztonságot, a közoktatást meg a közművesítést – vagy ha az érem másik oldalát nézzük: rútul gyarmatosított mindenkit, megsemmisítve vagy uniformizálva az egyedülálló kultúrákat. Ez a birodalom három elem (Katonaság, Vallás, Kormányzat) törékeny egyensúlyára épül, de ezt a törékeny egyensúlyt a hajukra kenhetnék, ha nem lenne birtokukban az akarat felhasználásának különös tudománya.
Ez pedig a mágikus elem, ami megkülönbözteti a regényt egy alternatív Rómában játszódó sima történelmi regénytől. A mélyen hierarchikus köztársaság ugyanis azzal tudott kiemelkedni a többiek közül, hogy képes az egyének tetterejét különböző módokon koncentrálni.
Ennek egyik módja, hogy a piramis alsó szegmensében élők, tehát 100 emberből 99-en kötelesek átruházni a felettük állókra belső erőforrásaikat, azaz tetterejüket. Minél magasabbra van rangsorolva valaki, annál több ember akaratából gazdálkodhat: a septimusok nyolc ember akaraterejének felét szívja magához, de a princeps akár negyvenezerét. Mindez pedig nagyon is fizikai változásokkal jár – már a septimus is négyszer olyan erős és gyors, mint egy normál mezei halandó, mit tudhat akkor egy princeps? Ezt amúgy komolyan kérdezem: mit tudhat egy princeps? Mert ez a kategória az első kötetben említésre sem került, épp csak azt tudjuk, hogy van ilyen – Islington nyilván a többi részre tartogatja ezt az adu ászt.
Az akarat persze nem csak arról szól, hogy szupermeneket csinál egyesekből, hanem gyakorlatilag az egész rendszert működteti a kulcsfontosságú infrastruktúrától kezdve a böszme nagy repülő konténerhajókig. Ami nyilván baró, legalábbis annak, aki az akaratot kapja – mert aki adja, az bizony megszenvedi a tranzakciót, és egy idő után maradandó károsodást szenved, mondhatjuk tehát: fogyóeszköz. Ami meg is magyarázza, miért muszáj terjeszkednie Catennek, hiszen minél több az alattvaló, annál több a potenciális energiaforrás.
Ezzel meg is érkeztünk a regény alapkonfliktusához, ami az elbeszélő-főszereplő személyében testesül meg. Visnek hívják, de van egy titkos neve is, de azt igyekszik titkolni, mert abból kiderülne, valójában egy nemrégiben meghódított királyság uralkodói házának utolsó tagja, akinek összes rokonát kivégezték, és most árvaként tengeti napjait valahol a birodalom félreeső szegletében. Mindezek után naná, hogy rendesen be van rágva a Hierarchiára, de csak kamasz, akinek a puszta életben maradás is kihívás, szóval fikarcnyi esélye sincs a bosszúállásra. Egyelőre.
Vis bizonyos értelemben a tipikus magányos főhős archetípusa: nagy titkokat őriz, ki van vetve egyedül a veszélyes világba, ahol csak saját képességeire számíthat. Okos, mint a kígyó, mestere a színlelésnek és a manipulációnak, valamint kellően szívós ahhoz, hogy kitartson olyan helyzetekben is, ahol más összeroppanna. Ugyanakkor van egy masszív etikai kódexe, ami ilyen körülmények között luxus, de pont az ilyesmikért szeretjük a főhősöket.
Közben pedig kiderül, annyira nincs a birodalom perifériáján, hogy kiemelkedő képességei ne szúrjanak szemet – hamarosan feltűnik a színen Caten egyik szenátora, és megteszi az ilyenkor szokásos visszautasíthatatlan ajánlatot: elküldi kémkedni Vist a Cateni Akadémiára, ahol egyfelől rejtélyes gyilkosságok történnek. Oda csak a köztársaság legmagasabb rangú vezetőinek gyermekeit engedik be, szóval ez a szenátor örökbe is fogadja őt. Remélem, érezzük a morális dilemmát – hősünknek szövetségre kell lépnie a gyűlölt birodalom egyik képviselőjével, hátha így némi vargabetűvel közelebb kerül a bosszúhoz. Ezzel az aktussal viszont közel is engedi magát a köztársasághoz, érzelmi viszonyt alakít ki egyes polgáraival, leegyszerűsítve: minél közelebb kerül a bosszúállás lehetőségéhez, annál kevesebb kedve lesz bosszút állni.
Akárhogy is: Vis akadémiára való kerülése számos ismerős, de jól működő toposszal tölti meg a szöveget. Maga az iskolai közeg is bizonyos szempontból egy kliséhalom, ismerős az ilyesmi Harry Potterből éppúgy, mint Percy Jacksonból. A karakter bekerül egy világba, ami számára totálisan idegen, barátokat éppúgy szerez, mint ellenségeket, potenciális Dumbledore-okkal és Piton professzorokkal kerül kontaktusba, és bár bullyingolják piszkosul, azért kellően tökös ahhoz, hogy a kulcspillanatokban diadalt arasson ellenfelein. Ahogy Potter sorsdöntő kviddics-meccseken arat diadalt, úgy Vis is kulcsfontosságú alapvetés-játszmákon (ez olyan, mint a sakk, csak sokkal bonyolultabb) és kardpárbajokon kerekedik felül aktuális riválisain. Ezek a pazarul odatett jelenetek pedig egyszerre simogatják a kollektív olvasói lelkünket, valamint adnak drámai szakaszolást az elbeszélő folyamatos haladásának az akadémiai ranglétrán.
Miközben Vis harrypotterkedik, a háttérben dolgozik a rejtély is, ami olyan fenyegető, hogy az egész univerzumot is elpusztíthatja. Nyilván kisebbért nem is érdemes nyolcszáz oldalas könyvekbe belekezdeni. Mert nagyon úgy fest, hogy az akadémiának otthont adó sziget lovecrafti romvárosainak mélyén rettentő titkok bújnak meg, olyan titkok, amelyek vagy elképzelhetetlen hatalommal ruházzák fel az embert, vagy véget vetnek az egész civilizációnak, ahogy az már amúgy 300 éve megtörtént egyszer. Vis pedig végzetesen belegabalyodik a különböző hatalmi érdekcsoportok versengésébe, és igazából tök mindegy, melyik oldalra áll, mert egyik se akar semmi jót. És még csak a kisebbik rossz képviselője mellett se teheti le a voksát, mert nagyon úgy fest, egyformán retek banda mind, akik Vist csak eszköznek tekintik, és dobják a kukába, ha már nincs szükségük rá.
Ha mást nem is, annyit talán tudtam érzékeltetni, hogy ilyen sűrű cselekményhez nem hogy sok a nyolcszáz oldal, de még kevés is, Islington trilógiát tervezett. Voltaképpen egy őrült rohanás a regény, ahol minden pillanatban megzavarhatja a szereplők bájcsevejét egy robbanás, vagy valami sanda, sebhelyes arcú antagonista, aki valószínűleg rémálmaink csatornarendszeréből kúszott elő. Ugyanakkor Islington egyensúlyérzékét dicséri, hogy a tempó nem megy a világépítés rovására, és arra is marad ideje, hogy a felkínált morális dilemmákat egyre rétegzettebben mutassa be, úgyhogy a végén már őszintén el van bizonytalanodva az olvasó, hogy most mi is a jó, mi is a rossz. Még szerencse, hogy Visnek szuperál az a híres erkölcsi iránytűje, mert különben lehúzná őt is a mocsár.
Mindezek mellett eltörpül a tény, hogy valójában Islington (az akaratfelhasználás elméletén túl) semmi olyat nem tesz a műfajba, amit újításnak lehetne tekinteni – csupa olyasmiből dolgozik, amit előtte már felhasználtak, és aminek – épp ezért – a hatásában biztos lehet. Ugyanakkor ezeket az elemeket nagyon okosan szerkeszti egymás mellé, amitől az egész kifejezetten eredetinek és izgalmasnak hat. Mert hát hol van az megírva, hogy minden könyvnek forradalmat kell csinálnia? Néha elég, ha egyszerűen baromi jó.
